WWF Magyarország

The WWF is run at a local level by the following offices...

 

Őshonos és idegenhonos fafajok

 

Őshonos fafajok
Az őshonos fafajok azok, amelyek a földtörténeti korok során a mi kontinensünkön jöttek létre, és alakultak olyanná, amilyennek ma ismerjük. Többségük Európa nagy részén elterjedt, ugyanakkor nálunk a Kárpát-medencére jellemző erdőket alkotnak. A hazai erdei élővilág, így a gombák, növények állatok közösségei mind alkalmazkodtak az őshonos fafajokhoz. A lágyszárú növények az árnyékukban élnek, a gombák, rovarok egy része a holt farészekből táplálkozik. Odúikban madarak, denevérek, pelék laknak. Az idős fák ágvilláiban ragadozó madarak fészkelnek. Rügyeiket, magvaikat sok állatfaj, így a szarvasok, őzek, vaddisznók fogyasztják. Természetvédelmi, de legtöbbször hosszú távú gazdasági szempontból is érdemes az őshonos fafajokból álló erdőket telepíteni, illetve művelni. Nem mindegy ugyanakkor, hogy milyen tájon, milyen termőhelyre kerül az őshonos fafaj állománya. Ott, ahol természetesen nem fordulna elő, tájidegennek nevezzük. Pl. az erdeifenyő az Őrségben őshonos; a Nagyalföldön tájidegen. Az egyes tájegységbe őshonosnak tekinthető fafajok jegyzékéről, a következő minisztériumi rendelet mellékleteiből tájékozódhat.
Néhány őshonos fafaj
Magyarország erdőalkotó fafajai közül néhányat bemutatnánk az alábbiakban. A legnagyobb példányokra vonatkozó információkról bővebben itt olvashat.
Bükk (Fagus sylvatica)
Hatalmas termetű, boltozatos koronájú, 30-40 m magasra is megnövő fa. Ólomszürke, sima kérgéről könnyen felismerhető. Levelei oválisak, szélük ép. Termése a bükkmakk, amely háromoldalú, fényes, ehető. A bükk Európa nagy részén erdőalkotó. Elsősorban a párás, hűvös, kiegyenlített klímájú területeken alkotja a bükkösöket, akár 1500 m magasságig. Nálunk elsősorban a hegyvidéken, a legmagasabban fekvő, vagy északias kitettségű lejtőkön uralkodó, de a nyugati megyékben a dombvidékekre is lehúzódik. Állományaiban előfordul még a gyertyán, a hegyi szil, a hegyi juhar is. Erdeink 6 %-át alkotja. Néhány erdőrezervátumban ősi állományaik is megtalálhatók, ahol 250 évnél idősebb példányokkal is találkozhatunk. A legnagyobb bükkfa Magyarországon Gyenesdiás (Veszprém m.) mellett van, körmérete több mint 5,8 m.
Gyertyán (Carpinus betulus)
Közepes méretű, 20 m-es magasságot elérő fa. Törzse jellegzetesen bordás, kérge sötétszürke, jellegzetes ezüstszürkés, fonatos mintázattal. Levelei tojásdadok, szélük kétszeresen fogazott. Magjait jellegzetes, háromkaréjú kupacslevél veszi körül. Európa nagy részén elterjedt. Kedveli a hűvös, párás völgyeket, gyakran a bükköt kísérve alkot erdőket, de a kissé melegebb tölgyes zónába is lehúzódik. Közeli rokona a délkelet-európai elterjedésű keleti gyertyán (C. orientalis), amelynek egy kis ligete található a Vértesben; a faj legészakibb előfordulásaként. A gyertyánok legnagyobbika Somogytúron (Somogy m.) található, kerülete 5,2 m. 
Kocsánytalan tölgy (Quercus petraea)
Nagytermetű, széles koronájú fa. Kérge barnásszürke, idősebb korban durván repedezett. Levele jellegzetes, szárnyasan karéjos „tölgylevél”. Nevét a fa onnan kapta, hogy termése, vagyis a makk kocsány nélkül ül a hajtáson. Európa szerte elterjedt, alacsonyabb hegyvidékekre jellemző fafaj. A bükkhöz képest szárazabb, gyakran sziklás termőhelyeken fordul elő. Üdébb termőhelyeken jellemzően a gyertyánnal és a magas kőrissel fordul elő, szárazabb termőhelyeken a csertölggyel, valamint a korai és a mezei juharral fordul elő. Erdeink 10%-át alkotja. Makkja a vaddisznó, és még sok állat tápláléka. Fájában, lombozatában sok száz rovarfaj él. A legnagyobb példányok egyike Sikonda (Baranya megye) mellett van; törzsének körmérete 5,3 m. 
Kocsányos tölgy (Quercus robur)
