Szerző: Gálhidy László, WWF Magyarország
Mit mondhatunk el a szentélyerdőkben élő növény- és állatfajokról, netán gombákról? Élnek itt olyan különlegességek, amelyeket máshol nem találunk meg? Netán a kiemelkedő fajgazdagság ami jellemzi őket? Nem mindig és mindenhol. Nagy általánosságban ugyanakkor valóban számíthatunk arra, hogy az idős fákat is tartalmazó természetes erdőkben gyakoribbak a különleges rovarok, a ritka madárfajok, előszeretettel lakják azokat a denvérek, de még a hiúz is inkább itt keres magának búvóhelyet, mint egy középkorú gazdasági erdőben. Vagyis kiváló élőhelyekről van szó. A bevezető gondolatok gyors kibontása után nézzünk rá néhány, az idős, természetes erdőkre jellemzőbb fajcsoportra is.
Fajgazdagság
Az idős szentélyerdők megőrzése mellett szól, hogy a táji környezetükhöz képest gazdag élővilágnak adnak otthont. A keretes írásunkban kifejtjük, hogy ez nem mindig van így, de nagy általánosságban érvényesnek tekinthető megállapítás. A Kékesen erdei lágyszárúakkal végzett kutatásaink ugyanakkor alátámasztották, hogy még az őserdő állapotú szentélyerdők fajkészlete sem tér el gyökeresen a körülöttük lévő gazdasági erdőkétől. A hegyvidéki bükkösökre jellemző növények, állatok, gombák egyaránt előfordulnak a Kékes őserdejében és azon kívül is. Akkor miféle gazdagságról beszélünk, ami kiemeli az idős állományt a környezetéből? Az eltérések részben abban mutatkoznak, hogy ritka és speciális igényű fajokkal nagyobb eséllyel találkozunk őserdőhöz hasonló állományokban. Olyan körülmények között, amelyek évezredeken át folyamatosan adottak voltak számukra, és amelyek ma is a leginkább ideális viszonyokat jelentik – ahol az emberi hatás elhanyagolható. A gazdagság másik mérőszáma lehet, hogy egy-egy faj milyen tömegességgel van jelen – mennyi egyeddel képviselteti magát. Az egyedek sokaságához az kell, hogy mindnek jusson táplálék és búvóhely. Hogyan is lehetne a gazdasági erdőben sok moha például, ha nincsen a földön vastag holt faanyag, amin megtelepedhetnek, és évtizedekig ott maradhatnak? Hasonlóképpen – mitől lenne egy gazdasági erdő vonzó és élhető az odúlakó denevér- és madárfajoknak, ha nincsenek odvas fák; esetleg egyetlen darab akad belőlük az egész hegyoldalon? Ahol az erdőben nem találunk összeroppanó, és ezért napfényben fürdő foltokat, bennük virágzó vagy éppen termést érlelő lágyszárúakkal és cserjékkel, mitől lenne ott sok rovar, vagy az azokat fogyasztó madár? A kulcs tehát az idős erdőkre, őserdőkre jellemző szerkezeti elemek, köztük a mikroélőhelyek (lásd keretes írás) megléte – ideális esetben folyamatosan, évszázadokon keresztül. (Az erdőtakaró folyamatos fennmaradásának jelentőségéről már esett szó a korábbiakban.) Az idős és elpusztult fák növényi tömege és sajátos formavilága az élőhelyi minőség avatatlan szemmel is jól látható jelzője; a gazdag élővilág forrása.
Minden idős erdő fajgazdag?
Magától értetődő – gondolhatnánk –, hiszen minél természetesebb az erdő, minél inkább hasonlít az egykori őserdőkre, annál megfelelőbb élőhely az ott előforduló valamennyi faj számára. Ha az idős habitatfák, és a korábbi fejezetben sorra vett egyéb szerkezeti elemek nagy része fellelhető, a fafajok sokfélesége rendelkezésre áll, akkor nincs igazán okunk feltételezni, hogy az erdő élővilága ne legyen gazdag. Mégis előfordulhat. Van, hogy a rendszeres gazdálkodás alatt álló, koros fákat alig tartalmazó erdő ritka fajok, viszonylag jól működő életközösségek otthona, míg máshol az öreg erdőfolt már nem tud érdemben hozzáadni a megkopott biodiverzitáshoz. Az alföldi Bockerek-erdőben alig találunk százévesnél idősebb fákat, mégis a zoológus kutatók Mekkája, miközben a kétszer ennyi idős veterán tölgyeket is tartalmazó, ültetett erdők tengerében elvesző, aprócska „Mályvádi őstölgyesről” ez kevésbé mondható el. Nem csak a megfelelő élőhelyekre van ugyanis szükség. Az is elengedhetetlen, hogy a környező táj ne legyen végletesen elszegényített „kultúrsivatag”, hiszen a ritka fajoknak valahonnan pótlódni kell. Még egy nagyon jó élőhelyegyüttesnek minősülő erdő sem tud önmagában, afféle „Noé bárkájaként” valamennyi érzékeny fajt megőrizni. (A szigetszerű élőhelyek fajkészletének modellezése meglehetősen egzakt irány a természetvédelmi célú kutatásokban.) De ha a környező tájból van utánpótlás, a szentélyerdő szerepe felértékelődik. Akár egyes fajok helyi kihalását is megelőzheti azáltal, hogy folyamatos élőhelyet biztosít – némelyik akár a történelmi középkor óta.
A szentélyerdők fajkészletét persze nem csak az határozza meg, hogy mennyire kicsi és elszigetelt élőhelyfoltról beszélünk. Ha a szóban forgó folt helyén a nem túl távoli múltban legelő vagy szántó volt, és az erdő tájtörténeti szempontból fiatal, akkor a fajkészlete várhatóan hiányos lesz. Ahogyan már szó volt róla, az idős erdőkhöz inkább kötődő fajok visszatéréséhez sok időre van szükség még akkor is, ha a táji környezet kedvező az utánpótlás szempontjából.
