Szerző: dr. Sütő Dávid, a WWF Magyarország Nagyragadozók programjának vezetője
A nagyragadozók – a szürke farkas, a barna medve és az eurázsiai hiúz – mindig is erőteljes érzelmeket keltettek az emberekben, legyen szó akár utálatról, akár rajongásról. Az utóbbi néhány évtizedben ezek a fajok kiléptek a mesekönyvekből, a távoli tájakon készült természetfilmekből, és ismét megjelentek olyan helyeken, ahonnan majd’ 150 évig hiányoztak az ökoszisztémából. Emiatt egyre több a konfliktushelyzet a nagyragadozókat nem ismerő, azoktól elszokott emberek és a vadvilág között, ami kiváló táptalajt biztosít a tévhitek kialakulásához és elterjedéséhez. Kétrészes cikkünk első részében annak járunk utána, hogyan és miért terjedtek el a nagyragadozókat övező tévhitek. A folytatásban pedig bemutatjuk a leggyakoribb tévhiteket és tudományos cáfolataikat.
A tévhitek terjedése
Napjainkban az internet segítségével néhány kattintást követően több információhoz férhetünk hozzá, mint bármikor eddig a történelem során. A mindannyiunkat elárasztó információáradatba azonban gyakran vegyülnek nem megbízható, valótlan állítások is: tévhitek, álhírek, átverések. Ezek lehetnek egészen apró dolgok, amelyek egyszerűen csak korábbi félreértésekből, félrefordításokból származnak, mégis makacsul megragadtak a köztudatban. Ilyen például a középiskolai biológia tankönyvek egy részébe is eljutó “térkép” nyelvünk ízérzékelő régióiról, amiről már kiderült, hogy ezek a területek valójában nem különíthetők el ennyire egyértelműen1.
A tévhitek lehetnek egészen komplexek is, fél- és álinformációk láncolatából összeálló összeesküvéselmélet-szerű hiedelmek, történetek. Ilyenek közül számos a nagyragadozókhoz kapcsolódik. Ezekről a karizmatikus fajokról mindig is léteztek különböző képzetek, legendák, meséken, történeteken alapuló tévhitek. Manapság azonban, ahogy a nagyragadozók hosszú üldöztetés után visszatértek európai élőhelyeikre, ezek a mítoszok ismét felszínre kerültek, a valóság részleteivel keveredve pedig a közösségi média, mint hírforrás előretörésével gyorsabban és messzebbre képesek terjedni. A velük kapcsolatos tévhitek újbóli megjelenése nem választható el a nagyragadozókkal való konfliktusok kiújulásától.
A nagyragadozók körüli konfliktusok összetettsége
Ahhoz, hogy jobban megérthessük a nagyragadozókhoz köthető tévhitek kialakulását és terjedését, érdemes előbb az ember-vadvilág konfliktusokat röviden körbejárni. Az ember a történelem során a világ minden részén az oroszlántól a farkasig szinte az összes nagyragadozó fajt üldözte valamilyen mértékben – vagy tévhitektől vezérelve, vagy azért, hogy növelje saját, esetleg haszonállatai biztonságát. Az üldöztetésük és az azzal párhuzamosan zajló tájátalakítás, illetve élőhelyeik megszűnése miatt a nagyragadozók számos helyen kipusztultak a világon. Európa őshonos nagyragadozói is így szorultak vissza a kontinens infrastrukturálisan kevésbé fejlett részeire és peremterületeire. Az 1950-es évek jelentette mélypontot követően az utóbbi 20-30 évben állományaik lassan növekedésnek indultak, és egyedeik visszatértek olyan területekre, ahol korábban generációkon át hiányoztak a faunából2. Bár a nagyragadozók visszatérése az ökoszisztémák természetes működése, egészsége szempontjából kétségtelenül kedvező, kihívást is jelent az érintettek – például a haszonállattartók, vadászok és vadgazdálkodók – számára3. Ezek a kihívások pedig az ember-vadvilág konfliktusokban jelennek meg.
A nagyragadozók okozta anyagi károk, vagy az érintettek megélhetésére és biztonságérzetére gyakorolt negatív hatások gyakran csak a felszínen megjelenő vitákhoz vezetnek, amelyek a konfliktus első szintjét jelentik. Ezek a kihívások könnyen beazonosíthatók, és megoldást is könnyű kínálni rájuk. Egy megfelelően telepített és karbantartott, ragadozóbiztos villanypásztorrendszer hatékony lehet. Sokszor azonban a felszín alatt más tényezők is mozgatják az ember-vadvilág konfliktusokat. Ha a viták ismétlődnek, és nem kezelik őket mindenki számára megnyugtatóan, az az érintett közösségekben ellenszenvet vagy akár utálatot is kelthet az adott faj iránt, és azokkal szemben, akik megpróbálnak közvetíteni a felek között, ennek következményeként pedig megjelenik az egymással szemben álló „mi és ők” szemléletmód. Az ilyen konfliktushelyzetek mögött gyakran összetett társadalmi, kulturális és történelmi vetület is meghúzódik, amelyben a negatívan érintett csoport úgy érezheti, hogy problémáit nem kezelik megfelelően, és ezzel egyidejűleg értékeit, identitását is fenyegetve érzi4,5.