A kocsányos tölgynél termetesebb fa, egyes példányai tekintélyes méreteket érnek el. Kérge világos barnásszürke, repedezett. Levele szintén a tölgyekre jellemzően karéjos. A levélvállnál jellegzetes „fülek” találhatók. Névadó tulajdonság, hogy a makkok hosszú kocsányon helyezkednek el, kettesével-hármasával. Európában a síkvidékeken elterjedt. Nálunk is az alföldek egykor hatalmas tölgyeseinek uralkodó fái, ahol kőrisekkel, szilekkel együtt alkotják a folyókat kísérő ún. keményfa ligeterdőket. Szárazabb területeken a homoki és sziki tölgyesekben (az erdőssztyepp maradványai) is meghatározó fafaj. Erdeink 8,7%-át alkotja. Legnagyobb példánya a 2006-ban kettéhasadt zsennyei tölgy volt (Zsennye, Vas m.), amelynek körmérete 9,8 m volt. 7 m körméretűnél nagyobb példányokból több is akad az országban. A nagykőrösi pusztai tölgyesek projektünk egyik emblémájának, a Pálfája nevű famatuzsálemnek sem kevesebb, mint 5,8 m a kerülete.
Csertölgy (Quercus cerris)
A csertölgy (a tölgyek között) közepes termetű fa, 35 m-nél ritkán nő magasabbra. Kérge sötétszürke; az előző két tölgyfajénál is durvábban repedezett. A repedések árkai narancsos színezetűek. Levele keskenyebb, mint a kocsánytalan tölgyé, a karéjok hegyesek. A levél színe fényes sötétzöld, fonáka molyhos. A makkok kupacsa „borzas”, amiről szintén könnyű a csertölgyet felismerni. A csertölgy Európa déli részén honos; nálunk éri el elterjedése a legészakibb határát. Az ország sok táján az egyik legelterjedtebb fafajunk, de a Zempléni-hegységben már csak elvétve fordul elő. Kedveli a hegyvidék délies kitettségű, meleg, száraz oldalait. Hidegebb termőhelyeken szállítónyalábjai gyakran szétfagynak, aminek nyoma a fa törzsén végigfutó ún. fagyléc. Erdeink 11.3 %-át alkotja. A legnagyobb csertölgyet Szőke település (Baranya) határában találjuk, körmérete 6 m.
Korai juhar (Acer platanoides)
Nagytermetű fa, terebélyes, gyakran szabályos koronával. Kérge finoman repedezett, sötétszürke. Levele jellegzetes, tenyeresen karéjos „juharlevél”. (Egy rokonának hasonló levele látható a kanadai zászlón.) Nevét onnan kapta, hogy lombfakadás előtt, „korán” virágzik. Virágai élénk zöldessárga színű, ernyőszerű virágzatban csoportosulnak, tavasz elején a sárgálló korai juharfák messziről feltűnnek a szürke hegyoldalakon. Termése ún. ikerlependék, sajátos, propellerszerű formája segíti a magok távolra jutását. A korai juhar üde erdők kísérőfaja; gyakran találkozunk vele szurdokerdőkben. Utcai sorfának is szívesen ültetik. Legnagyobb példánya Alsóhídvégpusztán (Tolna m.) látható, kerülete 5 m.
Vénic szil (Ulmus laevis)
Nagytermetű, 30 magasságot elérő fa. Kérge szürkésbarna, mélyen barázdált, vesszői vörösesbarna színűek. Levele tojásdad, kihegyesedő csúccsal, széle kétszeresen fogazott. Színe sötétzöld, fényes, fonáka szürkés-zöld. A levélváll, mint a szileknél általában, erősen aszimmetrikus. Virágai kis csomókban, hosszú nyélen ülnek. Termése szárnyakkal ellátott makkocska. A vénic szil Európa szerte elterjedt, főként a síkvidéken, de sehol nem gyakori. Nálunk az ártéri keményfa ligeterdők állományalkotó fafaja. Az amerikai eredetű szilfavész nyomán a szilek egész Európában megritkultak. A legnagyobb vénic szil Kerkakutason, Zala megyében található, kerülete 5,1 m.
Fehér nyár (Populus alba)
Széles koronájú, hatalmas termetű fafaj. Kérge a fiatalabb ágakon fehéresszürke, rombusz alakú paraszemölcsökkel. A törzsön a kéreg idővel sötétszürkévé, repedezetté válik. A fa tövét gyakran eltakarják a sarjhajtások. A levél színe sötétzöld, fonáka fehér, emiatt szélben vibráló hatást kelt a lombozata. Porzós barkái fehér színűek. Egész Európában elterjedt a laza, homokos talajokon. Magyarországon a folyókat kísérő puhafa ligeterdők jellegzetes fafaja, de a száraz homokon növő nyaras-borókásoknak is egyik alkotója. Legnagyobb (nem elágazó törzsű) példánya Dobán látható, körmérete 9 m.
Mézgás éger (Alnus glutinosa)
Közepes termetű, 20-25 m magasra növő fa. Koronája kúpos, ágai vízszintesen állnak, ezért megjelenése kissé a fenyőkre emlékeztet. Kérge szürkésbarna, repedezett, hajtásai zöldek, narancsvörös szemölcsökkel. Levele kerekded, hullámos szélű és kétszeresen fogazott, csúcsa gyakran kicsípett. A barkák bíbor színűek, tavasszal az állományaik könnyen felismerhetők a koronák színéről. Terméságazata elfásodó tobozka, ami egész évben a fán marad. Európában patakok mentén elterjedt. Nálunk is a patakmenti égerligetek névadó fafaja, de az égeres láperdőkben is uralkodó. Erdein 2,8%-át alkotja. Legnagyobb példánya Szilvásváradon (Heves m.) található, körfogata 6 m.