A fajgazdagság tekintetében az alapvető földrajzi körülmények ugyancsak meghatározók – például, hogy az erdő az országra jellemző klímaövek közül melyikben található. Az erdőssztyepp-övben más fafajok alkotják az erdőket, mint a tölgyes vagy bükkös zónában. Befolyásolhatja a fellelhető fajok körét az is, hogy az országnak mely táján járunk, hiszen földtörténetileg más növény- és állatfajokból álló életközösségek alakultak ki például a Mecsek vagy a Zempléni-hegység bükköseiben. Azonos élőhelytípusok esetében az állományképet meghatározó fafajok jórészt azonosak, de fontos szerepe lehet az eltéréseknek is. A Zemplénben hiába keresnénk olyan örökzöld fajokat, mint a szúrós csodabogyó vagy a babérboroszlán, ami a Mecsekben lépten-nyomon előfordul – előbbi ráadásul a cserjeszint fontos eleme.
Mikroélőhelyek
A mikroélőhelyekben való gazdagság a szentélyerdők egyfajta védjegye. Mik ezek tulajdonképpen? Olyan, erdőben található, az alapkőzet, a domborzati formák, a vízfolyások, vagy éppen az erdő szerkezeti elemei által megformált, a környezetüktől elütő, kis területen megtalálható élőhelytípusok (sokféle van belőlük), amelyek bizonyos fajok életmódjához, életmenetéhez elengedhetetlenül fontos forrásokat biztosítanak. Táplálékot, búvóhelyet, aljzatot. Mint amilyen egy remetebogár számára a tőodú, vagy a kétéltűek lárvái számára az időszakos kisvíz. Hasonlóképp, az égercsemete számára a víz fölé emelkedő, mohával borított fatörzs. Az erdőkben jártunkban-keltünkben azonnal felismerjük a mikroélőhelyeket, csak legfeljebb a nevüket nem hallottuk még. Többek között ilyesmikre gondoljunk: sziklakibúvások, kisvízfolyások, tocsogók, vízben fekvő holtfa, kifordult gyökértányérok, különféle eredetű odúk, tükör (frissen levált kéreg), kéregzsebek (leválóban lévő kéreg), elhalt oldalágak, telmák (más néven tündérkutak: vízzel teli üregek fák tövében, vagy akár sziklákban is), támasztógyökerek üregei, fészkek, hangyabolyok, gombatestek, mohabevonatok, kúszónövények borítása, fagyöngy, gubacsok, növényi törmelékfelhalmozódások, mikrotalaj (pl. ágvillákban összegyűlő talaj) stb. Az öreg erdők általában is, de köztük a szurdokerdők különösen gazdagok mikroélőhelyekben, hiszen például a sziklakbúvások és a vízbe merülő holtfa szinte mindig „alaptartozékuk”. A nehéz terep általában a fakitermelést sem teszi lehetővé a meredek oldalakon, ezért a teljes életidejüket kitöltő öreg fákon van idő és lehetőség arra, hogy a fentebb említett mikroélőhelyek kialakuljanak. (E markáns jellemvonásuk miatt is különítjük el a szurdokerdőket a helyszínek „névjegykártyáin”.)
Erdei élőlények
Túlzott ambíciókat táplálnánk, ha az erdei élővilág átfogó bemutatására törekednénk. A különféle osztályozási rendszerek szerint csak erdei élőhelytípusokból több tucatnyi létezik a folyókat kísérő bokorfüzesektől a hegyeket koronázó tetőerdőkig; az azokat alkotó növény- és állatfajok, gombák, mikroorganizmusok sokasága pedig egyenesen zavarba ejtő – még a mi égövünkön is. Tegyük hozzá, hogy ráadásul ez a biológiai sokféleség a Kárpát-medence erdeinek esetében egy legfeljebb 30-40 m (de átlagosan inkább csak 20-25 m) vastagságú növénytakaró szövetében koncentrálódik, amely alulról a kőzetek, felülről pedig a légkör sok kilométeres rétegeivel érintkezik. Az űrből készített műholdfotókon az erdőtakaró még inkább csupán vékony, zöld hártyának látszik a Föld felszínén, ahol az élővilág nagy része sűrű hálózatokba rendeződve helyet talál magának.
A mindannyiunk által jól ismert erdei fajok – ahogyan ez minden ökoszisztémára igaz – csak „a jéghegy csúcsát” jelentik. Akár a gerincesekre gondolunk – szarvasok, őzek, nyestek, pockok, denevérek, énekesmadarak, harkályok, siklók, békák, halak satöbbi –, akár a magasabb rendű növényekre – hársfa, hóvirág, saspáfrány, májmoha –; az élővilág nagyközönség által is többé-kevésbé ismert csoportjai faj- és egyedszámban messze alatta vannak a kevésbé ismert, sőt többnyire „láthatatlan” élővilágnak. Ne csak a hatalmas fajszámmal jellemezhető rovarokra – lepkékre, sáskákra, legyekre és darazsakra, hangyákra, bogarakra – gondoljunk, hanem egyéb ízeltlábúakra, például pókokra, atkákra, a férgek néven illetett egész állattörzsekre, aztán a különféle mikroorganizmusokra, amelyek között egyszerűbb növények, állatok, gombák, kékmoszatok éppúgy megtalálhatók, mint a baktériumok kiterjedt birodalma.
