Szerző: Gálhidy László, WWF Magyarország
Vajon milyen tájtörténeti folyamatok vezettek oda, hogy az öreg erdők országosan ritka emlékhelyekké váljanak? Olyan helyszínekké, melyeket név szerint ismerünk, mint kirándulóutak látványos pontjait, vagy védett területeken belül található, különleges zugokat, szegleteket. Az erdők mindenhol máshol átalakultak, elvesztették természetes vonásaik nagy részét. Írásunkban kitérünk a tájhasználat régi, ma már a múlt ködébe vesző módjaira éppúgy, mint napjaink gyakorlatára, továbbá mindezek hatásaira, amelyeket avatott szem azonnal észrevesz a terepen.
Utak és erdők
Induljunk el bármelyik jelzett túraútvonalon, fel a Jakab-hegyre a Mecsekben, vagy végig a Spartacus-ösvényen a Visegrádi-hegységben; esetleg egy poros dűlőúton, valamelyik alföldi falu határában – a tájtörténet fogja kísérni a lépteinket. Kőkeresztekkel, épületmaradványokkal, kutakkal, vízelvezető árkokkal, sáncokkal, hol széles, hol alig látható utak sokaságával találkozunk szerte az országban – még ott is, ahol a lakott területeket, szántókat, szőlőket magunk mögött hagytuk, és már mélyen bent járunk az erdőben. Az erdők az emberkéz formálta tereptárgyaknak látszólag csupán természetes hátterét adják, de valójában ugyanúgy magukon viselik a sok évszázados tájhasználat nyomait.
A természeti területek szoros funkcionális kapcsolatban vannak az épített elemekkel, különösen a vonalas létesítményekkel: utakkal, vasutakkal, csatornákkal, nyiladékokkal stb. Az utak egy része éppen az erdők kezelése, illetve a kitermelt nyersanyagok – faanyag, lőtt vad – elszállítása (faanyag esetében közelítése) érdekében létesült. A kialakult úthálózat és egyéb vonalas létesítmények még az eredeti funkciójuk elvesztése után is hatnak a tájra, például befolyásolják a talajvíz mozgását, a légáramlásokat, a különböző őshonos fajok mozgását, segíthetik az idegenhonos özönfajok bejutását.
A korábban érintetlen, vagy csak rendszertelenül használt erdőterület (a rengeteg) kiaknázásához, a fakitermeléshez is az első lépés az utak, vasutak megépítése, vagyis a terület feltárása volt – amely gyökeres változások kezdetét jelentette a múltban. A természetes állapotú erdők záródása, fajösszetétele és korosztályszerkezete szinte azonnal megváltozott a különféle használatok, régies összefoglaló nevükön erdőélések során. Ebbe nem csak a fakitermelés, hanem az alomgyűjtés, az erdei legeltetés és még sok más tevékenység is beletartozott. A történeti erdőélések többsége ma már jogszerűen nem gyakorolható, ám a nyomai sok évtizeddel a beszüntetésük után is látszanak. Idővel a történeti használati módok helyét átvette a tervezett erdőgazdálkodás jelenlegi rendszere, amely jórészt elmosta az előbbiek nyomait, de nem teljesen. Vegyünk sorra néhányat azok közül, amelyekkel jó eséllyel már találkozhattunk az erdei sétáink során – Bartha Dénes Történeti erdőhasználatok Magyarországon című, 2003-as tanulmányára támaszkodva. További értékes forrás a Kolossváry Szabolcsné által szerkesztett, Az erdőgazdálkodás története Magyarországon című tanulmánykötet (1975), amely konkrét helyszínekre vonatkozó részletes tájhasználat történeti elemzéseket is tartalmaz.
