Hód

Az eurázsiai hód (Castor fiber) valaha egész földrészünk folyó menti ligeterdeit és állóvizeit benépesítette. Később nemcsak élőhelyei fogyatkoztak, de vadászata is egyre kíméletlenebbé vált, ezért a XX. század elejére Európa nagyrészéről kipusztult. Csak néhány egymástól távol eső állománya maradt fenn. Magyarországon 1854-ben figyelték meg az utolsó egyedeket.

Az elmúlt évtizedek aztán fordulatot hoztak a hódok életében, Európa több országában sikeresen megindult a visszatelepítésük. Magyarországra az 1990-es évek elején érkeztek az első egyedek. Visszatelepítési programunknak és a természetes bevándorlásoknak köszönhetően a becslések szerint ma 500 él Magyarországon és a hód ismét értékes része hazánk élővilágának. 

A hód legfőbb jellegzetessége hatalmas fák kidöntésére is alkalmas narancssárga metszőfoga. Lapos, pikkelyszerű képletekkel borított farkával a vízben ügyesen kormányozza magát. A vizet csak rövid időre és kis távolságra hagyja el, a szárazföldön esetlenül mozog. Éjszakai állat, így ritkán kerül szem elé, jelenlétéről főleg nyomai árulkodnak. 

A hód a környezetét kisebb-nagyobb gátak építésével tudatosan alakítja, hogy a megemelt vízszint révén a ragadozók előtt észrevétlen maradjon. A nagyszabású gátépítés nem annyira az eurázsiai hódra, mint inkább Amerikában élő rokonára, a kanadai hódra jellemző. A "mi hódunk" általában a magas partfalba ás üregeket, azokat használja lakhelyül. A kotorék vagy hódvár bejárata a víz alatt nyílik. A nőstény kora nyáron egy, esetleg két kölyköt hoz a világra. A fiatalok két évig eredeti családjukkal maradnak.

A hód nyáron elsősorban lágyszárú növényeket, télen fakérget, rügyeket fogyaszt. Télire kotoréka bejáratához jelentős mennyiségű víz alatti készletet gyűjt össze. A hódok életét nehezítik az árvizek, és az is elofordul, hogy a halászok varsáiba akadva pusztulnak el.