Nem csoda, hogy még a hozzáértő specialisták is csak egy-egy rokonságba tartozó fajokat, vagy azok egy részét ismerik jól, a közöttük lévő kapcsolatrendszerekről pedig annál is kevesebbet tudunk. Ugyanakkor világosan látjuk, hogy mindezen kapcsolatok hálózata hihetetlenül kifinomult és rugalmas rendszerként működik, amíg az ember csak módjával avatkozik bele. A táplálkozási hálózatokon keresztüli anyag-, energia- és információáramlás teszi működővé az ökoszisztémát – ami egész hegyoldalakra kiterjedő, pusztító bolygatási eseményeket is képes átvészelni úgy, hogy végül újrateremti önmagát, benne ismét élőhelyet nyújtva fajok millióinak.
Nem vágjuk bele a fejszénket akkora fába (egyébként is kerüljük az ilyesmit), ami az erdei fajok és életközösségek módszeres bemutatását jelentené. Elsősorban azokról az élőlénycsoportokról ejtenénk pár szót, amelyek kimondottan – vagy legalábbis elsősorban – a szentélyerdőkhöz, más szóval az időserdő-struktúrákhoz (szerkezeti elemekhez) kötődnek. Térjünk el a szokásos tankönyvi tárgyalástól, ami a fejletlenebb szervezetektől – baktériumoktól és egysejtűektől – indít, kezdjük ezúttal a csúcsragadozókkal.
A mézevőktől a légiakrobatákig
Néhány éve egy krakkói konferencián mutattak be nekünk lengyel kutatók térképet arról, hogy Lengyelországban hol vannak azok az erdők, amelyek a háborítatlanságuk folytán alkalmasak arra, hogy ott barnamedvék teleljenek át. Egészen apró foltokat lehetett látni a hozzánk képest hatalmas ország déli határát alkotó hegyvidékén. A barnamedve jelentős területeket képes végigkóborolni táplálékot vagy párt keresve, amelynek során nem támaszt túlzott igényeket az élőhelyek minőségével kapcsolatban, de biztonságos telelőhelyre még neki is szüksége van. Az érintetlen, szentélyszerű erdőfoltok ilyenek. A medvénél sokkal inkább kötődik a háborítatlan erdőkhöz a magányosan élő eurázsiai hiúz, ami páratlan ügyességgel képes mozogni az egymásra dőlt fák alkotta nehéz terepen is, és egyúttal kényes arra, hogy legyen nyugodt búvóhelye, ahol nappal kipihenheti a vadászat fáradalmait.
A nagyragadozók alapvető szabályozó szerepet játszanak az erdők életében, mivel a puszta jelenlétük meghatározza a növényevő nagyvadfajok területhasználatát. Vannak erdőfoltok, amelyeket utóbbiak – például gímszarvas, őz, vaddisznó – elkerülnek. Különösen azokat az öreg erdőkre jellemző összeroppant, holtfában gazdag részeket, amelyekben nehéz a mozgás, a menekülés, ahol a nagyragadozó általi elejtés kockázata kiugró. Kialakul egy úgynevezett félelemtérkép, amelynek „fehér foltjain” nincs növényevőnyomás, ott az erdők könnyebben felújulnak. A növényevők fejében létező félelemtérkép folytonosan változik, ahogyan a ragadozó- és a prédafajok közötti kapcsolatrendszer is. Ez nagymértékben hozzájárul az erdei ökoszisztéma működésének dinamikus egyensúlyához, ami annak stabilitásához, ellenálló képességéhez elengedhetetlen. Bár a természettudományokban illik körültekintően és lehetőleg visszafogottan fogalmazni, talán nem túlzás az állítás, hogy az erdők hosszú távú, egészséges működésének legfőbb zálogai a nagyragadozók. Tetszik, nem tetszik, tehetnénk hozzá; hiszen e fajok nem feltétlenül örvendenek közkedveltségnek. Nem mindenki szeret olyan helyen túrázni, esetleg állatot tartani, ahol nagyragadozók – medvék, farkasok, hiúzok – élnek. Ma is gyakran üldözik őket Európa-szerte, néhol legális, másutt illegális kilövések, csapdák áldozatául esnek, vagy egyszerűen megmérgezik őket. (Sajnos a ragadozó madarak is gyakran osztoznak a sorsukban.) Nem szólnánk itt részletesen arról, hogy miként lehetséges mégis a békés együttélés. Gondoljunk csupán arra, hogy Európában, Svédországtól Görögországig sok régióban vannak ilyen jellegű kihívások, amelyek – bár néha a politika szintjeire is eljutnak – szinte mindig áthidalhatók. Leginkább hagyományos módon – kerítésekkel, kutyákkal, és a nagyragadozók szokásainak, életterének ismeretével. Főként a zempléni szentélyerdők magányos bejárásakor jutottak eszembe a nagyragadozók – de eggyel sem találkoztam. Valójában szokásuk elkerülni az embert; a lehető legnagyobb ívben.
A kisebb ragadozók – vadmacska, vörösróka, borz, nyest és egyéb menyétfélék – ugyancsak paradicsomi állapotokat találnak az idős, háborítatlan erdőkben. Pihenőhelyként és „szülőszobaként” használható odúk, gyökértányérok közül válogathatnak – utóbbi alatt például kiváló kotorék készíthető. Az egyéb mikroélőhelyek – holt faanyag, fiatal fákból és cserjékből álló újulatcsoportok, apróbb vizesélőhelyek – miatt a prédafajok bőségben vannak, vagyis gazdagon megterített „svédasztal” is várja őket minden nap.