Erdei fenyő (Pinus sylvestris)
Mintegy 30 magasra megnövő, fiatalon kúpos, idős korban ernyőszerű koronát növesztő fenyő. Kérge kezdetben szürke, idős korban „rókavörös”. Kérge papírszerűen hámlik. Levelei kettesével fejlődnek, szürkés-zöldek, kissé csavarodottak. Toboza kicsi, 5-7 cm hosszú. Rendkívül széles elterjedésű fafaj. Lappföldtől Spanyolországig, Skóciától Szibéria keleti részéig, csaknem a Csendes-óceánig honos. Magyarországon az egyetlen, valóban őshonosnak tekinthető fenyőfaj. A klíma ugyanakkor csak a nyugati határszélen kedvező számára; mindenhol máshol telepített állományaival találkozunk. Az őrségi szálaló erdők jellegzetes fafaja; gyakran bükkel és tölggyel elegyes erdőkben él. Erdeink 7,8%-át alkotja. Legnagyobb példánya az Alcsúti arborétumban áll, körmérete 3,4 m.
Idegenhonos fafajok
Az idegenhonos fafajok távoli tájakról származnak, a többségük Észak-Amerikából, Közép- és Kelet-Ázsiából került a Kárpát-medencébe. Állományaikat rendszerint gazdasági (faanyag-termelési) vagy védelmi (pl. talajmegkötés) célból kezdték telepíteni, de vannak köztük karrierjüket dísznövényként kezdő fajok is. Mivel nem a nálunk kialakult életközösségek tagjai, ezért kevés más erdei fajjal tudnak együtt élni. Az idegenhonos fákból álló erdők kevesebb táplálékot, kevesebb élőhelyet tudnak biztosítani az erdei élőlényeknek, ezért már a felületes szemlélő számára is szegényesnek tűnnek állományaik. Ha a gazdálkodó nem bánik tudatosan állományaikkal, azok egy idő után vagy kipusztulnak és átadják helyüket a hazai fajoknak (mint pl. a feketefenyő), vagy ellenkezőleg, szinte elözönlik a környezetükben lévő természetes erdőket, fátlan élőhelyeket (zöld juhar, amerikai kőris, akác). Utóbbiakat nevezzük invazív, vagy más szóval özön-fafajoknak. Eredeti hazájukban ezek a fafajok az ottani életközösségek részei, nem okoznak semmiféle természetvédelmi problémát. (Itt máshonnan, pl. Európából származó invazívok jelentenek gondot.) Az invazív fafajok (sőt a lágyszárúak is) súlyos csapást jelentenek a védett területeken, mivel állományaik kiszorítják, vagy átalakítják a természetes növényzetet, sőt néha még a talaj tulajdonságait is megváltoztatják. Károkozásuk megszűntetése, állományaik felszámolása rendkívül költségigényes.
Az idegenhonos fafajok (pl. fehér akác, fekete dió, nemesnyarak) gazdasági értéke ugyanakkor igen magas lehet. Faanyaguk mellett egyes fajok (pl. szintén a fehér akác) kiváló méhlegelők. Sok olyan termőhely létezik, ahol a megélhetés szempontjából fontos alternatívái az egyéb mezőgazdasági kultúráknak. Az idegenhonos fafajok alkalmazását komplex módon, társadalmi és természetvédelmi szerepüknek megfelelően kell értékelni.
Néhány idegenhonos fa- és cserjefaj
Fehér akác (Robinia pseudo-acacia)
Közepes termetű, 25 m-nél ritkán nő magasabbra. Koronája nyitott, szabálytalan. Kérge kötegesen bordás, mélyen repedezett. Hajtásai tüskések. Levele páratlanul szárnyasan összetett, az ovális levélkék színe élénkzöld, fonáka világoszöld. A fehér színű pillangós virágok fürtökben fejlődnek, melyekből később hüvelytermés alakul ki. Észak-Amerika keleti felén honos, Európába 1600 körül került. Magyarországon 1710 óta ültetik, tömeges telepítésének első időszaka a kiegyezés utáni évtizedekre (1865-1895) esett. Ma Európa legtöbb akácosa Magyarországon található. Száraz, homokos talajokat is megköt, jól sarjad. Gyorsan nő, fája rugalmas és tartós, tűzifának nyersen is alkalmas. Kiváló mézet ad. Az akác sokoldalú hasznosíthatósága miatt gyakran nem veszik figyelembe, hogy természetvédelmi szempontból komoly problémákat okoz. Invazív és élőhely-átalakító tulajdonságai következtében állományaiból kiszorul (ill. nem tud megtelepedni) az őshonos erdei élővilág. A legelterjedtebb (az őshonosaknál is nagyobb területet borító) fafajunk; erdeink és ültetvényeink 23,2%-át alkotja. Természetvédelmi területeken az akácot ma már nem telepítik, de az itt előforduló állományait hazai fafajokból álló erdőkre cserélni igen költséges és időigényes. Legnagyobb példánya Bábolnán (Győr-Moson-Sopron) található, körmérete 6,3 m.
