Szerző: dr. Sütő Dávid, a WWF Magyarország Nagyragadozók programjának vezetője
A nagyragadozók – a szürke farkas, a barna medve és az eurázsiai hiúz – mindig is erőteljes érzelmeket keltettek az emberekben, legyen szó akár utálatról, akár rajongásról. Az utóbbi néhány évtizedben ezek a fajok kiléptek a mesekönyvekből, a távoli tájakon készült természetfilmekből, és ismét megjelentek olyan helyeken, ahonnan majd’ 150 évig hiányoztak az ökoszisztémából. Emiatt egyre több a konfliktushelyzet a nagyragadozókat nem ismerő, azoktól elszokott emberek és a vadvilág között, ami kiváló táptalajt biztosít a tévhitek kialakulásához és elterjedéséhez. Kétrészes cikkünk első részében azt vizsgáltuk, hogyan és miért terjedtek el a nagyragadozókat övező tévhitek. Ebben a cikkünkben végigvesszük a leggyakoribb tévhiteket, és a legfrissebb tudományos kutatásokra támaszkodva igyekszünk árnyalni a nagyragadozókról festett gyakran negatív képet.
1. A nagyragadozókat a „zöldek” telepítették be Magyarország területére.
Először is fontos leszögezni, hogy Magyarország területére soha, semmilyen szervezet nem telepített be semmilyen nagyragadozó fajt. Még akkor sem, ha vannak, akik szívesen elhinnék azt, hogy a nagyragadozók jelentette kihívások mögött egy olyan szakmai csoport áll, amelynek tevékenységeivel, céljaival nem értenek egyet. Ha viszont mélyebben a téma mögé tekintenénk, akár európai léptékben is, akkor érdemes fajok szerint szétbontani a kérdést.
A szürke farkast nemcsak hogy Magyarországra, de Európa egyetlen országába sem telepítették be. A farkas mindig is jelen volt Európában, bár az üldöztetés és az élőhelyeinek elvesztése miatt az elmúlt száz év során egyes területekről visszaszorult. Az utóbbi évtizedekben tapasztalható állománynövekedés és a faj visszatérése korábbi őshonos elterjedési területeire a szigorodó vadászati szabályoknak, a faj védelmét szolgáló nemzetközi egyezményeknek és nemzeti szintű jogszabályoknak, a prédafajok állománynövekedésének valamint a hagyományos vidéki életmód visszaszorulása mellett a faj spontán módon történő terjedésének köszönhető. A hazánkban jelenlévő farkasok esetében például genetikai bizonyítékokkal sikerült kimutatni a közeli rokonságot a szlovák populációval, vagyis azt, hogy a magyar állomány a szlovákkal alkot egy populációt – a faj egyedei onnan érkezhettek vissza hozzánk, és állományaink azóta is kapcsolatban vannak1.
A szürke farkas egyedei óriási léptékű kóborlásokra képesek meglepően rövid idő alatt is. A falka fiatal tagjai a családi köteléket elhagyva ideális, új territórium és pár után kutatva naponta akár több tíz kilométert is megtehetnek, és hetekbe, olykor néhány hónapba is beletelik, hogy megtalálják új helyüket, ez idő alatt akár több száz kilométeres utat is megtéve. Honnan tudjuk ezt? Ürülék-, vér-, vizelet-, nyál- és szőrminták vizsgálatával lehetőség van egyed szinten is meghatározni a nyomok tulajdonosait, az azonos egyedtől származó, de különböző helyekről gyűjtött minták pedig jól jelzik, hogy merre járhatott egy állat2. Másrészt a kutatók GPS-jeladóval láthatnak el bizonyos egyedeket, ami jóval pontosabban követhetővé teszi mozgásukat, sőt akár a napi szintű aktivitásuk is megfigyelhetővé válik így3.
Az olyan kiugró távolságú kóborlásokat, mint amit az M237 jelű “svájci” farkas vagy a Dinári-hegységből származó Slavc nevű egyed esetében láttunk (2. ábra), viszonylag ritkán sikerül megfigyelni a kutatóknak. Ez viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ehhez hasonló hosszúságú kóborlások ritkák lennének.
A barna medve és az eurázsiai hiúz egyedei esetében ugyancsak nem ritka, hogy hosszabb távú kóborlásra adják fejüket, de az eddigi kutatások eredményei szerint ezek a távolságok azért valamelyest rövidebbek, mint amit a farkasok esetében megfigyeltek.
A farkassal ellentétben a barna medve és az eurázsiai hiúz visszatelepítésére vagy áttelepítéssel az állományaik megerősítésére voltak korábban programok Európa egyes országaiban, mivel ezek a fajok még a farkasnál is kedvezőtlenebb helyzetben voltak az előző évszázad közepén. A barna medve esetében a visszatelepítési kísérletek Ausztriában és Lengyelországban sikertelennek bizonyultak, míg az állományok megerősítése céljából Franciaországba és Olaszországba sikerrel telepítettek át medvéket Szlovéniából4,5. Az Európában élő tíz medvepopulációból azonban három még mindig kritikusan veszélyeztetett – köztük az Alpokban található populációs, ahová korábban áttelepítések történtek-, további három pedig veszélyeztetett vagy sérülékeny.
Az eurázsiai hiúz esetében szintén voltak visszatelepítési kísérletek. Sikerrel telepítettek vissza hiúzokat a cseh–német–osztrák határ környékén, a Dinári-hegységben, az Alpokban, a Jura-hegységben és a Harz-hegységben, míg a Vogézek és a Rajna-vidék térségében nem jártak sikerrel az erőfeszítések, de újabban ismét próbálkoznak ezeken a helyeken a kutatók és a természetvédelmi szakemberek. Ezen populációk mindegyike azonban kivétel nélkül veszélyeztetett vagy súlyosan veszélyeztetett állapotú jelenleg is6.
Éppen ezért fontos hangsúlyozni, hogy sem a medve, sem a hiúz esetében nem jelenthető ki az, hogy a visszatelepítések miatt növekednének jelentősen állományaik. A visszatelepítések nem mindig járnak sikerrel előfordul, hogy az áttelepített példányok nem élnek túl, vagy nem képesek stabil, szaporodó állományt létrehozni. Ahol pedig nem történt lokális kihalás (pl. Romániában, Szlovákiában), ott az állománynövekedésük mögött szintén a már korábban említett tényezők, a fajok védelmét szolgáló nemzetközi egyezmények és nemzeti szintű jogszabályok hatékony alkalmazása, a prédafajaik állományának növekedése, valamint a hagyományos vidéki életmód visszaszorulása álltak.
2. Túlszaporodott a hazai nagyragadozó állomány, ezért szabályozni kell
Mikor tekintjük egy faj állományát túlszaporodottnak? Akkor, ha több állat él egy adott területen, mint amennyit a terület képes fenntartani, meghaladva a terület eltartóképességét? Könnyen rávághatnánk, hogy igen! Ebből azonban adódik a következő kérdés, hogy ki és hogyan határozza meg az eltartóképességet? Utóbbi ugyanis egy rendkívül vitatott fogalom, ami függhet többek között olyan változóktól, mint például az időjárási körülmények vagy akár a betegségek felbukkanása és ezek hosszú távú következményei, így pontos meghatározása gyakorlatilag lehetetlen. Emellett a fajoknak sem érdekük, hogy feléljék élőhelyük összes forrását, hiszen az rájuk is visszaütne.
A természet ennél sokkal „bölcsebb”. Több természetes mechanizmus is képes lehet szabályozni a túl magas lokális állománysűrűség kialakulását. A nagyragadozófajok esetében ilyen például az, hogy erőteljes territoriális viselkedést mutathatnak. Territóriumméretük gyakran függ többek között az elérhető forrásoktól7. Az utódok bizonyos kort elérve pedig elhagyják a szülői territóriumot, hogy sajátot alakíthassanak ki. A hosszú életű fajokra, így a nagyragadozókra is eleve jellemző, hogy az utódok nagy része, még a felnőttkor elérése előtt fiatal korában elpusztul8 (akár például utódgyilkosság révén), ami tovább akadályozhatja a túl magas állománysűrűség kialakulását. Emellett a közvetlen és agresszív fajon belüli versengés is hozzájárul az állománysűrűség csökkenéséhez, hiszen ez akár még az idős egyedek pusztulásával is járhat9.