Történeti erdőhasználatok
Erdőirtás
Korábban, részint a vegetációtörténeti kutatásokra hivatkozva úgy tartotta a szakma, hogy az ország 85% feletti erdősültséggel rendelkezne az emberi beavatkozások nélkül. Mára reálisabban tűnik, hogy legfeljebb 75%-os erdősültséget feltételezzünk (Bölöni János személyes közlése). A honfoglalás idején már csak 60%-ra tehetjük az erdők térfoglalását. A 18. század végére – az első katonai felmérés (1782-1785) térképei alapján – az arány 22-23%-ra apadt; majd Trianonig (1920) lényegében folyamatosan csökkent; elérve a 11%-os minimum értéket. A témánk szempontjából a szakadatlan erdőirtások fontos következménye, hogy az erdők egész országrészekben – főként a síkságokon – csupán apró szigetek formájában maradtak fenn. Mivel 1949 után jelentősen fellendültek az erdőtelepítések, és így új, zömmel tájidegen vagy idegenhonos fafajokból álló – korabeli szóhasználattal – műerdők jöttek létre, ma már sokkal erdősültebbek a síkságok is. Ez a folyamat azonban nem minden esetben segített a szentélyerdők megőrzésében. Azok értékesebb – főként kocsányos tölgy alkotta – faállományát továbbra is hasznosítottuk, sőt a letermelésük után gyakran a könnyebben felújítható, hamarabb faanyagot adó kultúrerdők, faültetvények kerültek a helyükre. Vagyis az erdőterület növekedésének statisztikái elfedték azt a párhuzamos folyamatot, hogy közben az őshonos fafajú, koros állományok kiterjedése tovább csökkent (sajnos a folyamat védett területeken kívül – például a Kiskunságban vagy a Nyírségben – napjainkban is zajlik). Bartha szerint az őshonos fafajú erdők országos térfoglalása csupán 6,6%. Részesedésük azóta alighanem tovább romlott. Természetvédelmi szempontból ma is azok a legértékesebb erdeink, amelyek helyén a történelmi időkben is hasonló fajösszetételű erdő állt – ehhez a legkorábbi támpontokat a Habsburg-időkben készült első katonai felmérés térképei jelentik.
Az erdőirtások a hegy- és dombvidékeken is komoly nyomot hagytak. A magasabb térszíneken inkább legelők nyerése céljából, de például a hegylábakon, dombokon különféle egyéb művelések – köztük szőlőtelepítések, gyümölcsösök – érdekében pusztították el az erdőket. A II. világháború után a felhagyott legelőket nagy arányban telepítették be akáccal (például Cserhát, Gödöllői-dombság, Somogy), illetve különféle fenyőkkel (többek között Balaton-felvidék, Budai-hegység) – vagyis itt is nőtt a műerdők aránya. A szentélyerdőket néhány kivételtől eltekintve ezért találjuk a leginkább nehezen megközelíthető helyeken a hegy- és dombvidékeken is.
Erdei legeltetés, makkoltatás
A 19. század végéig általános gyakorlat volt az erdőkben a legeltetés. Főként a század közepétől vált megszokottá, hogy a faállomány legalább felének eltávolításával nyílt, fényben gazdag állományokat (úgynevezett legelőerdőket) hoztak létre, hogy ott a fűfélék kapjanak teret. A leginkább felnyitott erdőkből végül fás legelők lettek. A sok évszázadnyi erdei legeltetés káros hatásai leginkább a talajok lerontásában – tömörítésében, eróziójában – mutatkoznak meg. A tápanyagvesztés ugyancsak hozzájárult az ilyen erdőkben az aljnövényzet és cserjeszint fajösszetételének megváltozásához. Bartha szerint a legtöbb kárral a kecskék legeltetése járt, amelyeket a juhok, lovak és végül a szarvasmarhák követtek. Az erdei legeltetés korlátozása már az 1879. évi erdőtörvényben elkezdődött, 1961-ben pedig lényegében betiltották. Manapság kezdjük újra árnyaltabban látni a legeltetés szerepét, mindenekelőtt a fényigényes lágyszárú fajok fennmaradása szempontjából. A 2017. évi módosítások után a jelenleg hatályos erdőtörvény – meghatározott feltételek mellett – ismét biztosít lehetőséget erdei legeltetésre.