Zöld juhar (Acer negundo)
Kistermetű, legfeljebb 15 m magasra megnövő, szabálytalan koronájú fa. Kérge sima, sötétbarna, vékony hajtásai zöldek, erről kapta nevét. Levelei világoszöldek, és a legtöbb juharfajétól eltérően szárnyasan összetettek. Kétlakiak (vagyis nő és hímivarú példányaik vannak). Virágai laza fürtökben, lombfakadás előtt nyílnak; kora tavasszal jellegzetes díszei a fának. Termésük a juharoknál megszokott ikerlependék. Eredetileg É-Amerika keleti államaiban honos. Nálunk elsősorban az ártereken honosodott meg. Invazív fafaj, az amerikai kőrissel (Fraxinus pennsylvanica) és a gyalogakáccal (l. lejjebb) együtt hatalmas területen alakítja át az őshonos ligeterdőket; de szárazabb erdőtípusokban is otthonra talált. A legnagyobb példány Helesfán (Baranya m.) él, körmérete 4 m.
Nyugati ostorfa (Celtis occidentalis)
Közepes, 20-25 m magasra növő fa, kerekded, boltozatos koronával. Törzse világosszürke, jellegzetesen kiemelkedő bordákkal, dudorokkal. Levele hosszúkás lándzsás, széle fűrészes. Kisméretű csonthéjas termése éretten vöröses-fekete.
Bálványfa (Ailanthus glandulosa)
20-25 m magasra növő fa, melyet sok helyen ecetfaként emlegetnek. (A valódi ecetfa hasonlít rá, de sokkal kevésbé elterjedt.) Koronája szabálytalan, törzse egyenes. Kérge világosbarna, halvány hosszanti csíkokkal. Páratlanul szárnyas összetett levele 60 cm hosszú is lehet. A termések fürtös csomókban ülnek, éretten piros színűek. Kelet-Ázsiából származik. Nálunk gyorsan növő invazív „gyomfa”; a bérházak világító udvaraitól kezdve a sziklafalakig (pl. Gellért-hegy) és a homokpusztákig számos élőhelyre eljut.
Kései meggy (Prunus serotina)
Kistermetű, gyakran görbe törzsű fa, nem ritkán cserje. Kérge sötétszürke, a hazai rokonaival ellentétben hosszanti repedésekkel. Levele elliptikus, kihegyesedő csúcsú, széle finoman fogazott. A levéllemez vastag, bőrnemű, színe sötétzöld és fényes, fonáka világoszöld; emiatt a fa megjelenése a szubtrópusi fajokat idézi. Virága sárgásfehér, termése éretten fényes fekete, kesernyés ízű. A növény levelei, hajtása enyhén mérgező; ciánglikozidot tartalmaz. Észak-Amerika keleti felén, valamint Közép-Amerika hegyvidékein honos. Európába az 1600-as években került. Eleinte díszfaként ültették, később az erdősítéseknél is alkalmazni kezdték. Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mivel nem szolgáltat értékesíthető méretű faanyagot; gyakran cserje termetű marad. Terjedése elsősorban a homokos talajokon gyors. Nálunk a Nyírségben, Belső-Somogyban és az alföldi homokvidékeken jelent természetvédelmi problémát.
Gyalogakác (Amorpha fruticosa)
3-4 m magas, idős korban laza ágú, terebélyes cserje. Kérge szürkésbarna. Levelei szárnyasan összetettek, a levélkék hosszúkás tojásdadok. Színük sötétzöld, fonákuk szürkés. Sötétlila virágaik rövid fürtöket alkotnak, hüvelytermésük egész évben a hajtásokon marad. Észak-Amerika keleti felén honos cserjék, melyeket 1724-ben hoztak át Angliába, dísznövényként. Magyarországra 1907-ben került. Elsősorban a Duna és a Tisza árterére telepítették. Invazív terjedése a telepítéseken túl elsősorban az ártéri tájgazdálkodás visszaszorulásával függ össze, mivel nagy területek kerültek ki a művelésből, ahol a cserje akadálytalanul megtelepedhet. Elsősorban a Tisza árterén vált uralkodóvá. A laza talajú, időszakos elöntést kapó, nem túl árnyékos élőhelyeket részesíti előnyben. A tartós vízállást, és az erősen ingadozó vízjárást nem viseli el. Szárazságtűrő, leégést követően jól újul. A WWF egy tájrehabilitációval és biomassza felhasználással kapcsolatos projekt keretében megoldást keres a gyalogakác okozta természetvédelmi problémára. További részleteket a projektről itt talál.