Éles társadalmi megosztottság alakulhat ki a nagyragadozók megítélése kapcsán a vidéki és a városi lakosság között. A vidékiek úgy érezhetik, hogy ők azok, akik leginkább elszenvedik a nagyragadozók jelenlétének negatív hatásait, míg a városiak a faj előfordulásának csak „haszonélvezői”, nem érinti közvetlenül őket6–8. Éppen ezért a városi lakosság jellemzően sokkal inkább támogatja a karizmatikus, de konfliktusos fajok védelmét. De szintén hasonló ellentét, kulturális ellenállás alakulhat ki a központilag irányított természetvédelem és a természetvédelemmel foglalkozó civil és tudományos szervezetek, valamint a természetierőforrás-használat szabályozásában érdekeltek, a vadgazdálkodók, vadászok és haszonállattartók között7,9.
Az ember-vadvilág konfliktusok tehát sokszor inkább tekinthetők valójában ember-ember konfliktusoknak, amelyben a negatívan érintett csoportok állnak szemben az adott fajt védőkkel, támogatókkal. Éppen ezért a nagyragadozók ügye rengeteg érzelemmel terhelt, amelyben nehéz tisztán látni10.
A tévhitek kialakulása, terjedése és kiirthatatlanságuk okai
A hétköznapok során folyton olyan szituációkkal, információkkal, témákkal találjuk szembe magunkat, amelyekkel kapcsolatban nem rendelkezünk (kellő) tudással. Teljesen természetes, emberi tulajdonság, hogy ezeket a tudásunkban frissen felfedezett hézagokat igyekszünk valamilyen módon betölteni.
Ennek során agyunk úgy egyszerűsít, hogy a számunkra addig ismeretlen, új információkat jellemzően nem kérdőjelezzük meg, egyszerűen elhisszük. Ha nem így tennénk, elvesznénk a végtelen információáradatban, amelyet nap mint nap fel kell dolgoznunk. Másrészt a felénk érkező új információk nagy része jellemzően megbízható. Ha azonban a kapott információ mégis valótlan volt, mi azonban erre építve az addigi tapasztalataink, nézeteink és meggyőződéseink mentén már levontuk a saját következtetéseinket, akkor később nagyon nehezen változtatunk kialakított álláspontunkon. Még akkor is, ha azzal ellentétes tényszerű adatokkal és bizonyítékokkal szembesítenek bennünket11. Tipikusan ilyen esetek a meg nem erősített medveészlelésekről vagy haszonállatokban tett kártételekről szóló hírek. Ezek az információk sokkal több emberhez jutnak el, és jobban megmaradnak az emlékezetünkben, mint azok a hírek, melyekben esetleg pontosítják vagy cáfolják ezeket az értesüléseket. Ez persze nem tudatos döntés részünkről, hanem számunkra láthatatlan mechanizmusok állnak mögötte. Ennek oka az ún. kognitív torzítás, vagyis olyan gondolkodási vagy logikai hibák, melyek különböző helyzetekben befolyásolhatják az emberi gondolkodást, és könnyen eredményezhetnek hibás következtetéseket és amelynek mindannyian ki vagyunk téve, még ennek a bejegyzésnek az írói is.
Hajlamosabbak vagyunk például azokat az információkat elhinni, amelyek a már korábban meglévő nézeteinkben, meggyőződéseinkben tovább erősítenek minket, míg az ezzel ellentmondásba kerülő információk nem tűnnek megbízhatónak12. Ebben pedig sok esetben különösen nagy szerep jut az érzelmeinknek, alaposabb ismeretek híján ugyanis gyakran támaszkodunk erre. A ragadozók pedig mindig is erős érzelmeket váltottak ki az emberekből, számos ember például fél tőlük13.