Fontos megemlíteni azt is, hogy bár az adott állománynagyság nagyragadozók esetében nyilván hatással van a konfliktusesemények számára, azonban ez a kapcsolat nem feltétlen lineáris. A felmerülő károk szempontjából rendkívül sok múlik az adott környezeten és az alkalmazott prevenciós gyakorlatokon, a konfliktusok szempontjából pedig a faj helyi megítélésén, az érintett közösség faj felé mutatott toleranciáján. Így pedig egészen eltérő állománynagyságok mellett érzékelhetik az adott fajt „túlszaporodottnak” a különféle közösségek. Hasonló esetekben tehát sokkal inkább beszélhetünk gazdasági, esetleg szociális eltartóképességről.
Éppen ezért túlszaporodottnak tekinteni egy fajt sokkal inkább emberközpontú, mint ökológiai megközelítés. Sok esetben ugyanis az érintettek akkor tekintenek így egy faj állományára, ha valamilyen vélt vagy valós okból annak a fajnak az egyedeit teszik felelőssé a gazdálkodásukkal kapcsolatos nehézségeikért. Az erdőgazdálkodók, erdészek például gondolhatják, hogy túl sok a vad, de ugyanígy a vadgazdálkodók is vélekedhetnek úgy, hogy túl nagy a jelenlegi nagyragadozó állomány. Az ebből adódó konfliktusok feloldásához viszont nélkülözhetetlen az érdekeltek közötti nyitottság, a párbeszéd, a kompromisszumkeresés, és hogy mindez tudományosan megalapozott adatok mentén folyjon.
3. A nagyragadozók elejtik az összes nagyvadat a környéken, emiatt a vadgazdálkodás ellehetetlenül
Az egyértelmű, hogy a nagyragadozók zsákmányolnak csülkös vadfajokat, hiszen ezen fajok egyedei jelentik táplálékbázisuk gerincét, azonban a természetes vagy közel természetes rendszerek rendelkeznek különféle szabályzó mechanizmusokkal, amelyek az ellen hatnak, hogy a ragadozók teljesen kimeríthessék forrásaikat. A ragadozók és prédafajaik hosszú közös evolúciós utat jártak be egymással folyamatosan versengve, ami megmutatkozik a fajok küllemében, biológiájában és viselkedésében is. A prédafajok nem várják tétlenül, hogy a ragadozók áldozatául essenek. Gyakran gyorsabbak, kitartóbbak, mint ragadozóik, csoportokban élnek, hogy hamarabb észleljék a veszélyt, és szétosszák az áldozatul esés kockázatát egymás között, illetve sok esetben ők maguk is éles patákkal, agancsokkal, szarvakkal vannak felszerelkezve, amikkel megvédhetik magukat. Ezt jól mutatja például, hogy a vadászati siker a farkas és a hiúz esetében is relatíve alacsony, nagyjából 10-20% körül alakul10-12. Vagyis 10 kísérletből mindössze 1-2 alkalommal ejtik el sikerrel zsákmányukat.
A ragadozó és a prédafaj egyedei között fennálló populációdinamikai kapcsolatot az egyik legalaposabban az észak-amerikai Isle Royale szigetén figyelték meg. A sziget mindössze 544 km2, alig nagyobb, mint Budapest (525 km2), jellegéből adódóan pedig gyakorlatilag egy kvázi zárt rendszert képez, ezért is lehet ideális modellhelyszín egy ilyen vizsgálathoz. A szigeten sem a farkasokat, sem pedig a jávorszarvasokat nem vadásszák, a terület pedig védett.
A kutatók már több évtizede nyomon követik a szigeten található farkas- és jávorszarvas-állomány méretének dinamikáját.
A 3. ábra jól mutatja, hogy hogyan változott Isle Royale szigetén a ragadozó- és a prédaállomány. A kapcsolat viszont nem olyan egyszerű, és nem annyira egyirányú, mint ahogy elsőre feltételeznénk. Hatással vannak rá a környezeti és biológiai tényezők, például a különféle betegségek vagy a keményebb telek, amikor a farkasok jellemzően sikeresebben tudnak vadászni, illetve amikor eleve alacsonyabb a jávorszarvasok túlélése. Tekintsünk végig az ábrán: az 1970-es évekig nagyjából együtt mozog a két görbe, kezdetben növekedésnek indul a jávorállomány, ezt pedig követi a farkasok létszámváltozása is. A 70-es évek közepén viszont elválik a két faj állományváltozásának iránya, a farkasok létszáma növekszik, ezzel szemben a jávorszarvasok létszáma csökkenésnek indul. Ez egészen az 1980-as évek elejéig tart, amikor is a farkasállomány összeomlik a szigeten egy betegség, a kutyákból ismert parvovírus felbukkanásának hatására. A jávorszarvas-állomány kiszabadul a farkasok predációs nyomása alól, és ismét növekedésnek indul, aminek viszont később ára lesz. Az 1990-es évek közepén újabb jelentős változás következik a prédaállományban. A korábban megnövekedett szarvasállomány nagymértékben lecsökkentette a szigeten elérhető táplálékmennyiséget. 1996-ban pedig egy különösen zord tél és az állatok alultápláltságának együttes hatására a jávorszarvas-állomány nagyjából 60%-a elpusztult. Még ezen a télen spontán módon érkezett egy új farkasegyed a szigetre, az extrém hideg tél folyamán kialakult ideiglenes és egyébként ritkán kialakuló jéghídon keresztül14. Az addig beltenyésztett és betegségekkel sújtott állomány helyzete a szigetre érkező genetikai frissítés hatására jelentősen javult, hatására növekedett a ragadozók állománya, ami erőteljesebb hatást gyakorolt a jávorszarvasokra is. A bevándorló egyed állományra gyakorolt kedvező hatása viszont a 2010-es évekre eltűnt, és a farkasállomány a mindenkori mért legalacsonyabb egyedszámra esett vissza, míg a jávorszarvasok száma ismét növekedésnek indult13.
A fenti példa jól illusztrálja, hogy egy viszonylag kisméretű, kvázi zárt ökoszisztémában is fenn tud maradni a ragadozó- és a zsákmányfaj populációja egymás mellett. Egy nagyobb, kontinens méretű rendszerben pedig, ahol akár állandó emberi zavarás is megjelenik, az egész kapcsolatrendszer még bonyolultabb lehet, még több szabályzó tényező kapcsolódhat be15.
Egy nemrég megjelent kutatás például kimondottan európai kontextusban, erős emberi hatások mellett kívánta vizsgálni a nagyragadozók zsákmányfajok állományaira gyakorolt hatását. A kutatók úgy találták, hogy a gímszarvasok állománya csak akkor volt alacsonyabb, ha mindhárom nagyragadozófaj, a farkas, a medve és a hiúz is egyaránt előfordult a területen. Tehát számszerűen csak ekkor voltak hatással a prédafaj állományára.
Ugyanez a kutatás arra is rámutatott, hogy a nagyragadozók mellett az embereknek, vagyis a vadászatnak jellemzően erősebb hatásuk volt a gímszarvasok állománynagyságára17. Nem szabad viszont elfelejtenünk, hogy a nagyragadozók úgy is képesek befolyásolni a prédafajt, ahogyan az ember nem. Például úgy hathatnak a viselkedésükre, területhasználatukra, hogy félelmet keltenek bennük, aminek hatására a prédafajok elkerülhetnek erdőfoltokat, változatosabbá téve a felújulást és az élőhelyet. Ez a hatás viszont megnehezítheti a vadgazdálkodási munkát, kihívás elé állítva az érintetteket, ami ellenérzéseket szülhet a nagyragadozókkal kapcsolatban.