A sertések makkoltatásához ugyancsak fellazították az erdőket, hogy ezzel a maradó tölgyfák, néha bükkök nagyobb koronát fejlesszenek, és egyenletesebbé váljon a makktermés. Gyakran az Európa más tájain ma is létező úgynevezett középerdő-üzemmódban történt a kezelésük, amikor a fák egy részét idős korig megőrizték, köztük pedig sarjaztatták az állományt. A honfoglalás óta folytatott makkoltatás ugyancsak károsította az erdő talaját és aljnövényzetét, de a legeltetésnél kisebb mértékben.
A szentélyerdők szempontjából érdemes kiemelni, hogy a fáslegelő-eredet egyértelműen megfigyelhető a mai idős fákat is tartalmazó állományok egy részében, ahol a matuzsálemek elkülönülő korosztályt képviselnek, és a koronájuk láthatóan szabad állásban fejlődött. Ritkábban, nem kimondottan két korosztályos, de széles koronájú fákat is tartalmazó állományokat – mint például az örvényesi „őstölgyes” – feltételezhető, hogy a múltban legelőerdőként vagy makkoltatásra (is) használták. Hasonló benyomásaim voltak a Gerecsében, a Gorba-tetőt borító, egyenlőtlen záródású állományban, vagy a bakonyi Som-hegyen.
Az erdei legeltetés okozta, tájtörténeti léptékű degradáció részben arra is analógiát mutat, hogy jelenleg milyen károkat okoz a túltartott vadállomány az erdők talajában. A Dél-Európából betelepített muflon sok tekintetben felidézheti a rokon házi juh termőhely-átalakító hatását (elrettentő példákkal szolgálnak a muflon jelenlétére a Vértes, a Gerecse és a Visegrádi-hegység idős, melegkedvelő tölgyesei).
Lombtakarmánynyerés, alomszedés
A régi korokban a fák lombját takarmánynak is használták. A friss leveleket leszedték, illetve az ágakkal együtt vitték el, néha a fákat – a botoló füzekhez hasonlóan – fejmagasságban csutakolva. Az így csonkolt fákat fejesfáknak is nevezzük, a módszert pedig időnként fejesfa-üzemmódnak. A dél-európai országokban sok, ilyen használaton átesett fát – tölgyeket, néha bükköt – látni. A vastag törzsek hirtelen sokfelé ágaznak, és bár a csutakolás, botolás már esetleg abbamaradt, és így az ágak megvastagodhattak, az így létrejövő korona aránylag kicsi. A fák életkorát megnöveli a csonkolás, így némely fejesfapéldány több száz éves is lehet. A patás háziállatok – a kecskéktől a lovakig – mind fogyasztják a leveleket, kissé eltérő preferenciák mellett. Az erdő aljáról az avart és egyéb növényi részeket alom céljára gyűjtötték egyes tájakon.
Lényegében mind a lombtakarmányozás, mind az alomszedés csökkenti az erdei talajok tápanyagkészleteit – nem csak az elszállítás következtében, hanem mert a szabaddá váló talajfelszín a humusz gyorsabb bomlásához vezet. Bár az erdei talaj élővilágára is jelentősen hatottak ezek a népi erdőélési módok, a hatásaikat az erdő néhány évtized alatt képes kiheverni.
Cserkéregtermelés
A bőriparban használt csersavak előállítására a múltban hatalmas cserzőerdőket tartottak fenn. Bár a fenyők, a nyír és az éger kérgét is, de leginkább a tölgykérget használták erre a célra. A cserzőerdőket mintegy 25 éves vágásfordulóval sarjaztatták, és nyitott állapotban tartották, hogy a napfény jobban érje a kérget, és a fa ezáltal intenzívebben termelje a cseranyagokat. A fák között gyakran legeltetés, alomszedés, esetleg mezőgazdasági köztesművelés zajlott. Bár a felkeresett szentélyerdők esetében nincs közvetlen tudásom a cserkéregtermelésre vonatkozóan, de sarjerdők kétségkívül magas arányban találhatók köztük.