Az emlősök körében van azonban egy csoport, amely számára az idős erdő léte különösen fontos – ezek a denevérek. Az odúk, elváló fakérgek alatti terek adják a búvóhelyeiket, miközben az erdő rovarvilágára vadásznak. Nagyobb, boltozatos belső terű odúkban, vagy a fa belsejének több odú összeolvadásával keletkező oszlopos üregeiben jelentős denevérkolóniák is elférnek, és itt át is telelnek. Sajnos a biotópfák télen történő kivágása rengeteg denevér egyidejű pusztulásához vezethet. (Nemzeti parkos kolléga említette meg keserűen, hogy a fakitermelés során ledőlő fából előkerülő, félálomban lévő és ezért repülni sem tudó egyedek szinte mind pusztulásra vannak ítélve.) Alkonyatkor a denevérek előszeretettel tizedelik a gazdag rovarvilág képviselőt. Tevékenységükkel kordában tartják az egyébként túlszaporodásra hajlamos fajokat – például a gyapjaslepkéket is, amelyek tömegei egész erdőrészek levélzetét képesek elpusztítani –, így fontos szerepük van az erdő életének szabályozásában. Ahogyan fogytak hazánkban az idős erdők, úgy költözött egyre több denevér épületekbe – padlásokra, pincékbe, templomtornyokba –, holott az igazi lakóhelyük – a barlangokon túl – manapság is az idős fák belsejében lenne. Ha volnának ilyenek erdeinkben, és nem csak itt-ott.
Suhanó vadászok, mérnökök és dalnokok
A madárvilág változatossága talán mindenkit rabul ejt. Nyílt, vizes területeken nagyobb termetű, látványosabb képviselőikkel – gémekkel, kócsagokkal, récefélékkel – találkozunk, de az erdőknek is megvannak a karizmatikus lakói. Különösen az öreg erdőknek. A madarak három, életmód szempontjából elkülöníthető jellegzetes csoportja kimondottan idős erdőkhöz kötődik – ezek a harkályok, a harkályfélék odúit használó úgynevezett másodlagos odúlakók, valamint a gallyfészket építő nagytermetű ragadozó madarak.
A ragadozó madarak, mint amilyen például a darázsölyv, a kígyászölyv, a rétisas, a parlagi sas – összesen mintegy 22 fajról van szó –, a fészkeik építésekor előnyben részesítik az idős fákat. Némely faj fészke elérheti a 3 méteres átmérőt is, amelyet éveken át használnak – ezek megtartásához csak az idős fák vastag ágai, ágvillái megfelelők. (Svédországi vizsgálatok szerint az északon élő szirti sasok a fészkeiket átlagosan 250 éves fákra építik.) A ragadozó madarak – melyek sokszor egymástól eltérő élőhelyeken fordulnak elő a síkságoktól a hegyvidékekig – többnyire igénylik a háborítatlan, zavartalan körülményeket a költéshez, ezért az intenzív erdőgazdálkodással érintett területekről akár el is tűnhetnek. A hiányuk pedig komoly érvágás lehet az életközösség működésében, hiszen a ragadozók szabályozó szerepének kiesése jellemzően a prédafajok – például pockok és más rágcsálók – elszaporodásához vezet. Az erdőgazdálkodás során – a jogszabályi előírások szerint – védőzónát kell hagyni a gallyfészket tartó fák körül, ami segíthet abban, hogy a faj egyedei biztonságban érezzék magukat, és továbbra is költsenek a területen. Bár nem ragadozó madár, de életmódjában hasonló hozzájuk a fekete gólya, amely az erdeink élővilágának egyik leginkább látványos képviselője (l. keretes írásunkat a Csokonyavisontai fás legelőről szóló fejezetben) – ugyancsak nagymértékben köthető a szentélyerdőkhöz. Az idős erdők nyomában tett országos körútjaim során a madarak vadászterületére is óhatatlanul betévedtem, Somogyban egy alkalommal rétisas húzott el néhány tíz méterre tőlem az erdei tisztás felett – látványa felejthetetlen élmény volt.
A harkályok – hazánkban összesen 9 faj – túlzás nélkül tekinthetők a mérsékelt övi (idős) erdőkhöz leginkább kötődő madárcsoportnak, akár azok szimbólumaiként is gondolhatunk rájuk. (Már az óvodai rajzokon is megjelennek, ami alighanem jól mutatja, hogy a harkály–fa-kapcsolat ott lehet a közösségi tudásunk mély rétegeiben – a gyerekek is könnyedén befogadják.) A harkályok odút készítenek a költésükhöz – egyes fajok még az élő fában is el tudják készíteni –, amivel alapvető szolgálatot tesznek az erdő életközösségének. Az elkészült, később elhagyott odúkat ugyanis a hasonló bravúrokra képtelen egyéb madár-, emlős- és rovarfajok ugyancsak lakóhelyként tudják hasznosítani. A harkályok – a fekete harkály, közép fakopáncs, zöld küllő és társaik – emellett javarészt az erdőben táplálkoznak, speciálisan kialakult, vésőszerű csőrükkel (amihez egy sor más anatómiai képletnek is hozzá kellett idomulnia a nyelvtől a koponyát és a nyakat támasztó szalagokig-izmokig) a kéreg alól is kiszedegetik a rovarlárvákat és egyéb élőlényeket. Az élő és holtfákat fúró, bontó, alakító tevékenységük nagyban hozzájárul nem csak az odúk, de egy sor más mikroélőhely, sőt a holt faanyag kialakulásához, ami további fajok ezreinek – egészen a mikroorganizmusokig – jelent megtelepedési lehetőséget, és hat ezáltal a teljes ökoszisztéma működésére. A harkályokat ezért illetik az ökológusok nem egy megtisztelő jelzővel – így kulcsfajoknak, illetve ökoszisztéma-mérnököknek is tartják őket. Előbbi kifejezés az angol keystone (kulcskő, zárókő) szóból ered, és a boltív zárókövére utal. Ha ezt eltávolítjuk, a boltív összedől – ahogyan az élő rendszerek is drámaian átalakulnak a kulcsfajok távozásával. Az ökoszisztéma-mérnök fogalom pedig olyan fajokat jelöl, amelyek fizikailag is jelentősen át tudják alakítani a környezetüket; ami más fajok élettereit is átszabja, vagy éppen megteremti – itt jelesül az odúkat és a különféle elroncsolt ágakat, törzseket. A harkályokon kívül jól ismert ökoszisztéma-mérnökök a hódok, és azok vizesélőhely-teremtő „hivatása”. A harkályokat mindemellett a szaproxilofág tápláléklánc csúcsragadozóinak is lehet nevezni, vagyis ők szabályozzák annak a kiterjedt táplálkozási hálózatnak a működését, ami a holtfa lebontását elkezdő gombáktól a különféle ízeltlábú fajok sokaságán át (szaproxilofág = holtfafogyasztó) az erdei biomassza körforgását segíti. A madárvilág „szentélyerdős ikonjának” talán leginkább a fehérhátú fakopáncsot tekinthetjük, amely még specialista rokonai között is fokozott mértékben kötődik az idős erdőkhöz – kifejezetten a nagy területű, sok álló holtfát is tartalmazó zárt erdők lakója.