4. A nagyragadozók jelenléte miatt pusztul el annyi vadmalac és őzgida
Számos kutatás jutott valóban arra a megállapításra, hogy a közepes és nagytestű ragadozók együttesen tehetők felelőssé az elpusztult újszülött csülkös vadfajok egyedeinek többségéért18. Az egyik legátfogóbb, több vizsgálatot is összefoglaló munka például úgy találta, hogy ott, ahol előfordultak ezek a ragadozók, jellemzően a fiatal patás prédafajok egyedeinek 47%-a pusztul el. Ezeknek az elpusztult egyedeknek a 67%-ért pedig közvetlenül a ragadozók voltak felelősek19.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha teljesen kivesszük a ragadozókat a rendszerből, növekedni fog-e a mindenkori vadszaporulat? Könnyen rávághatnánk, hogy „persze”, a helyzet azonban ebben az esetben sem ennyire egyértelmű. Egyrészt ezeknek a prédafajoknak az állományai jól tolerálják az egyedek fiatalkori elpusztulását, hiszen az evolúció „megtanította” őket ezzel együtt élni. Hosszú életűek, így életük során több utódot is képesek létrehozni. Másrészt a nagyragadozók kizárása ebből az egyenletből nem jelenti automatikusan azt, hogy növekedni fog a szaporulat túlélése is. Számos más okból is elpusztulhatnak ezek a fiatal egyedek, például a rendelkezésre álló táplálékbázis csökkenése, az időjárási körülmények, más ragadozók, a betegségek vagy paraziták stb. miatt 18. A kutatók között sincs egyetértés azonban arról, hogy az előbb említett hatásokhoz a ragadozók zsákmányszerzése hozzáadódik-e, és tovább csökkenti a sikeres szaporulat mértékét (a ragadozók hatása additív); vagy ragadozók híján is hasonló mértékű elhullást tapasztalnánk a fiatal egyedek körében, ami más hatásokra vezethető vissza (a ragadozók hatása kompenzációs). A vita a különböző rendszerek bonyolultságát mutatja. Nem mindegy ugyanis, hogy olyan táplálékhálózatról beszélünk-e, ahol egyidejűleg egy vagy több ragadozó van jelen, de az sem mellékes, hogy az adott rendszert az ember milyen mértékben alakította már át. Azonban legyen szó bármilyen rendszerről, az meglehetősen valószínűtlen, hogy a nagyragadozók teljes mértékben ellehetetlenítik a prédafajaik szaporodási sikerét azzal, hogy kipusztítják saját forrásaikat, és így végső soron saját fajuk sikerességének gátjává válnának.
A különböző észak-amerikai kutatások jellemzően a kompenzációs elképzelést erősítik meg, ahol elsősorban a fehérfarkú szarvasborjak (Odocoileus virginianus) pusztulásának okait keresték a kutatók. Egy 2018-ban megjelent áttekintő jellegű, pennsylvaniai kutatás szerint a ragadozóknak kitett erdei élőhelyeken a borjak túlélése átlagosan 41% volt20. Egy 2022-ben publikált, Michiganben végzett kutatás szerint pedig ez a szám 47%-ot ért el21. Míg ehhez képest egy New Jersey-ben végzett vizsgálat szerint, ahol semmilyen közepes vagy nagytestű ragadozó nem fordult elő a vizsgálat ideje alatt, ugyancsak hasonló eredményre jutottak: a borjak mindössze 44%-a élte túl élete kezdeti szakaszát22. Nagyjából tehát megállapítható, hogy a ragadozók hatásától függetlenül hasonló arányban pusztultak el a fiatal szarvasok. Egyre több jel utal azonban arra is, hogy az emberi hatásoknak ebben is fontos szerep jut: egy nemrégiben megjelent, ugyancsak minnesotai kutatás szerint a fiatal fehérfarkú szarvasborjak ugyanis gyakrabban estek áldozatul a farkasoknak a nemrég kivágott erdőfoltok, illetve az erdei feltáróutak és közelítő nyomok közelében23.
Európában a hasonló jellegű kutatások később kezdődtek el, és eddig elsősorban a jávorszarvasborjak túlélését vizsgálták a visszatérő nagyragadozók mellett az északi országokban. Az itteni eredmények az amerikai vizsgálatokkal ellentétben egyelőre inkább azt sugallják, hogy a nagyragadozók negatív hatása additív, vagyis hozzáadódik a borjakra ható egyéb negatív hatásokhoz, csökkentve valamelyest az utódok túlélési arányát24. Viszont az európai vizsgálatok is kiemelik az emberi hatás szerepét (pl. erdőgazdálkodás) ebben a folyamatban25, így további vizsgálatokra lenne szükség, hogy átfogóbb képet kaphassunk. A hatás pedig akár függhet a prédafaj állományának (kezdeti) méretétől is. Éppen ezért a kontextus szempontjából fontos megemlíteni azt is, hogy Európában az elmúlt 100 évben folyamatosan növekedett a csülkös vadfajok állománya, ami részben önmagában is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a nagyragadozók az elmúlt évtizedekben ilyen gyors ütemben képesek voltak őshonos élőhelyeikre visszatérni. A vadfajok ilyen mértékű állománynövekedése pedig szintén komoly konfliktusforrást jelent a vad- és erdőgazdálkodók, valamint a természetvédelem szakemberei között26,27.
5. Nincs szükség nagyragadozókra, a vadgazdálkodók majd szabályozzák a nagyvadfajok állományát
Bár az ember képes lehet sikeresen helyettesíteni a nagyragadozókat a csülkös vad számának szabályozásában, a nagyragadozók sokkal változatosabban képesek prédafajaikra hatni időben és térben egyaránt, és az emberhez képest sokkal hatékonyabban találják meg és szelektálják ki a beteg és gyenge egyedeket.
Európában az elmúlt 100 évben szinte folyamatosan növekedett a csülkösvad-állomány, amelynek okai részben átfednek a nagyragadozók állománynövekedésének okaival. Ezek közé tartozik az erdőterületek növekedése, a vidéki népesség csökkenése, de kedvező hatással lehetnek erre a jelenleg is alkalmazott nagytáblás, intenzív mezőgazdasági gyakorlatok vagy akár a klímaváltozás is. Ez az állománynövekedés óhatatlanul konfliktusokhoz vezetett, elsősorban a vad-, erdő- és mezőgazdálkodók között, de gyakran a természetvédelemi szakemberek is negatív tapasztalatokról számolnak be a vadfajokkal kapcsolatban. A természetes élőhelyek esetében a konfliktus forrása legfőképp a kedvezőtlen mértékű, túlzott vadhatás okán az erdők felújulásának lassulása, szélsőséges esetben akár annak teljes elmaradása. De az agrárterületeken keletkező vadkárok is gyakran generálnak vitákat. A vadelütések száma is növekszik, ami a jelentős anyagi károk mellett súlyos személyi sérüléseket is okozhat26. Éppen ezért Európa-szerte több országban is szakpolitikai cél a vadállomány csökkentése. Mindez azt jelzi, hogy jelen körülmények között a vadgazdálkodás önmagában nem képes olyan hatékony módon szabályozni az vadállományt és annak hatásait, hogy a többi szakterület sikeresen megvalósíthassa céljait (pl. sikeres erdőfelújítás, gyepterületek védelme). Ehhez még hozzátartozik, hogy bár Magyarországon nőtt a vadászok – köztük is elsősorban a sportvadászok – létszáma, Európa más országaiban azonban stagnált vagy csökkent, és egyre idősebbé is vált a kontinens vadásztársadalma28. Ez pedig tovább nehezíti az állomány- és/vagy vadhatás csökkentésére tett kísérleteket.