Faszén- és mészégetés, hamuzsírfőzés
A faszén- és mészégetés, illetve hamuzsírfőzés koncentrált tarvágásokat eredményezett az égető boksák környékén, elsősorban a hegyvidéki bükkösökben. A szappan- és üveggyártáshoz használt hamuzsírhoz (kálium-karbonát) jó alapanyagnak számított az őserdőkben fellelhető korhadó faanyag. Az utolsó hazai őserdők jelentős részben ennek a tevékenységnek estek áldozatul. Bár Erdélyben még gyakorta láthatók szénégető telepek, Magyarországon hagyományos módon már nem gyakorolják. Inkább csak a településnevek őrzik e tevékenységek emlékét. A zempléni Nagyhuta melletti Repka-völgyben szentélyerdő is maradt.
A modern erdőgazdálkodás
A rendszertelennek is mondott – valójában a korábbi korok gazdasági-társadalmi viszonyait jól tükröző – „erdőélések” évszázadai után, a 19. század második felétől egyre inkább teret nyertek a ma is ismert erdőgazdálkodási gyakorlatok. A hazai erdőgazdálkodás történetének, módszerei bemutatásának mára hatalmas szakirodalma jött létre, így ebben a kötetben nem is vállalkoznánk annak részletes bemutatására. Leginkább arra szorítkozunk, hogy a témánk szempontjából releváns szempontokat felvillantsuk. Különösen a folyamatok időskálája, valamint az erdőgazdálkodás Magyarországon alkalmazott módszerei, azok erdőállományokra gyakorolt hatásai érdekesek a szentélyerdők irányából nézve.
Habsburg-idők
Az erdők leromlását gyakorta előidéző rendszertelen (ma rendszertelennek nevezett) használatokat már a koraújkor során, az I. Miksa nevéhez kapcsolódó erdőrendtartásban (1565) kezdték korlátozni. Ebben előírásként szerepel, hogy a fakitermelés mennyiségét és helyét meg kell tervezni, magfákat kell hagyni a felújulás megsegítésére, és tilos az erdőben kecskékkel legeltetni. E szempontok később is az alapját jelentik a rendtartásoknak – amelyek azonban az erdőknek csak bizonyos jogállású részére voltak érvényesek.
Az igazán lényeges előrelépéseket már a török kor lezárulta után az erdész szakma hagyományosan Mária Terézia erdőrendtartásához (1770) köti, amely a kincstár és a szabad királyi városok esetében részletes előírásokkal biztosítja a tervezett erdőgazdálkodás fenntarthatóságát. A máig komoly presztízzsel rendelkező erdészképzés 1808-ban kezdődött meg Selmecbányán, ahol eleinte ugyancsak a kincstár számára képeztek szakembereket.
Az első „igazi” erdőtörvény – amelynek alkalmazásához a kormányzat már megteremtette a feltételeket, továbbá minden úgynevezett korlátolt forgalmú erdőre vonatkozott (a magánerdőkre még nem) – 1879-ben született meg. Jogi értelemben véget vetett annak az 1848–1878 közötti 30 éves időszaknak, amely a jobbágyfelszabadítást követő társadalmi-gazdasági átalakulások következményeként az ország történetének egyik legnagyobb – 1,3 millió hektáros nagyságrendű – erdőirtásával járt.
E nagyon vázlatos áttekintés alapján úgy tűnik, hogy a szentélyerdők sorsát leginkább a 18. század végéig tudjuk valamelyest visszavezetni. 1785 óta rendelkezünk az első megbízható térképekkel az erdők elhelyezkedéséről, illetve nem sokkal korábban születtek meg azok a jogi keretek, amelyek között az erdők elkezdték felvenni a mai, tervezett alakjukat.