Őshonos fafajok

Az őshonos fafajok azok, amelyek a földtörténeti korok során a mi kontinensünkön jöttek létre, és alakultak olyanná, amilyennek ma ismerjük. Többségük Európa nagy részén elterjedt, ugyanakkor nálunk a Kárpát-medencére jellemző erdőket alkotnak. A hazai erdei élővilág, így a gombák, növények állatok közösségei mind alkalmazkodtak az őshonos fafajokhoz. A lágyszárú növények az árnyékukban élnek, a gombák, rovarok egy része a holt farészekből táplálkozik. Odúikban madarak, denevérek, pelék laknak. Az idős fák ágvilláiban ragadozó madarak fészkelnek. Rügyeiket, magvaikat sok állatfaj, így a szarvasok, őzek, vaddisznók fogyasztják.
Természetvédelmi, de legtöbbször hosszú távú gazdasági szempontból is érdemes az őshonos fafajokból álló erdőket telepíteni, illetve művelni. Nem mindegy ugyanakkor, hogy milyen tájon, milyen termőhelyre kerül az őshonos fafaj állománya. Ott, ahol természetesen nem fordulna elő, tájidegennek nevezzük. Pl. az erdeifenyő az Őrségben őshonos; a Nagyalföldön tájidegen. Az egyes tájegységbe őshonosnak tekinthető fafajok jegyzékéről, a következő minisztériumi rendelet mellékleteiből tájékozódhat.

 

Néhány őshonos fafaj

Magyarország erdőalkotó fafajai közül néhányat bemutatnánk az alábbiakban. A legnagyobb példányokra vonatkozó információkról bővebben itt olvashat.

Bükk (Fagus sylvatica)

Hatalmas termetű, boltozatos koronájú, 30-40 m magasra is megnövő fa. Ólomszürke, sima kérgéről könnyen felismerhető. Levelei oválisak, szélük ép. Termése a bükkmakk, amely háromoldalú, fényes, ehető.
A bükk Európa nagy részén erdőalkotó. Elsősorban a párás, hűvös, kiegyenlített klímájú területeken alkotja a bükkösöket, akár 1500 m magasságig. Nálunk elsősorban a hegyvidéken, a legmagasabban fekvő, vagy északias kitettségű lejtőkön uralkodó, de a nyugati megyékben a dombvidékekre is lehúzódik. Állományaiban előfordul még a gyertyán, a hegyi szil, a hegyi juhar is. Erdeink 6 %-át alkotja. Néhány erdőrezervátumban ősi állományaik is megtalálhatók, ahol 250 évnél idősebb példányokkal is találkozhatunk. A legnagyobb bükkfa Magyarországon Gyenesdiás (Veszprém m.) mellett van, körmérete több mint 5,8 m.

Gyertyán (Carpinus betulus)

Közepes méretű, 20 m-es magasságot elérő fa. Törzse jellegzetesen bordás, kérge sötétszürke, jellegzetes ezüstszürkés, fonatos mintázattal. Levelei tojásdadok, szélük kétszeresen fogazott. Magjait jellegzetes, háromkaréjú kupacslevél veszi körül.
Európa nagy részén elterjedt. Kedveli a hűvös, párás völgyeket, gyakran a bükköt kísérve alkot erdőket, de a kissé melegebb tölgyes zónába is lehúzódik. Közeli rokona a délkelet-európai elterjedésű keleti gyertyán (C. orientalis), amelynek egy kis ligete található a Vértesben; a faj legészakibb előfordulásaként. A gyertyánok legnagyobbika Somogytúron (Somogy m.) található, kerülete 5,2 m. 

Kocsánytalan tölgy (Quercus petraea)

Nagytermetű, széles koronájú fa. Kérge barnásszürke, idősebb korban durván repedezett. Levele jellegzetes, szárnyasan karéjos „tölgylevél”. Nevét a fa onnan kapta, hogy termése, vagyis a makk kocsány nélkül ül a hajtáson.
Európa szerte elterjedt, alacsonyabb hegyvidékekre jellemző fafaj. A bükkhöz képest szárazabb, gyakran sziklás termőhelyeken fordul elő. Üdébb termőhelyeken jellemzően a gyertyánnal és a magas kőrissel fordul elő, szárazabb termőhelyeken a csertölggyel, valamint a korai és a mezei juharral fordul elő. Erdeink 10%-át alkotja. Makkja a vaddisznó, és még sok állat tápláléka. Fájában, lombozatában sok száz rovarfaj él. A legnagyobb példányok egyike Sikonda (Baranya megye) mellett van; törzsének körmérete 5,3 m. 