A visszatérő nagyragadozók viszont segíthetik a csülkösvad-állomány és az általa okozott hatások szabályozását. Egyrészt, amerikai kutatások szerint a nagyragadozók képesek lehetnek közvetlen módon mérsékelni a prédafajaik állománynagyságát29,30. Másrészt, a közvetlen hatásaik mellett közvetett módon is befolyással lehetnek prédafajaik viselkedésére is úgy, hogy félelmet keltenek bennünk (landscape of fear). A prédafajoknak éberebbeknek kell lenniük, kevesebb idejük juthat a táplálkozásra, bizonyos élőhelyfoltokat, területeket pedig inkább elkerülnek, csökkentve a kockázatát annak, hogy zsákmánnyá váljanak31-33. Ez pedig egy sokkal változatosabb élőhelyet eredményezhet, mint amelyet az ember a legjellemzőbb vadászati módok és szokások útján képes lehet megteremteni34.
6. Nem érdemes villanypásztort alkalmazni a farkas ellen, mert úgyis átugorja
A visszatérő nagyragadozók kapcsán az egyik legjellemzőbb konfliktusforrást a haszonállatokban okozott károk jelentik. Korábbi üldöztetésük is nagyrészt a haszonállattartással kapcsolatos konfliktusokra vezethető vissza. Napjainkban azonban számos olyan lehetőségünk van a védekezésre, amelyek korábban nem, vagy csak részben álltak a gazdák rendelkezésére. A károk megelőzését szolgáló ún. prevenciós eszközök használata (villanypásztor, nagytestű őrkutyák, éjszakai zárt pihenőhelyek, riasztórendszerek) tudományosan bizonyított módon is a leghatékonyabb konfliktuskezelő eszközök közé tartoznak35 (a témáról itt írtunk bővebben). Ezek között is a ragadozóbiztos villanypásztorok alkalmazása az egyik legegyszerűbben és leghatékonyabban alkalmazható eszköz36,37. Ahhoz azonban, hogy a villanypásztor képes legyen betölteni ezt a funkcióját, néhány – általánosan javasolt – paraméternek meg kell felelnie:
- a rendszernek legalább 5 vagy több sor vezetékből kell állnia, a legfelső szálnak pedig legalább 120 cm magasan kell futnia (lehet magasabb is)
- a legalsó szál legfeljebb 15-20 cm-re lehet a talajtól
- az alsó 3-4 sor szálai között 15-20 cm, míg afelett lehet akár valamivel nagyobb, 20-30 cm távolság is
- a rendszernek legalább 3000-5000 V-tal kell működnie.
Bár a 120 cm elsőre alacsonynak tűnhet, hiszen a farkasok biológiailag képesek lehetnek átugrani egy ilyen magas tárgyat, mégsem szívesen vállalkoznak erre. Legalábbis az eddigi megfigyelések38 és a villanypásztorrendszerek hatékonyságát vizsgáló kutatások ezt mutatják. Sokkal inkább a villanypásztor alatt kísérelnek meg bejutni a legelőkre, pihenőhelyekre. Éppen ezért van szükség arra, hogy az alsó szálak alacsonyan és egymáshoz viszonylag közel helyezkedjenek el. Így, ha ezzel próbálkozik az állat, kellemetlen élményben lesz része, és hamar megtanulja, hogy érdemes elkerülnie. Ahhoz viszont, hogy hosszú távon hatékonyak maradhassanak ezek a rendszerek, szükség van a gazdálkodók fegyelmére is, mind a kialakítás, mind a működtetés terén (növényzet rendszeres nyírása a vezeték alatt; a rendszer folyamatos áram alatt tartása még akkor is, ha nincs bent állat; szakadások, műszaki hibák esetén gyors javítás).
A farkasok rendkívül tanulékonyak. Ha rosszul kiépített villanypásztorral találkoznak, vagy esetleg olyannal, amelyik éppen nincs áram alatt, könnyebben megtanulhatják, hogy érdemes lehet próbálkozni. Ezzel pedig a haszonállattartók nem csak a saját állományukat teszik ki magasabb kockázatnak, de a szomszédos területeken gazdálkodóknál is csökkenhet a villanypásztor hatékonysága.
Minden óvintézkedés ellenére ritkán, de képesek lehetnek megtanulni egyes egyedek, hogy a villanypásztorok átugorhatók. Éppen ezért javasolt ezeket a rendszereket kiegészíteni más prevenciós megoldásokkal is, például olyan nagytestű őrkutyákkal, mint a kuvasz, esetleg sötétedés után az állatok zárt éjszakázó helyeken tartásával.
7. A nagyragadozók semmilyen hasznot nem hoznak, csak kárt okoznak a gazdálkodóknak
A nagyragadozók jelenléte sok esetben valóban nem jelent közvetlen pénzügyi hasznot, sőt okozhatnak közvetlen anyagi kárt is, viszont fontos hangsúlyozni, hogy számos kedvező hatásuk lehet az élőhelyükre, más fajok populációira és akár azokra a területekre, ahol előfordulnak. Ebből pedig végső soron a különböző érintettek csoportjai profitálhatnak is39.
Kedvezően hathatnak az erdők felújulására, ezzel segítve az erdészek munkáját. Zsákmányolásukkal ugyanis közvetlen módon befolyásolhatják a fák hajtásait, terméseit fogyasztó csülkös vadfajok állománysűrűségét (ahogy azt a 3. és 5. pontban is kifejtettük). Emellett képesek lehetnek közvetett módon is hatni prédafajaikra azáltal, hogy félelmet keltenek bennük (landscape of fear)31,32, amelyek így bizonyos élőhelyfoltokat, területeket elkerülnek, és akár csökkenhet az egyhelyben eltöltött idejük is. Egységnyi idő alatt rövidebb ideig táplálkoznak, mivel több időt kell arra is fordítaniuk, hogy a környezetüket kémlelik az esetlegesen felbukkanó ragadozókat kutatva39. Az elkerült foltok helyzete, kiterjedése pedig folyton változhat a ragadozók viselkedése, a rendelkezésre álló táplálék aktuális mennyisége és minősége vagy más környezeti tényezők szerint33. Ez amellett, hogy segíti a felújulást, egy sokkal változatosabb élőhely kialakulásához vezethet, és növeli a terület biológiai sokféleségét 30,40. Bár ezt a hatást az ember is képes valamelyest elérni, de nem úgy, ahogy azt a nagyragadozók teszik, részben az alkalmazott vadászati módok, szokások és a vonatkozó korlátozások miatt34.
Megakadályozhatják vagy visszaszoríthatják az inváziós fajok terjedését. A különféle idegenhonos fajok felbukkanása a természetes ökoszisztéma-rendszerekben számos biológiai problémát okoz világszerte. Akár az addigi rendszerek gyökeres átalakulását, megszűnését, fajok kihalását vonhatja maga után, miközben jelentős gazdasági kárt is okozhat42. A nagyragadozók azonban jelenlétükkel és hatásaikkal hozzájárulhatnak egy változatosabb, ellenállóbb ökoszisztéma kialakulásához és fennmaradásához, és így eleve csökkenthetik az idegenhonos fajok megtelepedésének esélyét. Emellett közvetlen módon is képesek hatni az inváziós fajok ellen. Finnországban például azt figyelték meg, hogy a farkasok és a hiúzok jelenléte mellett az idegenhonos nyestkutyák (Nyctereutes procyonoides) visszaszorultak a vizsgált élőhelyeken43.