Talán elképzelhető, hogy a szentélyerdők egy részében a szerkezet még a 18. század elejének-közepének használatait tükrözi. Elkerülték a többi erdő sorsát, amelyek az új, szigorú jogszabályok mentén lépésről lépésre átalakultak. Az őserdőtöredékek – mint a Kékes és a Mátra gerincén még néhány folt – több száz éve sem mutathattak a maitól nagyon eltérő képet. Izgalmas lenne tudni ugyanakkor, hogy a 200 évnél idősebb fákat még szintén felvonultató erdeinkben – Padragkúton, Örvényesen vagy Csáfordjánosfán – milyen haszonvételek történtek vajon a régmúltban. Nehezen kaphatunk erre választ, ami annak tudatában is hiányérzetet kelt, hogy talán csak a legöregebb fák legöregebbjei mesélhetnének erről az időről. Fák és cserjék generációi nőttek fel és pusztultak el körülöttük; a holt faanyag óriási tömege vált közben talajjá, de a matuzsálemek a mai napig meghatározzák az állomány képét, folyamatait, élővilágát.
A szentélyerdők egy másik csoportja ugyanakkor már magán viseli a Selmecbányán oktatott, alapvetően német hagyományokra alapozó erdőmérnöki koncepciók nyomait. Idős gazdasági erdők, amelyek idővel elkezdték újra magukra ölteni a természetes erdők vonásait – többek között a bükki Őserdő, a Farkas-erdő egyes részei vagy a Vétyemi-ősbükkös – tartoznak ide.
A régi erdőélési forma (illetve annak felhagyása), valamint a modern erdőgazdálkodás egymásra rétegződésére jó példa a Csokonyavisontai fás legelő. Itt egy területen láthatók a névadó fás legelők, a természetes módon regenerálódó idős erdők, illetve az intenzív, modern erdőgazdálkodás foltjai, ahol részben már tájidegen fafajok is szerepet kapnak. Vessünk egy pillantást hát a hagyományos vágásos erdőgazdálkodásra!
Üzemmódok
Az erdőgazdálkodás üzemmódja – a törvény szövegét idézve – „az […] alkalmazandó erdőművelési és faállomány-gazdálkodási módszerek és eljárások átfogó rendszere”. Hétköznapi nyelvre fordítva ez azt jelenti, hogy milyen módon történik az erdőgazdálkodás.
- Vágásos üzemmód – Hagyományos, vágásterülettel járó erdőgazdálkodási módszer, ahol az erdő felújítása természetesen vagy mesterségesen történik, és egykorú erdők jönnek létre a módszer alkalmazása során.
- Átmeneti üzemmód – A vágásos üzemmódtól eltérően legfeljebb 1,5 hektáros vágásterületek lehetségesek.
- Örökerdő üzemmód – Az ország 1-2%-án alkalmazott módszer, ahol nincsen vágásterület, folyamatos erdőborítás mellett történik a gazdálkodás, az erdő sok korosztályból és jellemzően egynél több fafajból áll. Korábbi elnevezéssel „szálaló üzemmód”.
- Faanyagtermelést nem szolgáló üzemmód – Olyan, csak nevében „üzemmód”, ahol az erdő kezelése annak elfogadható állapotú fenntartására korlátozódik. „Az erdőben fakitermelés kísérleti, erdővédelmi, természetvédelmi, közjóléti, erdőfelújítási vagy egyéb közérdekű céllal folytatható.” (Evt. 29.§ (1) d)).
- Természetvédelmi erdőkezelés – Hivatalosan nincs ilyen üzemmód, de egyre gyakrabban használt fogalom. Olyan erdőkezelési koncepció, amelynek legfőbb célja az erdő jó természetességi állapotának megóvása és lehetőség szerint javítása. A nem kötelező jelleggel elkészült Natura 2000 fenntartási tervek többsége lényegében a helyben alkalmazandó, természetvédelmi célú erdőkezelés irányait, alapelveit határozza meg.
Fontos megemlíteni, hogy az ország erdeinek túlnyomó részét vágásos üzemmódban kezeljük, a többi módszert speciális körülmények között, kis területen láthatjuk.
A németes alapok
A „poroszosnak” is gyakran titulált – részben valóban német gyökerekkel rendelkező – vágásos üzemmódú gazdálkodás célja, hogy úgy termeljünk egyenletes minőségű faanyagot, hogy közben az erdő faanyagtermelő képessége se csökkenjen. Legyen a faanyagtermelés tartamos – mai szóval fenntartható.