A madarak erdőkhöz jobban kötődő harmadik csoportja a „másodlagos odúlakók” – vagyis azok, amelyek a harkályok által készített odúkat foglalják el, amint az eredeti tulajdonosaik – amelyek évente új odúkat készítenek – otthagyják. Két bagolyfajunk, a törpekuvik és az uráli bagoly is ebbe a körbe tartozik. Az uráli bagoly nagyobb termete miatt elsősorban a fekete harkály által készített üregeket választja, de ha a szükség úgy hozza, más módon létrejött üregeket, vagy akár gallyfészkeket is képes „újrahasznosítani”.
Az éjjeli vadászok mellett olyan énekesmadarakat is érdemes említeni a másodlagos odúlakók között, mint a kék galamb, különféle cinkék, a csuszka, a kis és örvös légykapó. Utóbbi két faj – a fehérhátú fakopáncshoz hasonlóan zárt erdei specialista, odúkon kívül változatos, lékekkel, kisebb bolygatási foltokkal tarkított erdőbelsőre is szükségük van a táplálkozáshoz – mindezeket az élőhelyi jellemzőket az öreg erdőkben találhatja meg.
Másodlagos odúlakók még – ahogyan említettük – a denevérek. Fajaik 85%-a elhagyott odúkban talál búvó- és szaporodóhelyre. A vadmacska, a nyuszt és a pelék ugyancsak ebbe a körbe tartoznak. Az odúk száma még egy idős erdőben is limitált, vagyis komoly harc folyik a „lakásokért”, amelyben a gyengébbek – gyakorta a denevérek – sajnos alulmaradhatnak. Ezért különösen fontos, hogy minél nagyobb területen előforduljanak a tájban idős erdőfoltok öreg fákkal – ami záloga lehet nem csak egy-egy faj helyi fennmaradásának, de annak is, hogy egyedei kellő létszámban ott lehessenek. A működő életközösségeket ugyanis az jellemzi, hogy annak fajai nem csak mutatóban, néhány észlelt példánnyal vannak jelen, hanem stabil populációkat fenntartva, aktívan el tudják látni szerepüket. Ehhez pedig sokszor olyan egyszerűnek tűnő élőhelyi feltételekre van szükségük, mint egy kis állóvíz, a holt faanyag bőséges jelenléte, vagy a megfelelő sűrűségben fellelhető odú.
Ne feledkezzünk meg az erdők nem melegvérű gerinceseiről sem. A hüllők közül például az erdei sikló előszeretettel választja a száraz odúkat vagy gallykupacokat búvóhelyül; a kiszáradásra érzékeny kétéltűek – köztük a szalamandrák, gőték és a különféle békafajok – számára pedig létfontosságúak lehetnek az erdei kisvizek és a földön fekvő holt faanyag.
Színpompás csodák
Az állatvilág egyik legfajgazdagabb csoportját alkotják a rovarok. Képviselőik közül itt a lepkéket és a bogarakat érdemes kiemelni. Nem mintha a többi rovarnak – legyeknek, hangyáknak, méheknek, darazsaknak, sáskáknak, kabócáknak, bodobácsoknak és társaiknak – nem lenne „bérelt helye” a szentélyerdőkben. Ellenkezőleg, sőt az említett csoportok közül a hangyák szinte valamennyi erdei életközösség működésében központi szerepet játszanak. A lepkék és a bogarak – pontosabban a nagytestű xilofág és szaproxilofág (élő és holt faanyaggal táplálkozó) bogarak – ugyanakkor kifejezetten az idős, lehetőleg háborítatlan erdők szerkezeti elemeihez kötődnek. A lepkék a gazdagon kialakult természetes erdőszegélyekhez, tisztásokhoz, lékekhez, egyes fafajokhoz és lágyszárúakhoz kötődnek leginkább; a bogarak pedig a holt faanyaghoz, az idős fákhoz.