A csoportgondolkodás és a saját csoportunk iránti pozitív elfogultság ugyancsak olyan tényezők lehetnek, amelyek hatással vannak a tévhitek felbukkanására, terjedésére. Az evolúció az embert egy rendkívül szociális fajjá tette, elődeinknek ugyanis szükségük volt egymásra, hogy életben tudjanak maradni. Az erőforrásokért egymással versengő csoportok közül azok tudtak sikeresebbek lenni, amelyek tagjai hatékonyabban működtek együtt, hűségesebbek voltak egymáshoz. Ez a csoporthűség más formákban a mai napig jelen van, és az identitásunk alapját képezi14,15. Ezért van az, hogy azokat az információkat, amelyek a saját közösségünkön belülről érkeznek hajlamosabbak vagyunk elhinni és tényként kezelni16, akár még saját személyes meggyőződéseink ellenére is, hogy így őrizzük meg helyünket a közösségben.
Ha tehát a már említett ember-vadvilág konfliktus mélyen gyökerezik, és egy adott közösségben rögzült a korábban említett „mi és ők” gondolkodásmód, akkor egy olyan információ, amely a velünk vitában álló, ellentétes véleményt képviselő csoport álláspontját gyengíti, könnyen tűnhet hitelesnek. De könnyen tűnhet annak az is, ha magáról a másik csoportról fest negatív képet az adott információ.
Abban viszont, hogy a kapott információt igaznak tekintjük-e vagy sem, annak is szerepe van, hogy azzal milyen gyakran találkozunk, milyen gyakran vagyunk kitéve neki. Amikor ugyanazt a tévhitet sokszor hallják az emberek, hajlanak rá, hogy végül elfogadják igazságként, akkor is, ha eredetileg tudták, hogy az hamis17.
A nagyragadozókhoz köthető tévhitekkel kapcsolatban komoly szerep jut a médiának is. A velük kapcsolatos hírek leggyakrabban a negatív interakciókról szóló beszámolók, például hogy medve támadt ember(ek)re. Annak viszont nincs különösebb hírértéke, hogy egy medve és egy turistacsoport interakciója teljesen semleges volt, konfliktus kialakulása nélkül haladtak el egymás mellett. Ha csak a sajtóhírekre támaszkodunk, akkor csak egy kis szeletét ismerjük meg a valóságnak és könnyen hibás következtetésre juthatunk például a medvék viselkedésével kapcsolatban18,19.
2. ábra – A 2007 és 2021 között barnamedvéről szóló újságcikkek száma és azok témáinak megoszlása a román médiában. Az interakciókról szóló híreknek közel harmada számol be arról, hogy medvét láttak, míg egy másik harmada a támadásokról vagy vagyontárgyakban keletkezett károkról szól. Az interakciókról szóló anyagok valamivel több mint fele negatív, félelemkeltő hangnemben íródott, függetlenül attól, hogy mi volt a kimenetele. Emellett az is látszik, hogy Romániában nőtt a média érdeklődése a téma iránt, ami nem volt arányos az ember-medve interakciók számával. További érdekesség, hogy 2016-ban betiltották a medvevadászatot az országban, ezt követően pedig megugrott a medvékről szóló médiabeszámolók száma – ennek ellenére az újságcikkek témája a fentihez hasonló arányban oszlott meg az ezt megelőző és az azt követő időszakban is. Forrás:Neagu et al. 2022.
Végül fontos megemlíteni a tudománnyal szemben tanúsított szkepticizmus általános térnyerését is. Az ember természetes tulajdonsága, hogy választ keres a körülötte lévő világ kérdéseire és magyarázatokat az abban zajló folyamatokra. Ahogy egyre fejlettebb módszerekkel, egyre alaposabban vizsgáljuk a körülöttünk lévő világot, és mind többet tudunk meg, egyre összetettebbnek látjuk azt. Emiatt a tudomány jellemzően túl komplex és nem általánosan hasznosítható válaszokkal áll elő a hétköznapi ember számára. Emellett a tudomány jellegéből fakadóan is hordoz egyfajta állandó bizonytalanságot. Mindez pedig a tudományon kívül állókban még inkább bizalmatlanságot ébreszt, így a kutatók gyakran tűnhetnek valamilyen elit csoport tagjainak, melynek a „mi” nem része. A bonyolult és a személyes meggyőződéseinkkel ellentétes válaszok pedig arra sarkallhatnak, hogy máshol, például a gyorsan és széleskörben terjedő, egyszerű választ nyújtó tévhitek között keressenek magyarázatot20,21.
Mit tehetünk akkor? Tisztában kell lennünk azzal, hogy mindannyian találkozunk a hétköznapjaink során tévhitekkel. Fontos felismernünk, hogy valamennyire minden ember elfogult egy-egy téma kapcsán. Ha egymással ellentétes információkkal találkozunk vizsgáljuk meg alaposan az információ forrását, és végezzük el a saját kutatásunkat. Cikkünk második részében ez utóbbihoz igyekszünk segítséget adni úgy, hogy a nagyragadozók kapcsán terjedő leggyakoribb tévhiteket járjuk körbe a rendelkezésünkre álló tudományos eredmények, információk alapján.