Kocsányos tölgy (Quercus robur)

A kocsányos tölgynél termetesebb fa, egyes példányai tekintélyes méreteket érnek el. Kérge világos barnásszürke, repedezett. Levele szintén a tölgyekre jellemzően karéjos. A levélvállnál jellegzetes „fülek” találhatók. Névadó tulajdonság, hogy a makkok hosszú kocsányon helyezkednek el, kettesével-hármasával.
Európában a síkvidékeken elterjedt. Nálunk is az alföldek egykor hatalmas tölgyeseinek uralkodó fái, ahol kőrisekkel, szilekkel együtt alkotják a folyókat kísérő ún. keményfa ligeterdőket. Szárazabb területeken a homoki és sziki tölgyesekben (az erdőssztyepp maradványai) is meghatározó fafaj. Erdeink 8,7%-át alkotja. Legnagyobb példánya a 2006-ban kettéhasadt zsennyei tölgy volt (Zsennye, Vas m.), amelynek körmérete 9,8 m volt. 7 m körméretűnél nagyobb példányokból több is akad az országban. A nagykőrösi pusztai tölgyesek projektünk egyik emblémájának, a Pálfája nevű famatuzsálemnek sem kevesebb, mint 5,8 m a kerülete.

Csertölgy (Quercus cerris)

A csertölgy (a tölgyek között) közepes termetű fa, 35 m-nél ritkán nő magasabbra. Kérge sötétszürke; az előző két tölgyfajénál is durvábban repedezett. A repedések árkai narancsos színezetűek. Levele keskenyebb, mint a kocsánytalan tölgyé, a karéjok hegyesek. A levél színe fényes sötétzöld, fonáka molyhos. A makkok kupacsa „borzas”, amiről szintén könnyű a csertölgyet felismerni.
A csertölgy Európa déli részén honos; nálunk éri el elterjedése a legészakibb határát. Az ország sok táján az egyik legelterjedtebb fafajunk, de a Zempléni-hegységben már csak elvétve fordul elő. Kedveli a hegyvidék délies kitettségű, meleg, száraz oldalait. Hidegebb termőhelyeken szállítónyalábjai gyakran szétfagynak, aminek nyoma a fa törzsén végigfutó ún. fagyléc. Erdeink 11.3 %-át alkotja. A legnagyobb csertölgyet Szőke település (Baranya) határában találjuk, körmérete 6 m.

Korai juhar (Acer platanoides)

Nagytermetű fa, terebélyes, gyakran szabályos koronával. Kérge finoman repedezett, sötétszürke. Levele jellegzetes, tenyeresen karéjos „juharlevél”. (Egy rokonának hasonló levele látható a kanadai zászlón.) Nevét onnan kapta, hogy lombfakadás előtt, „korán” virágzik. Virágai élénk zöldessárga színű, ernyőszerű virágzatban csoportosulnak, tavasz elején a sárgálló korai juharfák messziről feltűnnek a szürke hegyoldalakon. Termése ún. ikerlependék, sajátos, propellerszerű formája segíti a magok távolra jutását.
A korai juhar üde erdők kísérőfaja; gyakran találkozunk vele szurdokerdőkben. Utcai sorfának is szívesen ültetik. Legnagyobb példánya Alsóhídvégpusztán (Tolna m.) látható, kerülete 5 m.

Vénic szil (Ulmus laevis)

Nagytermetű, 30 magasságot elérő fa. Kérge szürkésbarna, mélyen barázdált, vesszői vörösesbarna színűek. Levele tojásdad, kihegyesedő csúccsal, széle kétszeresen fogazott. Színe sötétzöld, fényes, fonáka szürkés-zöld. A levélváll, mint a szileknél általában, erősen aszimmetrikus. Virágai kis csomókban, hosszú nyélen ülnek. Termése szárnyakkal ellátott makkocska.
A vénic szil Európa szerte elterjedt, főként a síkvidéken, de sehol nem gyakori. Nálunk az ártéri keményfa ligeterdők állományalkotó fafaja. Az amerikai eredetű szilfavész nyomán a szilek egész Európában megritkultak. A legnagyobb vénic szil Kerkakutason, Zala megyében található, kerülete 5,1 m.

Fehér nyár (Populus alba)

Széles koronájú, hatalmas termetű fafaj. Kérge a fiatalabb ágakon fehéresszürke, rombusz alakú paraszemölcsökkel. A törzsön a kéreg idővel sötétszürkévé, repedezetté válik. A fa tövét gyakran eltakarják a sarjhajtások. A levél színe sötétzöld, fonáka fehér, emiatt szélben vibráló hatást kelt a lombozata. Porzós barkái fehér színűek.
Egész Európában elterjedt a laza, homokos talajokon. Magyarországon a folyókat kísérő puhafa ligeterdők jellegzetes fafaja, de a száraz homokon növő nyaras-borókásoknak is egyik alkotója. Legnagyobb (nem elágazó törzsű) példánya Dobán látható, körmérete 9 m.

Mézgás éger (Alnus glutinosa)

Közepes termetű, 20-25 m magasra növő fa. Koronája kúpos, ágai vízszintesen állnak, ezért megjelenése kissé a fenyőkre emlékeztet. Kérge szürkésbarna, repedezett, hajtásai zöldek, narancsvörös szemölcsökkel. Levele kerekded, hullámos szélű és kétszeresen fogazott, csúcsa gyakran kicsípett. A barkák bíbor színűek, tavasszal az állományaik könnyen felismerhetők a koronák színéről. Terméságazata elfásodó tobozka, ami egész évben a fán marad.
Európában patakok mentén elterjedt. Nálunk is a patakmenti égerligetek névadó fafaja, de az égeres láperdőkben is uralkodó. Erdein 2,8%-át alkotja. Legnagyobb példánya Szilvásváradon (Heves m.) található, körfogata 6 m.