A Magyarországon előforduló mintegy 3500 lepkefaj nagyjából fele él erdőkben. Többségükben növényevők (a hernyókra gondoljunk mindenekelőtt), amelyek a lágyszárú és cserjefajokon, vagy a fák koronájában táplálkoznak; némely esetben korhadékot fogyasztanak. Érdekes tény, hogy a lepkehernyók a legnagyobb erdei növényfogyasztók – több levelet, hajtást, farészt falnak fel, mint a patás vadfajok (!) Sok lepkefaj táplálékspecialista, vagyis egy vagy néhány növényfaj egyedeiből lakmározik – így, ha ez a növény nincs a területen, a lepke is eltűnik. Sajnos a vágásos üzemmódú erdőgazdálkodás felszámolja bizonyos lágy és fás szárú növényfajok élettereit – a zárt, sötét lombsátor alatt nem alakulnak ki benapozott foltok, ahol adottak volnának a létfeltételeik. A nem kívánatos fafajokat – például nyírt, gyertyánt, virágos kőrist – ugyancsak visszaszorítja (de legalábbis a közelmúltban visszaszorította) a hagyományos erdész gyakorlat. Ha nincs a közelben lonc, akkor eltűnik a kis lonclepke (Limenitis camilla), ha a fekete bodza hiányzik, akkor nincs fecskefarkú araszoló (Ourapteryx sambucaria), ha pedig a sisakvirágok ritkulnak meg a benapozott erdőbelsők hiányában, akkor megritkul a sisakvirág-aranybagoly (Euchalcia variabilis). A pionír fafajok – nyír, rezgőnyár, kecskefűz – különösen értékes lepkeközösségek gazdái; a ragyogó kék színekben pompázó nagy színjátszólepke (Apatura iris) hernyója például a kecskefűz fogyasztója. Legyen elég talán ennyi példa – alighanem nem szorul különösebb magyarázatra, miért jó élőhelyek a szentélyerdők a változatos tápnövényeket és élőhelyeket igénylő lepkék számára, vagy miért tekinthető egy-egy faj az idős, jó állapotú erdők hírnökének. A budai Normafától a város felé húzódó Harang-völgyben talán még létező, vagy ezekben az években kipusztuló csíkos boglárka (Polyommatus damon) nevű lepkefaj az ország egyik legértékesebb időserdő-tömbjének különlegessége (volt). A példa érdekessége, hogy a faj alapvetően gyepekhez kötődik, ám fennmaradásában alighanem fontos szerepet játszott a környező öreg erdő klímaszabályozó hatása. A lepke állományának lassú eltűnéséhez sokféle folyamat vezethetett a kaszálás rendjétől a klímaváltozásig – ugyanakkor az is nagy dolog, hogy egy világváros tőszomszédságában ilyen minőségű élőhelyek mostanáig fennmaradhattak.
A rovarvilág páncélosai
A nagytestű bogarakat talán még azok is ismerik, netán kedvelik, akik amúgy nem rajonganak a rovarvilág képviselőiért. A kora nyári estében függőleges testtartással, mélyen zúgó hangon repkedő szarvasbogarak éppúgy elragadóak, mint a bükkfák törzsén sütkérező havasi cincérek vagy a fémes zöld színben ragyogó rózsabogarak. (Személyes kedvenceim a szintén metálzöld és -kék tavaszi álganéjtúrók – ők azonban nem ebbe a “klubba” tartoznak; nem a holt faanyagot tekintik legfőbb táplálékuknak.)
A xilofág (élő fával táplálkozó) bogarak legismertebb képviselője a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo), amelynek lárvája erős rágóival széles járatokat képes vágni a fatestbe. Szerepe jelentős, hiszen ezzel megkezdi a faanyag feltárását gombák és más élőlények számára, amelyek tovább viszik a lebontás folyamatát, segítik az odúk képződését, majd évekig tartó szukcessziós („előre haladó”) folyamatok során a faanyag visszakerülhet a talajba. A nagy hőscincérnél látványosabb megjelenésű fajok a bükkösökhöz kötődő havasi cincér (Rosalia alpina, a Duna–Ipoly Nemzeti Park címerállata), vagy a röpképtelen, zömök megjelenésű gyászcincér (Morimus funereus). A cincérfajok erdőgazdálkodással kapcsolatos veszélyeztetője a már kitermelt faanyag erdőszélen történő hosszas tárolása. Ezekbe a farakásokba (sarangokba) előszeretettel petéznek bele a cincérek – akár nagy távolságból is odarepülve –, hogy aztán utóbb valamennyi utód elégjen (vagy más módon pusztuljon el), amikor a faanyag végül felhasználásra kerül. A faanyag lehetőség szerint minél gyorsabb elszállítása tehát felelős és fontos döntés e fajok védelme szempontjából.
A szaproxilofág bogarak táborát olyan fajok erősítik, mint a nagy szarvasbogár, a skarlátbogár vagy a kék pattanó. E fajok (akárcsak a fenti cincérek) az Európai Unió úgynevezett közösségi jelentőségű fajai között szerepelnek – vagyis lényegében Európa-szerte cél a megőrzésük, különösen a Natura 2000 területek megfelelő kezelése révén. A bogarak világának háborítatlan idős erdőkhöz – szentélyerdőkhöz – köthető ikonja a remetebogár (Osmoderma barnabita). Ennek a különös bogárfajnak a lárvája igen hosszan, akár 3-4 éven át is fejlődik idős fák üregeiben. A szűk nyílású üregnek lehetőség szerint több tíz liternyi vörös korhadással létrejött holt faanyagot kell tartalmaznia, és nem lehet a beltér mikroklímája sem túl száraz, sem kellemetlenül nedves. A lárvák táplálkozni 13 °C felett kezdenek. Ha ez a komfortfokozat rendelkezésre áll, akkor a hosszas fejlődés végén megtörténhet a bebábozódás, majd az imágóvá válás – egyszerre csak feltűnik a barnás színezetű, közepesen megnyerő küllemű bogár, amelynek csupán néhány hét adatik meg a napvilágon. Esős idő esetén marad a biztonságos odúban, de kellemes körülmények között sem távozik 200 méternél messzebbre, így gyakran ugyanaz a fa remetebogár-generációk otthona. Talán nem a remetebogár állománya jelenti az erdő életének legfontosabb pillérét, ám egy ennyire ritka és specialista faj jelenléte mégis fontos. Olyan élőhelyeket jeleznek, amelyek jó eséllyel más fajok számára is ideálisak. Átadva a szót a szakértőnek: „Bár rajzási idejében a remetebogár valóban magányos, mégis arról »híres«, hogy ahol jelen van, ott nagyon gazdag és értékes xilo- és szaproxilofág (élő- és holt faanyagot fogyasztó) bogárfauna található áprilistól júniusig. Ennek képviselői a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus), a nyolcpettyes virágbogár (Gnorimus variabilis), a pompás virágbogár (Protaetia aeruginosa), a hullámos díszbogár (Coraebus undatus), a tölgy-díszbogár (Eurythyrea quercus), a fűzfapattanó, a tarka pikkelyespattanó (Lacon querceus), a kék pattanó (Limoniscus violaceus), a hengeres szúfarkas (Dermestoides sanguinicollis), a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo), a sápadt éjicincér (Trichoferus pallidus) és még számos ritkaság.”