Kedvezően hathatnak a vadfajok állományainak egészségére. A nagyragadozók étrendjében, legyen szó a világ bármely részéről, jellemzően a patás vadfajok dominálnak. Az, hogy pontosan melyik fajt és annak melyik egyedét fogyasztják el, több szinten dől el. Először is érdemes tudni, hogy a nálunk őshonos nagyragadozók táplálkozásukat tekintve többé-kevésbé az úgynevezett generalista-opportunista fajok csoportjába tartoznak44. Ez azt jelenti, hogy széles táplálékbázissal rendelkeznek, képesek a táplálékváltásra, vagyis többféle fajt is zsákmányolhatnak. Ugyanakkor opportunisták, tehát a lehető legkisebb energiabefektetéssel a lehető legnagyobb energianyereséget igyekeznek elérni táplálékszerzésük során. Bár úgy tűnhet, hogy a nagyragadozók jelentős előnyben vannak zsákmányaikkal szemben a vadászat során, a prédafajok nem védtelenek. Ezt jól bizonyítja, hogy ezeket a fajokat meglehetősen alacsony sikerrel ejtik el. Egyrészt a prédafajok egyedei folyton résen vannak, figyelnek környezetükre, jellemzően csoportban mozognak, ami segít időben észrevenni a ragadozót, és egymás között elosztani a kockázatot, illetve, ha menekülésre kerül a sor, gyakran gyorsabbak és kitartóbbak, mint üldözőik. Másrészt sok esetben nagy méretűek, szarvval, aganccsal vannak felszerelkezve, és rúgásuk sem veszélytelen. Ha pedig egy ragadozó megsérül, akár hetekig koplalni kényszerülhet, ami végzetes lehet számára.
A konkrét prédaegyed kiválasztásában fontos szerepet játszhat annak neme, kora, mérete és kondíciója is. Hiszen azok az egyedek, amelyek még nagyon fiatalok vagy már igencsak túlkorosak, esetleg le vannak soványodva, valamilyen betegségben szenvednek, netán valamilyen okból figyelmetlenebbek a többi egyednél, jóval könnyebb prédát jelenthetnek, elejtésük is így kevesebb kockázattal és energiabefektetéssel jár12. A nagyragadozók ezáltal kedvezően hathatnak a vadfajok állományainak egészségére is, hiszen segíthetnek kiszelektálni a kevésbé életképes, beteg egyedeket, megakadályozva akár betegségek, járványok terjedését is.
A korábban már említett Isle Royale Nemzeti Park (részletesebben a 3. pontban írtunk róla) jávorszarvasai esetében a farkasok például bizonyítottan a nem fertőző, de örökíthető oszteoartritiszes betegség visszaszorításában játszottak szerepet. A betegség hatására az állatok ízületei elcsontosodnak, merevebbek lesznek, megnehezül a mozgásuk. A vizsgálatok szerint a farkasok célzottan azokat az egyedeket ejtették el, amelyeknél magasabb genetikai hajlam mutatkozott a betegség kialakulására és örökítésére, hosszú távon csökkentve az ebben a kórban szenvedő állatok arányát az állományban45. Ugyancsak hasonló eredményekre jutottak egy spanyol kutatásban is, ahol a fertőző Mycobacterium bovis, vagyis a szarvasmarha-TBC terjedésének visszaszorításában sikerült kimutatniuk a farkasok szerepét. A vizsgált területen a betegséget elsősorban a helyi farkasok étrendjének fontos részét képező vaddisznók hordozták és terjesztették. A betegség jelentősége az, hogy nem csak a vadfajok között, de a vadfajokról a haszonállatokra is képes átterjedni, ami komoly anyagi károkat jelenthet, visszaszorulásával pedig a haszonállattartók is jól járhatnak46.
Jelenlétükkel kedvezően hathatnak a vidéki gazdaságra és az ökoturizmusra is. A nagyragadozók szinte kivétel nélkül rendkívül karizmatikusak, komoly érzelmeket keltenek az emberekben, akik gyakran rajonganak értük. Nem véletlen, hogy sok esetben lehet ezeket a fajokat egyfajta esernyőfajként alkalmazni, vagyis védelmük hozzájárul más természetvédelmi célok eléréséhez, így akár a társadalom szemében kevésbé vonzó fajoknak vagy élőhelyeknek a védelméhez is47. Jelenlétükkel emellett jó lehetőséget biztosítanak az ökoturizmus fellendítésére. Jó példa erre a Yellowstone Nemzeti Park, ahol a farkasok visszatérése 4%-kal emelte a terület látogatottságát, így közvetve 35 millió amerikai dollárral járult hozzá a környék gazdaságához. Persze fontos, hogy az ezekre a fajokra épülő ökoturizmus fenntartható, az állatokat és természetes élőhelyüket tiszteletben tartó formában működjön. Elrettentő példaként szolgálhat Románia esete, ahol a medvék becsalogatása, turisták általi etetése, és ezeken keresztül az emberhez, településekhez való szoktatása jelenleg is komoly konfliktusokat, veszélyhelyzeteket szül.
Az ökoturizmus mellett jó lehetőséget jelenthetnek még a nagyragadozós élőhelyeken élő, dolgozó és gazdálkodó emberek számára a termékeire felkerülő különféle tanúsítványok is, amelyek hozzáadott értékként jelentkezhetnek, a vásárlók szemében vonzóbbá téve a terméket. Ilyen kezdeményezés például a Wildlife Friendly Enterprise Network által kiadott ragadozóbarát tanúsítvány. De akár a szomszédunkban, Szlovéniában nemrég lezárult LIFE DINALP BEAR projekt keretében bevezetett medvebarát címke is. Az ilyen tanúsítványokkal ellátott termékek előállítása amennyire csak lehet, konfliktusmentesen történik, például megfelelő prevenciós rendszereket alkalmaznak. Ezeket a rendszereket, intézkedéseket pedig a tanúsítvány kiállítói változó gyakorisággal ellenőrzik is.
8. A farkasok veszélyt jelentenek az emberekre
Bár a nagyragadozók valóban félelmetesnek tűnhetnek, és egy rosszul sikerült interakció sérülésekkel járhat, valójában Európában a nagyragadozók okozta sérülések lakosságarányosan rendkívül ritkák. Ennek ellenére az, hogy a farkasok veszélyt jelenthetnek az emberre, még mindig kiemelt téma a média és a politika számára. Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen 2023-ban érvelt azzal a faj védettségének csökkentését javasolva, hogy „a farkasfalkák koncentrációja egyes európai régiókban valódi veszélyt jelent az állatokra és valószínűleg az emberekre is.” A kutatások és az adatok viszont e tekintetben egyértelműen mást mutatnak az európai és észak-amerikai országok esetében. A Norvég Természettudományos Kutatóintézet (NINA) legutóbb 2021-ben megjelent, e témában kiadott második jelentése szerint 2002 és 2020 között, tehát 18 év alatt Észak-Amerikában összesen 7 farkastámadás ért embert, melyből 2 volt halálos, míg az EU-ban összesen 6 támadás volt ugyanebben az időszakban, ezek közül azonban egyik sem volt halálos. Európában, az uniós tagországokon kívül egyetlen országban, Ukrajnában regisztráltak relatíve jelentős számú támadást: 18 év alatt összesen ötvenhetet, ezekért azonban kivétel nélkül veszett állatok voltak felelősek48. Magyarországon az elmúlt 100 évben egyetlen olyan farkastámadás sem történt, amelyért vadon élő állat lett volna felelős. Ezek alapján kijelenthető, hogy bár kétségtelen, hogy ezek az állatok képesek lehetnek kárt tenni az emberben, a farkasok jelenlegi állománynagysága és elterjedése ellenére nagyon ritka, hogy farkas emberre támad, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben jelentősen nőtt a farkasok száma.