Erdei fenyő (Pinus sylvestris)

Mintegy 30 magasra megnövő, fiatalon kúpos, idős korban ernyőszerű koronát növesztő fenyő. Kérge kezdetben szürke, idős korban „rókavörös”. Kérge papírszerűen hámlik. Levelei kettesével fejlődnek, szürkés-zöldek, kissé csavarodottak. Toboza kicsi, 5-7 cm hosszú.
Rendkívül széles elterjedésű fafaj. Lappföldtől Spanyolországig, Skóciától Szibéria keleti részéig, csaknem a Csendes-óceánig honos. Magyarországon az egyetlen, valóban őshonosnak tekinthető fenyőfaj. A klíma ugyanakkor csak a nyugati határszélen kedvező számára; mindenhol máshol telepített állományaival találkozunk. Az őrségi szálaló erdők jellegzetes fafaja; gyakran bükkel és tölggyel elegyes erdőkben él. Erdeink 7,8%-át alkotja. Legnagyobb példánya az Alcsúti arborétumban áll, körmérete 3,4 m.

 

Idegenhonos fafajok

Az idegenhonos fafajok távoli tájakról származnak, a többségük Észak-Amerikából, Közép- és Kelet-Ázsiából került a Kárpát-medencébe. Állományaikat rendszerint gazdasági (faanyag-termelési) vagy védelmi (pl. talajmegkötés) célból kezdték telepíteni, de vannak köztük karrierjüket dísznövényként kezdő fajok is. Mivel nem a nálunk kialakult életközösségek tagjai, ezért kevés más erdei fajjal tudnak együtt élni. Az idegenhonos fákból álló erdők kevesebb táplálékot, kevesebb élőhelyet tudnak biztosítani az erdei élőlényeknek, ezért már a felületes szemlélő számára is szegényesnek tűnnek állományaik. Ha a gazdálkodó nem bánik tudatosan állományaikkal, azok egy idő után vagy kipusztulnak és átadják helyüket a hazai fajoknak (mint pl. a feketefenyő), vagy ellenkezőleg, szinte elözönlik a környezetükben lévő természetes erdőket, fátlan élőhelyeket (zöld juhar, amerikai kőris, akác). Utóbbiakat nevezzük invazív, vagy más szóval özön-fafajoknak. Eredeti hazájukban ezek a fafajok az ottani életközösségek részei, nem okoznak semmiféle természetvédelmi problémát. (Itt máshonnan, pl. Európából származó invazívok jelentenek gondot.) Az invazív fafajok (sőt a lágyszárúak is) súlyos csapást jelentenek a védett területeken, mivel állományaik kiszorítják, vagy átalakítják a természetes növényzetet, sőt néha még a talaj tulajdonságait is megváltoztatják. Károkozásuk megszűntetése, állományaik felszámolása rendkívül költségigényes.
Az idegenhonos fafajok (pl. fehér akác, fekete dió, nemesnyarak) gazdasági értéke ugyanakkor igen magas lehet. Faanyaguk mellett egyes fajok (pl. szintén a fehér akác) kiváló méhlegelők. Sok olyan termőhely létezik, ahol a megélhetés szempontjából fontos alternatívái az egyéb mezőgazdasági kultúráknak. Az idegenhonos fafajok alkalmazását komplex módon, társadalmi és természetvédelmi szerepüknek megfelelően kell értékelni.

 

Néhány idegenhonos fa- és cserjefaj

Fehér akác (Robinia pseudo-acacia)

Közepes termetű, 25 m-nél ritkán nő magasabbra. Koronája nyitott, szabálytalan. Kérge kötegesen bordás, mélyen repedezett. Hajtásai tüskések. Levele páratlanul szárnyasan összetett, az ovális levélkék színe élénkzöld, fonáka világoszöld. A fehér színű pillangós virágok fürtökben fejlődnek, melyekből később hüvelytermés alakul ki.
Észak-Amerika keleti felén honos, Európába 1600 körül került. Magyarországon 1710 óta ültetik, tömeges telepítésének első időszaka a kiegyezés utáni évtizedekre (1865-1895) esett. Ma Európa legtöbb akácosa Magyarországon található. Száraz, homokos talajokat is megköt, jól sarjad. Gyorsan nő, fája rugalmas és tartós, tűzifának nyersen is alkalmas. Kiváló mézet ad.
Az akác sokoldalú hasznosíthatósága miatt gyakran nem veszik figyelembe, hogy természetvédelmi szempontból komoly problémákat okoz. Invazív és élőhely-átalakító tulajdonságai következtében állományaiból kiszorul (ill. nem tud megtelepedni) az őshonos erdei élővilág. A legelterjedtebb (az őshonosaknál is nagyobb területet borító) fafajunk; erdeink és ültetvényeink 23,2%-át alkotja. Természetvédelmi területeken az akácot ma már nem telepítik, de az itt előforduló állományait hazai fafajokból álló erdőkre cserélni igen költséges és időigényes. Legnagyobb példánya Bábolnán (Győr-Moson-Sopron) található, körmérete 6,3 m.