A szentélyerdők kertjei
Ahogy a fejezetünk elején említettük, az idős, természetes állapotú erdőkben sem feltétlenül más az élővilág fajkészlete, mint azon kívül. Inkább a fajok tömegességében van jelentős eltérés. Növényekre és gombákra ez a megállapítás talán még inkább igaz. A természetes erdőkben a faállomány faji összetétele, korosztályszerkezete, vertikális és horizontális mintázatai, dinamikája, és a mikroélőhelyek számossága biztosítja, hogy valamennyi „oda tartozó” faj megfelelő számban jelen lehessen – ha a táji környezet is megengedi.
Az edényes növények (tehát a moháknál fejlettebb zöld növények) körében nincsenek a holt faanyaghoz, vagy általánosságban az időserdő-szerkezeti elemekhez szorosan kötődő fajok. A mi égövünkön nincs az őserdőknek specialista növényfaja. Megfigyelhető ugyan, hogy bizonyos mikroélőhelyeken – például a gyökértányérokon, kidőlt fák mentén – egyes fajok nagyobb tömegben, vagy nagyobb valószínűséggel jelennek meg, de fontosabb tényezőnek látszik a faállomány szerkezete. Ahol vannak például lékek, és általában is változatos a lombsátor záródása, tehát találni az erdőben benapozott foltokat, ott hirtelen – akárcsak egy váratlanul felbukkanó kert – nagyobb tömegben és fajgazdagsággal jelenhetnek meg az erdei lágyszárú fajok. Ott virágzik (sőt terem) a málna vagy a szeder, harangvirágok, szegfüvek, árvacsalánok nyílnak. A szárazabb erdőtípusokban, amelyek lombsátra eleve áttörtebb, ugyancsak fontos lehet, hogy a faállományt a természeteshez hasonló módon sok faj sok korosztálya alkossa, és a hagyományos erdőgazdálkodás homogenizáló hatását, illetve a véghasználatot minél hosszabb ideig elkerülje.
Vannak kutatások – köztük Magyarországon is –, amelyek markánsabban árnyalják a képet. Sikerült ugyanis olyan erdei lágyszárú fajok körét elhatárolni, amelyek nagyobb valószínűséggel idős erdőkben fordulnak elő, szántóra vagy legelőre telepített fiatal erdőkben azonban szinte soha. A Bakonyban, bükkerdőkben végzett adatgyűjtések alapján ilyen például az odvas keltike (Corydalis cava), a szélfű (Mercurialis perennis), vagy a sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum). Ezekre a lágyszárú fajokra jellemző, hogy általában nagy magjaik nem könnyen terjednek, és nem is maradnak sokáig csírázóképesek. Vagyis nehezen jutnak át egyik erdőből a másikba. Ha az erdőt az ember felszámolja, akkor oda nagyon hosszú idő alatt képesek visszatérni, ha egyáltalán. Az ilyen fajokat nevezhetjük akár régi- vagy öregerdő-specialista fajoknak. Természetesen velük szemben léteznek olyan erdei növények is, amelyek ellentétes életmenet-tulajdonságokkal jellemezhetők – magjaik könnyen terjednek, és a talajban (az úgynevezett magbankban) is sokáig csíraképesek maradnak –, ezeket a fajokat lényegében bármilyen erdőben fellelhetjük.
A növények körében egy csoportot mindenképp érdemes kiemelni, mint amelyekkel jellemzően idős erdőkben találkozunk – ezek pedig a mohák. Számos fajuk kötődik a holt faanyag valamilyen formájához. Egy részük számára kimondottan fontosak a méretes, így a korhadás előrehaladása mellett is évtizedekig a helyszínen maradó holt fatörzsek. A fakérgen élő májmohák között akad olyan, amelyik megbízható indikátora annak, hogy az adott erdő helyén mindig erdő volt. A mohák – mivel nem rendelkeznek a vízszállításra alkalmas szövetekkel – különösen érzékenyek az erdő páratartalmára. Részben ezért is fontosak számukra a háborítatlan erdők, ahol a természetes bolygatások átrendezik ugyan néha a terepet, ám az erdőklímát ezek az események messze nem befolyásolják úgy, mint a végvágás. A holt faanyagban tárolódó nedvesség ugyancsak segít az egyenletesen párás környezet fenntartásában. Terepi vezetőnk a białowieżai őserdőben járva azt is kiemelte, hogy a mohák számára ugyancsak fontosak azok a stabil fényviszonyok, amelyek csak a gazdálkodástól mentes erdőkben állnak fenn tartósan. Fotós szemmel kevés olyan jelensége van a természetes erdőknek, amely jobban mutatná, jelképezné a háborítatlanságot, az őserdei viszonyokat, mint egy ledőlt faóriás mohával vastagon borított törzsének maradványai.
A holtfa
Ha betévedünk egy erdőállományba, ahol nagy tömegben látunk a lebomlás különféle stádiumaiban lévő holt faanyagot, biztosak lehetünk benne, hogy ott a természetes erdődinamikai folyamatok egy ideje jól működnek. Az álló és fekvő holtfa a mérsékelt övi őserdők vagy az idős, már hosszabb ideje háborítatlan erdők védjegye; amelynek jelentőségét az elmúlt évtizedekben rengeteg – köztük Magyarországon is folyó – kutatás támasztotta alá. A mikroélőhelyek jelentős része – gyökértányérok, odúk, leváló kéreg, fekvő törzsek stb. – a holt faanyag valamilyen formája, vagy ahhoz szorosan kapcsolódik.