9. A mai, modern Európában egyszerűen nincs elég élőhelye ezeknek a fajoknak
A nagyragadozókkal kapcsolatban hagyományosan az a vélekedés terjedt el, hogy mai modern világunkban, amiből a klasszikus „vadonok” eltűntek, és ahol az élőhelyek nagy része eredeti állapotához képest gyökeresen megváltozott, egyszerűen nem maradt elég nagy kiterjedésű, egybefüggő természetes élőhely, hogy ismét jobban elterjedhessenek. Ennek elsődleges oka az volt, hogy az utóbbi kétszáz évben ezek a fajok az üldöztetésük miatt jórészt olyan nehezebben megközelíthető hegyvidéki, erdős területekre, élőhelyekre szorultak vissza – akár kontinentális léptékben is –, ahol az emberi népsűrűség viszonylag alacsony volt, az infrastrukturális fejlesztések pedig elmaradtak52 (pl. a Kárpátok vonulatai). Habár kétségtelen, hogy az emberi eredetű zavarással szemben egyes nagyragadozófajok, pl. a hiúz érzékenyebbek. Az elmúlt évtizedekben viszont egyre több korábbi elterjedési területükre visszatértek, így a kutatók mindinkább megkérdőjelezték azt, hogy a nagyragadozók állandósult jelenlétét önmagukban gátolnák az emberi települések, az ezzel járó magas népsűrűség, a fokozott emberi aktivitás és az élőhelyátalakítás. Ehelyett úgy tűnik, hogy a nagyragadozóknak kiváló az alkalmazkodóképességük, jelenlétüket pedig az elérhető források mellett – mint például a zsákmányfajok kínálata52-54 – elsősorban inkább a helyi lakosság velük szemben mutatott toleranciája és a hatékony jogi védelem befolyásolja15. Ugyancsak ezt erősíti a Berni Egyezmény számára készített legutóbbi, 2022-es szakértői jelentés, miszerint a farkasok állandó elterjedési területein Európa-szerte az átlagos emberi népsűrűség jellemzően 90 fő/km2 volt55. Sőt, a farkasok 150 év után olyan országokba is visszatértek, mint például Hollandia56, ahol a népsűrűség kimondottan magas, kb. 500 fő/km2 (ehhez képest hazánkban ez a szám 103,03 fő/km2, a nagyragadozókban gazdagabb északi régióban pedig 80,67 fő/km2 a KSH adatai szerint), és ahol ugyan az ország szárazföldi területeinek 26,5%-a áll valamilyen védelem alatt, ám azok döntő többsége, majdnem 90%-a gyenge vagy rossz állapotú. Emellett a nemzetközi kutatási eredmények arra is utalnak, hogy a természetes élőhelyeken tapasztalható emberi hatások bizonyos mértékig kedvezhetnek a nagyragadozóknak: az erdei utak használatával például energiát spórolhatnak, a végvágást követő fiatal, viszonylag nagy kiterjedésű újulatosok pedig növelhetik a farkasok vadászati hatékonyságát23,53,54.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a farkasok vagy más nagyragadozók keresnék az ember közelségét, sőt az eddigi kutatási eredmények alapján, ha tehetik, a zavartalanabb élőhelyeket választják52-54. Az emberi jelenlét és annak hatásai vagy az élőhely alacsony természetszerűsége önmagukban azonban nem korlátozó tényezők megjelenésükben. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a farkasok az állatvilág individualistái: míg egy-egy egyed vagy falka nemcsak megtanul alkalmazkodni az emberi zavarásokhoz, hanem még akár a saját előnyére is képes fordítani a helyzetet, addig más falkák már nem feltétlen mutatnak ilyen rugalmasságot a viselkedésükben. Sok tisztázatlan kérdés van tehát még a kutatók előtt a nagyragadozók és azok pontos élőhelyválasztási mechanizmusát illetően ezekben az újszerű, ember uralta ökoszisztémákban, mint amilyen kontinensünk is.
10. A nagyragadozók nem éltek itt korábban, most sincs helyük Magyarországon
A nagyragadozók egykor szinte az egész kontinensen elterjedtek voltak, köztük hazánkban is57,58, és valószínűleg sosem tűntek el teljesen Magyarország területéről sem.
Gyakran tekintünk úgy ezekre a fajokra, mint amelyek csak valamilyen távoli ország hatalmas, érintetlen vadonjaiban maradtak volna fenn (tévesen, lásd 9. pont), és emberemlékezet óta nem bukkantak fel idehaza. Valójában viszont feltehető, hogy teljes mértékben sosem tűntek el, kóborló egyedeik fel-felbukkantak időről időre. Dr. Faragó Sándor 1989-ben gyűjtötte össze az 1920 és 1985 közötti farkasészleléseket. Eszerint a faj egyedeit 1970-ig legalább 30 alkalommal észlelték az ország különböző, elsősorban északi területein, de többek között a Kiskunságon is. 1966-ban Tornaszentjakab körül tartózkodott egy pár, és nevelt két kölyköt, az 1980-as évekből pedig már a faj zempléni szaporodásáról is vannak beszámolók61. Kétségtelen azonban, hogy ezekben az időkben a faj megítélése még mindig egyoldalúan negatív volt: dúvadnak tekintették, tudatos üldöztetése még mindig zajlott, az esetek jó részében vagy puskavégre kerültek ezek az egyedek, vagy megmérgezték őket, megakadályozva a faj tartós megtelepedését.
Feltehető, hogy hiúz és a medve esetében is hasonlóan alakult a helyzet. A farkassal és a hiúzzal ellentétben a medvének hazai bizonyított szaporodása azonban továbbra sem ismert az elmúlt évekből. Ettől függetlenül, ahogy a 9. pontban is bemutattuk, minden adott ezeknek a fajoknak az újbóli hazai elterjedésére. Ez elsősorban a fajok újra megismerésén, társadalmi elfogadottságán és azon múlik, hogy ismét megtanuljunk együtt élni velük.
11. Ha egy farkas vagy medve lakott terület közelébe merészkedik, az azt jelenti, hogy emberhez szokott
Az, hogy a farkasok vagy más nagyragadozók felbukkannak a lakott területek közelében, önmagában nem jelenti automatikusan azt, hogy hozzászoktak volna az emberhez, vagy a veszettséget hordozzák. Egy-egy ilyen nagyragadozó felbukkanása viszont könnyen tud negatív érzelmeket (pl. félelem, bizonytalanság) kiváltani a helyiekből különösen akkor, ha jelenlétük még újszerű számukra. A bizonytalanság érzése és az ismeretek hiánya pedig jó táptalaja lehet a tévhitek kialakulásának és terjedésének. Ilyen az a feltételezés is, hogy minden olyan farkas, amely települések közelében bukkan fel, biztosan az emberhez szokott, esetleg emberi kéz nevelte. A valóság viszont az, hogy bár ezek az állatok alapvetően tartanak az embertől53,54,62, az emberi települések, az emberi zavarás önmagában nem akadályozza meg őket abban, hogy megtelepedjenek az ember uralta tájakon, sőt ezek bizonyos elemeikkel akár kedvezhetnek is számukra (lásd 9. pont). A lakott területek közelében időnként felbukkanó állatok – kimondottan farkasok esetében – gyakran elsősorban a kóborló, rossz helyismerettel rendelkező, magányos, fiatal egyedek. Ilyen esetek adódhatnak domborzati viszonyokból is, a zöldfolyosókra épült települések helyzetéből (pl. Tusnádfürdő), továbbá közel csalhatja őket valamilyen préda – akár a védtelen haszonállatok – vagy más élelemforrás jelenléte is, például élelmiszer- vagy zöldhulladék. Utóbbi kimondottan a medvék esetében jelenthet problémát, hiszen mindenevő állat révén a helytelen hulladékkezelés vagy a tudatos etetés hatására könnyen rászokhatnak a településekre való bejárásra. Ennek hatására pedig idővel az ember közelségét azonosítják a könnyű táplálékforrással. Éppen ezért fontos, hogy soha ne próbáljuk meg etetni, esetleg így magunkhoz csalni őket. Ez egyaránt veszélyes az emberre és az állatra nézve, hiszen továbbra is vadállatok lévén könnyen megijedhetnek tőlünk, esetleg valamilyen forrásféltés léphet fel, így pedig mi is megsérülhetünk az interakcióban, az állatot pedig jobb híján el fogják ejteni, mivel habituálódott, vagyis már nem tart az embertől. Ugyanígy fontos, hogy ügyeljünk arra is, hogy szándékolatlanul se etessük őket például más fajoknak, kóbor állatoknak kihelyezett táplálékkal, a nagyragadozók ugyanis gyorsan tanulnak, és az egyes egyedek közvetlen interakció nélkül is képesek lehetnek összekötni az ember közelségét a könnyen hozzáférhető és megszerezhető táplálékkal.