Zöld juhar (Acer negundo)

Kistermetű, legfeljebb 15 m magasra megnövő, szabálytalan koronájú fa. Kérge sima, sötétbarna, vékony hajtásai zöldek, erről kapta nevét. Levelei világoszöldek, és a legtöbb juharfajétól eltérően szárnyasan összetettek. Kétlakiak (vagyis nő és hímivarú példányaik vannak). Virágai laza fürtökben, lombfakadás előtt nyílnak; kora tavasszal jellegzetes díszei a fának. Termésük a juharoknál megszokott ikerlependék.
Eredetileg É-Amerika keleti államaiban honos. Nálunk elsősorban az ártereken honosodott meg. Invazív fafaj, az amerikai kőrissel (Fraxinus pennsylvanica) és a gyalogakáccal (l. lejjebb) együtt hatalmas területen alakítja át az őshonos ligeterdőket; de szárazabb erdőtípusokban is otthonra talált. A legnagyobb példány Helesfán (Baranya m.) él, körmérete 4 m.

Nyugati ostorfa (Celtis occidentalis)

Közepes, 20-25 m magasra növő fa, kerekded, boltozatos koronával. Törzse világosszürke, jellegzetesen kiemelkedő bordákkal, dudorokkal. Levele hosszúkás lándzsás, széle fűrészes. Kisméretű csonthéjas termése éretten vöröses-fekete.

Bálványfa (Ailanthus glandulosa)

20-25 m magasra növő fa, melyet sok helyen ecetfaként emlegetnek. (A valódi ecetfa hasonlít rá, de sokkal kevésbé elterjedt.) Koronája szabálytalan, törzse egyenes. Kérge világosbarna, halvány hosszanti csíkokkal. Páratlanul szárnyas összetett levele 60 cm hosszú is lehet. A termések fürtös csomókban ülnek, éretten piros színűek.
Kelet-Ázsiából származik. Nálunk gyorsan növő invazív „gyomfa”; a bérházak világító udvaraitól kezdve a sziklafalakig (pl. Gellért-hegy) és a homokpusztákig számos élőhelyre eljut.

Kései meggy (Prunus serotina)

Kistermetű, gyakran görbe törzsű fa, nem ritkán cserje. Kérge sötétszürke, a hazai rokonaival ellentétben hosszanti repedésekkel. Levele elliptikus, kihegyesedő csúcsú, széle finoman fogazott. A levéllemez vastag, bőrnemű, színe sötétzöld és fényes, fonáka világoszöld; emiatt a fa megjelenése a szubtrópusi fajokat idézi. Virága sárgásfehér, termése éretten fényes fekete, kesernyés ízű. A növény levelei, hajtása enyhén mérgező; ciánglikozidot tartalmaz.
Észak-Amerika keleti felén, valamint Közép-Amerika hegyvidékein honos. Európába az 1600-as években került. Eleinte díszfaként ültették, később az erdősítéseknél is alkalmazni kezdték. Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mivel nem szolgáltat értékesíthető méretű faanyagot; gyakran cserje termetű marad. Terjedése elsősorban a homokos talajokon gyors. Nálunk a Nyírségben, Belső-Somogyban és az alföldi homokvidékeken jelent természetvédelmi problémát.

Gyalogakác (Amorpha fruticosa)

3-4 m magas, idős korban laza ágú, terebélyes cserje. Kérge szürkésbarna. Levelei szárnyasan összetettek, a levélkék hosszúkás tojásdadok. Színük sötétzöld, fonákuk szürkés. Sötétlila virágaik rövid fürtöket alkotnak, hüvelytermésük egész évben a hajtásokon marad.
Észak-Amerika keleti felén honos cserjék, melyeket 1724-ben hoztak át Angliába, dísznövényként. Magyarországra 1907-ben került. Elsősorban a Duna és a Tisza árterére telepítették. Invazív terjedése a telepítéseken túl elsősorban az ártéri tájgazdálkodás visszaszorulásával függ össze, mivel nagy területek kerültek ki a művelésből, ahol a cserje akadálytalanul megtelepedhet. Elsősorban a Tisza árterén vált uralkodóvá. A laza talajú, időszakos elöntést kapó, nem túl árnyékos élőhelyeket részesíti előnyben. A tartós vízállást, és az erősen ingadozó vízjárást nem viseli el. Szárazságtűrő, leégést követően jól újul. A WWF egy tájrehabilitációval és biomassza felhasználással kapcsolatos projekt keretében megoldást keres a gyalogakác okozta természetvédelmi problémára. További részleteket a projektről itt talál.