A holtfa kialakulása igen hosszadalmas folyamat, ami már az élő fán elkezdődik. Különféle gombák játszanak kulcsszerepet a faanyagot alkotó molekulák lebontásában, de az élővilág számos további csoportja – a baktériumoktól a rovarokon (különféle szúk, cincérek, díszbogarak, zengőlegyek, lószúnyogok stb.) át a madarakig – aktívan részt vesznek benne. Ahogy változik a korhadó faanyag állapota, úgy alakul át a rajta és benne található életközösség összetétele. A holtfa nem csak élő- és búvóhelyet, illetve aljzatot jelent számos faj számára – és járul így hozzá az erdő biodiverzitásának fenntartásához –, hanem többek között a víztartalma révén szabályozza például az erdő mikroklímáját, a patás növényevőket távol tartó fizikai akadályként pedig segít az erdő felújulásában.
Az erdei fajok akár negyede (!) közvetlenül kötődik a holtfához, ezért annak megfelelő mennyiségben történő visszahagyása az erdőgazdálkodás során elengedhetetlen ahhoz, hogy az erdő működőképes életközössége fennmaradjon. Az idős, háborítatlan erdők sok esetben a holtfához kötődő fajok létfontosságú menedékei, a tájban megmaradt utolsó mentsvárai.
Mérgező és ehető látványosságok
Ha már holtfa, és az azt benépesítő élővilág, nem mehetünk el a természetes idős, illetve őserdők még egy szemrevaló csoportja mellett anélkül, hogy szót ejtenénk róluk – a gombákról. Több gombafaj együttélése egy-egy vaskosabb fekvő holtfa szivacsos felszínén néha a korallzátonyok meghökkentő formavilágát idézi. Máshol apró erdőként emelkednek ki a fatörzs, szikla vagy talaj felületét borító moharétegből. A termőtesteik sárgás, vöröses, pirosas, fehéres, lilás és különféle pasztellszínek végtelen árnyalataival jellemezhetők, miközben a legváltozatosabb formákat veszik fel. Kerek labdákra, apró esernyőkre vagy éppen elágazó korallokra emlékeztetnek, máskor meghatározhatatlan amorf foltokat, csúszós rétegeket képeznek. Nem csoda, hogy a mesekönyvek illusztrátorai is lelkesen ábrázolják őket – leggyakoribb modelljük talán a piros alapon fehér pettyes kalapot viselő légyölő galóca (Amanita muscaria). A gombák nagymértékben kötődnek különféle mikroélőhelyekhez, ezért nem meglepő, hogy idős erdőkben jóval magasabb egyedszámmal és fajgazdagsággal képviselik magukat, mint az egyszerű szerkezetű gazdasági erdőkben.
Az erdőben található gombák három nagy, az ökoszisztémában betöltött szerepük szerint lehatárolható funkcionális csoportba sorolhatók. Vannak a fán élő, az avarbontó és a mikorrhizákat képező gombák. Az első két csoportba tartozók fontos szerepe a holt faanyag lebontása, és az élővilág többi része számára felhasználhatóvá tétele – vagyis a tápanyagkörforgás rendszerének fontos szereplői. Az idős erdők szempontjából azok a fán élő gombák a leginkább érdekesek, amelyek nagyméretű holt faanyaghoz kötődnek. Az idős erdők hiányában e fajok rendkívül ritkává válhatnak. Ilyen öreg erdőket fémjelző gombafajok például a süngomba (Hericium erinaceus), a bársonyos fapereszke (Trichomolopsis rutilans), vagy a vörösödő kéreggomba (Ceriporiopsis gilvescens).
A gombák harmadik funkcionális csoportja, a mikorrhizás gombák az utóbbi évtizedekben váltak a népszerűsítő szakirodalom sztárjaivá, hiszen egyre több vizsgálat támasztja alá, hogy az erdei ökoszisztémákat valóságos szuperorganizmussá kapcsolják össze, ahol a gombafonalakon nem csak víz és tápanyagok, hanem úgynevezett jelmolekulák is áramlanak a velük kapcsolatban lévő különféle növényfajok – köztük fák – egyik egyedétől a másikig. Az angolul wood wide webnek – „erdőháló” – is nevezett összekapcsoltság lehetővé teszi, hogy a növények nem csak tápanyagokkal, de fontos információkkal is elláthassák egymást. Például rovarkártevők támadásairól idejében „tudomást” szerezhetnek, és különféle vegyületek termelésével védekezzenek. Mikorrhizás gombák többek között a rókagombák, tinórufélék, susulykák, korallgombák vagy a szarvasgombák.
A további részletek iránt érdeklődő olvasóknak pl. Suzanne Simard: A bölcs erdő titkai című könyvét ajánlanánk. (A kanadai kutató a témát világszerte népszerűsítő német erdész, Peter Wohlleben mellett ugyancsak ismert szerző; voltaképpen nagyrészt az ő vizsgálatai nyitottak utat a wood wide web felismeréséhez. A populáris kultúrában az Avatar c. film merített sok inspirációt a jelenségből.) Annyit azonban megjegyezhetünk a fejezet lezárásaként – ahogyan a bevezetőben is utaltunk rá –, hogy az erdők életének legnagyobb része csak úgy érthető meg, ha a szabad szemmel nem látható élőlényeket, és azok kapcsolatrendszerét is alaposan szemügyre vesszük. Aligha túlzás feltételezni – különösen a trópusokra gondolva –, hogy ennek a folyamatnak még igencsak az elején járunk.
Képek (ahol nincs külön jelölve, ott fotó: Gálhidy László, WWF Magyarország)