12. A farkas nem jár be magától akkora területet, mint a svájci farkas (M237). Amelyik ilyen messzire megy, azt ember nevelte, és az ember közelségét keresi
A nagyragadozók hatalmas területeket képesek bejárni. Az eddigi kutatások szerint köztük is kiemelkedők a farkasok. Farkasok esetében a kóborlások több célt szolgálnak, egyrészt mint csúcsragadozóknak nagy területekre van szükségük ahhoz, hogy kielégíthessék táplálékigényüket. Éppen ezért a falka territoriális, védi forrásait. Ahogy azonban a fiatalabb állatok felnőnek és ivaréretté válnak, kiválnak a falkából, és saját terület után néznek, ezzel helyileg alacsonyan tartják az állománysűrűséget. Az ilyen nagy távolságokat megtévő egyedek kulcsszerepet játszhatnak abban, hogy az egymástól messze lévő vagy emberi szemmel elszigeteltnek tűnő farkaspopulációkat összekössék, segítve, hogy a faj genetikai sokfélesége fennmaradhasson. Az M237-es jelű egyed által megtett út abból a szempontból egyedi, hogy ez a leghosszabb olyan kóborlás, amelyet GPS-nyakörv segítségével pontosan nyomon tudtak követni a kutatók. A farkas által megtett táv légvonalban 829 kilométer volt, de valójában az állat 1927 kilométert tett meg. Abból a szempontból viszont nem kirívó, hogy Európában az elmúlt években több hosszú távú kóborlást is sikerült valamilyen módon rögzíteni vagy kimutatni. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy egyre elérhetőbbé váltak a különböző technológiák (genetikai és telemetriai), amelyek lehetővé tették ezt. A német Alan nevű egyed, amely 2009-ben Németországból Fehéroroszországba kóborolt, kb. 1550 kilométert (légvonalban 880 km-t) tett meg63. Egy kutatók által nemrég bejelentett előzetes eredmény alapján a GW1909m jelű farkas a németországi Nordhorntól a spanyol Pireneusokig kóborolt. Bár pontos útvonala nem ismert, két, genetikailag azonosított közvetett életjelnyoma alapján legalább 1240 km-t kellett, hogy megtegyen. De korábban is mértek hasonlóan nagy légvonalbeli távot: egy nőstény egyed Norvégiából 1092 km-t kóborolt Finnországba64. Hasonlóan hosszú távú kóborlás volt megfigyelhető a Dinári-hegységből az olasz Alpokba jutó Slavc nevű egyed esetében is3 (lásd 2. ábra).
Az ilyen hosszú kóborlások tehát nem természetellenesek és nem példa nélküliek. Ahogy egyre több ilyen kutatást végeznek, egyre bővülnek az ismereteink ezekkel kapcsolatban.
A cikk a LECA (CE0100170) projekt keretében az Interreg Central Europe Program támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap és a Magyar Állam társfinanszírozásával készült.
Hivatkozások
1. Fehér, P. et al. The origin and population genetics of wolves in the north Hungarian mountains. Mammalian Biology 102, 1823–1833 (2022).
2. Valière, N. et al. Long-distance wolf recolonization of France and Switzerland inferred from non-invasive genetic sampling over a period of 10 years. Animal Conservation forum 6, 83–92 (2003).
3. Ražen, N. et al. Long-distance dispersal connects Dinaric-Balkan and Alpine grey wolf (Canis lupus) populations. Eur. J. Wildl. Res. 62, 137–142 (2016).
4. Tosi, G. et al. Brown bear reintroduction in the Southern Alps: To what extent are expectations being met? J. Nat. Conserv. 26, 9–19 (2015).
5. Clark, J. D., Huber, D. & Servheen, C. Bear Reintroductions: Lessons and Challenges: Invited Paper. Ursus 13, 335–345 (2002).
6. von Arx, M. et al. Conservation status of the Eurasian lynx in West and Central Europe. CATnews Special Issue 5–8 (2021).
7. MacDonald, D. W. The ecology of carnivore social behaviour. Nature 1983 301:5899 301, 379–384 (1983).
8. Eberhardt, L. L. A PARADIGM FOR POPULATION ANALYSIS OF LONG-LIVED VERTEBRATES. Ecology 83, 2841–2854 (2002).
9. Cubaynes, S. et al. Density-dependent intraspecific aggression regulates survival in northern Yellowstone wolves (Canis lupus). Journal of Animal Ecology 83, 1344–1356 (2014).
10. Krofel, M. et al. Comparing patterns of human harvest and predation by Eurasian lynx Lynx lynx on European roe deer Capreolus capreolus in a temperate forest. Eur. J. Wildl. Res. 60, 11–21 (2014).
11. MacNulty, D. R., Smith, D. W., Mech, L. D., Vucetich, J. A. & Packer, C. Nonlinear effects of group size on the success of wolves hunting elk. Behavioral Ecology 23, 75–82 (2012).
12. Mech, L. D. & Peterson, R. O. Chapter 5: Wolf-Prey Relations. in Wolves: behavior, ecology, and conservation (eds. Mech, L. D. & Boitani, L.) 131–160 (The University of Chicago Press, Chicago and London, 2003).
13. Peterson, R. O., Vucetich, J. A., Bump, J. M. & Smith, D. W. Trophic Cascades in a Multicausal World: Isle Royale and Yellowstone. https://doi.org/10.1146/annurev-ecolsys-120213-091634 45, 325–345 (2014).
14. Hoy, S. R. et al. The far-reaching effects of genetic process in a keystone predator species, grey wolves. Sci. Adv. 9, (2023).
15. Kuijper, D. P. J. et al. Paws without claws? Ecological effects of large carnivores in anthropogenic landscapes. Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences 283, (2016).
16. Kuijper, D. P. J. et al. Wolves recolonize novel ecosystems leading to novel interactions. Journal of Applied Ecology Preprint at https://doi.org/10.1111/1365-2664.14602 (2024).
17. Van Beeck Calkoen, S. T. S. et al. Numerical top-down effects on red deer (Cervus elaphus) are mainly shaped by humans rather than large carnivores across Europe. J Appl Ecol 60, 2625–2635 (2023).
18. Keller, B. J. et al. A review of vital rates and cause-specific mortality of elk Cervus elaphus populations in eastern North America. Mamm. Rev. 45, 146–159 (2015).
19. Linnell, J. D., Aanes, R. & Andersen, R. Who killed Bambi? The role of predation in the neonatal mortality of temperate ungulates. Wildlife Biol. 1, 209–223 (1995).
20. Gingery, T. M., Diefenbach, D. R., Wallingford, B. D. & Rosenberry, C. S. Landscape-level patterns in fawn survival across North America. Journal of Wildlife Management 82, 1003–1013 (2018).
21. Kautz, T. M. et al. Compensatory human and predator risk trade-offs in neonatal white-tailed deer. Glob. Ecol. Conserv. 36, e02089 (2022).
22. Dion, J. R., Haus, J. M., Rogerson, J. E. & Bowman, J. L. White-tailed deer neonate survival in the absence of predators. Ecosphere 11, e03122 (2020).
23. Johnson-Bice, S. M. et al. Logging, linear features, and human infrastructure shape the spatial dynamics of wolf predation on an ungulate neonate. Ecological Applications 33, (2023).
24. Sivertsen, T. R., Mysterud, A. & Gundersen, H. Moose (Alces alces) calf survival rates in the presence of wolves (Canis lupus) in southeast Norway. Eur. J. Wildl. Res. 58, 863–868 (2012).