Köszönjük Novák Bálint és Megyesi Boldizsár (ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont) közreműködését a cikk megírásában.
A cikk a LECA (CE0100170) projekt keretében az Interreg Central Europe Program támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap és a Magyar Állam társfinanszírozásával készült.
Hivatkozások
1. Spence, C. The tongue map and the spatial modulation of taste perception. Curr. Res. Food Sci. 5, 598–610 (2022).
2. Chapron, G. et al. Recovery of large carnivores in Europe’s modern human-dominated landscapes. Science (1979). 346, 1517–1519 (2014).
3. Lorand, C., Robert, A., Gastineau, A., Mihoub, J. B. & Bessa-Gomes, C. Effectiveness of interventions for managing human-large carnivore conflicts worldwide: Scare them off, don’t remove them. Science of The Total Environment 838, 156195 (2022).
4. Zimmermann, A., McQuinn, B. & Macdonald, D. W. Levels of conflict over wildlife: Understanding and addressing the right problem. Conserv. Sci. Pract. 2, e259 (2020).
5. Madden, F. & McQuinn, B. Conservation conflict transformation: the missing link in conservation. in Conflicts in Conservation 257–270 (Cambridge University Press, 2015). doi:10.1017/CBO9781139084574.019.
6. Chapron, G. & López-Bao, J. V. Conserving carnivores: Politics in play. Science (1979). 343, 1199–1200 (2014).
7. Krange, O. & Skogen, K. When the lads go hunting: The ‘Hammertown mechanism’ and the conflict over wolves in Norway. http://dx.doi.org/10.1177/1466138110397227 12, 466–489 (2011).
8. Zscheischler, J. & Friedrich, J. The wolf (canis lupus) as a symbol of an urban–rural divide? Results from a media discourse analysis on the human–wolf conflict in Germany. Environ. Manage. 70, 1051–1065 (2022).
9. Carter, N. H. et al. A conceptual framework for understanding illegal killing of large carnivores. Ambio 46, 251–264 (2017).
10. Almarcha, F., Ferrández, T. & López-Bao, J. V. Symbols, wolves and conflicts. Biol. Conserv. 275, 109756 (2022).
11. Ross, L., Lepper, M. R. & Hubbard, M. Perseverance in self-perception and social perception: Biased attributional processes in the debriefing paradigm. J. Pers. Soc. Psychol. 32, 880–892 (1975).
12. Nickerson, R. S. Confirmation Bias: A Ubiquitous Phenomenon in Many Guises. Review of General Psychology 2, 175–220 (1998).
13. Castillo-Huitrón, N. M., Naranjo, E. J., Santos-Fita, D. & Estrada-Lugo, E. The Importance of Human Emotions for Wildlife Conservation. Front. Psychol. 11, 536529 (2020).
14. Rhodes, M. & Baron, A. The Development of Social Categorization. https://doi.org/10.1146/annurev-devpsych-121318-084824 1, 359–386 (2019).
15. Clark, C. J., Liu, B. S., Winegard, B. M. & Ditto, P. H. Tribalism Is Human Nature. https://doi.org/10.1177/0963721419862289 28, 587–592 (2019).
16. Cichocka, A., Marchlewska, M., Golec de Zavala, A. & Olechowski, M. ‘They will not control us’: Ingroup positivity and belief in intergroup conspiracies. British Journal of Psychology 107, 556–576 (2016).
17. Vellani, V., Zheng, S., Ercelik, D. & Sharot, T. The illusory truth effect leads to the spread of misinformation. Cognition 236, 105421 (2023).
18. Siegrist, M. & Árvai, J. Risk Perception: Reflections on 40 Years of Research. Risk Analysis 40, 2191–2206 (2020).
19. Neagu, A. C., Manolache, S. & Rozylowicz, L. The drums of war are beating louder: Media coverage of brown bears in Romania. Nature Conservation 50: 65-84 50, 65–84 (2022).
20. Rutjens, B. T. & Većkalov, B. Conspiracy beliefs and science rejection. Curr. Opin. Psychol. 46, 101392 (2022).
21. Marchlewska, M., Cichocka, A. & Kossowska, M. Addicted to answers: Need for cognitive closure and the endorsement of conspiracy beliefs. Eur. J. Soc. Psychol. 48, 109–117 (2018).
Borítókép: © Staffan Widstrand / WWF