25. Ausilio, G. et al. Effects of large carnivores, hunter harvest, and weather on the mortality of moose calves in a partially migratory population. Wildlife Biol. e01179 (2023) doi:10.1002/WLB3.01179.
26. Valente, A. M., Acevedo, P., Figueiredo, A. M., Fonseca, C. & Torres, R. T. Overabundant wild ungulate populations in Europe: management with consideration of socio-ecological consequences. Mamm. Rev. 50, 353–366 (2020).
27. Carpio, A. J., Apollonio, M. & Acevedo, P. Wild ungulate overabundance in Europe: contexts, causes, monitoring and management recommendations. Mamm. Rev. 51, 95–108 (2021).
28. Massei, G. et al. Wild boar populations up, numbers of hunters down? A review of trends and implications for Europe. Pest Manag. Sci. 71, 492–500 (2015).
29. Estes, J. A. et al. Trophic downgrading of planet earth. Science (1979). 333, 301–306 (2011).
30. Ripple, W. J. et al. Status and ecological effects of the world’s largest carnivores. Science (1979). 343, (2014).
31. Gaynor, K. M., Brown, J. S., Middleton, A. D., Power, M. E. & Brashares, J. S. Landscapes of Fear: Spatial Patterns of Risk Perception and Response. Trends in Ecology and Evolution vol. 34 355–368 Preprint at https://doi.org/10.1016/j.tree.2019.01.004 (2019).
32. Kuijper, D. P. J. et al. Landscape of fear in Europe: Wolves affect spatial patterns of ungulate browsing in Bialowieża Primeval Forest, Poland. Ecography 36, 1263–1275 (2013).
33. Tolon, V. et al. Responding to spatial and temporal variations in predation risk: space use of a game species in a changing landscape of fear. Can. J. Zool. 87, 1129–1137 (2009).
34. Palmer, M. S., Gaynor, K. M., Abraham, J. O. & Pringle, R. M. The role of humans in dynamic landscapes of fear. Trends Ecol. Evol. 38, 217–218 (2023).
35. Lorand, C., Robert, A., Gastineau, A., Mihoub, J. B. & Bessa-Gomes, C. Effectiveness of interventions for managing human-large carnivore conflicts worldwide: Scare them off, don’t remove them. Science of The Total Environment 838, 156195 (2022).
36. Khorozyan, I. & Waltert, M. How long do anti-predator interventions remain effective? Patterns, thresholds and uncertainty. R. Soc. Open Sci. 6, (2019).
37. Miller, J. R. B. et al. Effectiveness of contemporary techniques for reducing livestock depredations by large carnivores. Wildl. Soc. Bull. 40, 806–815 (2016).
38. Lüthi, R., Hilfiker, D., Tolon, V. & Landry, J.-M. Wolf behaviour towards electric fences used in agriculture. Carnivore Damage Prevention News 11–16 (2017).
39. Martin, J. L., Chamaillé-Jammes, S. & Waller, D. M. Deer, wolves, and people: costs, benefits and challenges of living together. Biological Reviews 95, 782–801 (2020).
40. van Ginkel, H. A. L., Kuijper, D. P. J., Schotanus, J. & Smit, C. Wolves and Tree Logs: Landscape-Scale and Fine-Scale Risk Factors Interactively Influence Tree Regeneration. Ecosystems 22, 202–212 (2019).
41. Bubnicki, J. W., Churski, M., Schmidt, K. & Diserens, T. A. Linking spatial patterns of terrestrial herbivore community structure to trophic interactions. https://doi.org/10.7554/eLife.44937.001 (2019) doi:10.7554/eLife.44937.001.
42. Marbuah, G., Gren, I. M. & McKie, B. Economics of Harmful Invasive Species: A Review. Diversity 2014, Vol. 6, Pages 500-523 6, 500–523 (2014).
43. Selonen, V. et al. Invasive species control with apex predators: increasing presence of wolves is associated with reduced occurrence of the alien raccoon dog. Biol. Invasions 24, 3461–3474 (2022).
44. Guimarães, N. F. et al. What drives wolf preference towards wild ungulates? Insights from a multi-prey system in the Slovak Carpathians. PLoS One 17, e0265386 (2022).
45. Hoy, S. R., Vucetich, J. A. & Peterson, R. O. The Role of Wolves in Regulating a Chronic Non-communicable Disease, Osteoarthritis, in Prey Populations. Front. Ecol. Evol. 10, 819137 (2022).
46. Tanner, E. et al. Wolves contribute to disease control in a multi-host system. Scientific Reports 2019 9:1 9, 1–12 (2019).
47. Sergio, F., Newton, I., Marchesi, L. & Pedrini, P. Ecologically justified charisma: preservation of top predators delivers biodiversity conservation. Journal of Applied Ecology 43, 1049–1055 (2006).
48. Linnell, J. D. C., Kovtun, E. & Rouart, I. Wolf attacks on humans: an update for 2002–2020. 46 46 (2021).
49. Csányi, S., Márton, M., Bőti, S. & Schally, G. Vadgazdálkodási adattár – 2023/2024. vadászati év. Preprint at (2024).
50. Sarenbo, S. & Svensson, P. A. Bitten or struck by dog: A rising number of fatalities in Europe, 1995–2016. Forensic Sci. Int. 318, 110592 (2021).
51. Bombieri, G. et al. Brown bear attacks on humans: a worldwide perspective. Sci. Rep. 9, 8573 (2019).
52. Zanni, M., Brogi, R., Merli, E. & Apollonio, M. The wolf and the city: insights on wolves’ conservation in the anthropocene. Anim. Conserv. 26, 766–780 (2023).
53. Llaneza, L., López-Bao, J. V. & Sazatornil, V. Insights into wolf presence in human-dominated landscapes: the relative role of food availability, humans and landscape attributes. Divers. Distrib. 18, 459–469 (2012).
54. Mancinelli, S., Falco, M., Boitani, L. & Ciucci, P. Social, behavioural and temporal components of wolf (Canis lupus) responses to anthropogenic landscape features in the central Apennines, Italy. J. Zool. 309, 114–124 (2019).
55. Boitani, L. et al. Assessment of the Conservation Status of the Wolf (Canis Lupus) in Europe. (2022).
56. Jansman, H. A. H. et al. The Return of Wolves to the Netherlands : A Fact-Finding Study. (2021) doi:10.18174/634754.
57. Chapron, G. & López-Bao, J. V. Conserving carnivores: Politics in play. Science (1979). 343, 1199–1200 (2014).
58. Almarcha, F., Ferrández, T. & López-Bao, J. V. Symbols, wolves and conflicts. Biol. Conserv. 275, 109756 (2022).
59. Ledger, S. et al. Wildlife Comeback in Europe: Opportunities and challenges for species recovery. Final report to Rewilding Europe by the Zoological Society of London, BirdLife International and the European Bird Census Council. Preprint at https://doi.org/10.13140/RG.2.2.24283.44324 (2022).
60. Kaczensky, P. et al. Large carnivore distribution maps for Europe 2017 – 2022/23. Preprint at https://doi.org/https://doi.org/10.5061/dryad.3xsj3txrc (2024).
61. Faragó, S. A farkas (Canis lupus LINNÉ, 1758) 1920-1985 közötti előfordulása Magyarországon. Folia historico-naturalia Musei Matraensis 139–164 (1989).
62. Karlsson, J., Eriksson, M. & Liberg, O. At what distance do wolves move away from an approaching human? https://doi.org/10.1139/Z07-099 85, 1193–1197 (2007).
63. Reinhardt, I. & Kluth, G. Abwanderungs- und Raumnutzungsverhalten von Wölfen (Canis lupus) in Deutschland. 0028-0615 91, 262–271 (2016).
64. WABAKKEN, P. et al. Multistage, Long-Range Natal Dispersal by a Global Positioning System-Collared Scandinavian Wolf. J. Wildl. Manage. 71, 1631–1634 (2007).
Borítókép: © Tomas Hulik