A vetésre-aratásra emlékeztető gyakorlat alapja, hogy az erdőterületnek mindig csak meghatározott részein történik véghasználat – vagyis a vágásérett állomány eltávolítása. Az így létrejött vágásterületeken az erdész felújítja az erdőt, tisztításokkal, gyérítésekkel és egyéb beavatkozásokkal elkezdi nevelni az állományt, majd amikor az ismét eléri a vágáskort, jöhet az újabb véghasználat. Az erdőterületen egy időben találunk vágásterületeket, felújítási területeket, illetve különböző korú állományokat, amelyekben más-más beavatkozások zajlanak. Fentről nézve a táj különböző korú foltok, ún. erdőrészletek durva mozaikja. A különféle szempontok – erdőtípus, védettség, rendeltetés stb. – szerint megállapított vágáskor jelöli ki, hogy a legidősebb erdők mely korosztályokba tartoznak.
A vágásos erdők jellemzője, hogy rendszerint kevés fafaj zömmel egyetlen korosztályából állnak. Az állomány sűrű, a fák koronája apró, törzsük egyenes, sudarlós, hengeres, ágtiszta. A lombkorona egyetlen nagyon zárt szintből áll, a cserjeszint a sötét erdőbelső miatt csak korlátozottan van jelen. Az erdő ilyen körülmények között nehezen hoz újulatot spontán módon. Akkor nyílik rá lehetőség, amikor megbontják, illetve amikor a vágásterületen végül fényt kap az erdő, és ismét létrejön az egységes korosztály. A természetes erdők olyan fontos szerkezeti elemeit, mint a lékeket, az álló és fekvő holtfát, az idős fákat, elegyfákat, szabálytalan növekedésű fákat, az újulatkúpokat száműzi a módszer – jobb esetben az erdő szegélyébe. A változatos erdei élőhelyeket kereső, és a szerkezeti elemeket hiányoló növény- és állatfajok megritkulnak, vagy eltűnnek a területről, aminek messze ható következményei vannak az erdő védekezőképességére nézve. (Tekintsük e leírást enyhe sarkításnak – természetesen még a módszer kritikáktól mentes fénykorában is csak ritkán sikerült ennyire tankönyvszerű gazdasági erdőket létrehozni.)
Jól látszik, hogy ebben a rendszerben nincs igazán helye a szentélyerdőknek, amelyekhez esetleg évszázadokon keresztül nem nyúl senki. Szerencsére azonban az erdőgazdálkodásnak a terepviszonyokhoz igazodni kénytelen gyakorlata és a tulajdonosok, kezelők jobb belátása mindig engedett némi teret a háborítatlanságnak. Az erózió vagy villámárvizek veszélye miatt kíméletet kaptak a meredek hegyoldalak, de elkerülhette a fakitermelést a főúri vadászterület vagy a városi erdő is. Sajnos arra azért kevés példa akadt, hogy a szakmai arányérzék jószándékkal párosulva, történelmi korokon át, tulajdonosváltásokat és országos tervezési alapelveket túlélve a mai napig biztosítsa a szentélyerdő fennmaradását. A Szentélyerdők Magyarországon című könyv tanúskodik ugyanakkor arról, hogy a hétköznapok korokon átívelő szakmai-emberi összefogásaira mégiscsak akadnak példák.
Az alpesi alapok
Nem lenne teljes a tájtörténeti körkép, ha nem szólnánk a legújabb, legprogresszívebb erdőkezelési módszerekről, amelyekben nincs helye a vágásterületnek; alapvető céljuk a folyamatos erdőborítás biztosítása.
A hazai szakirodalom régóta ismeri a szálalás (később szálaló üzemmód) fogalmát. Ez valójában olyan hagyományos módja az erdőgazdálkodásnak, amelyet a világ különböző kontinensein már az őslakók is alkalmaztak, vagy alkalmaznak ma is – például a trópusi esőerdőkben, ahol egyszerre kevés és meghatározott fajba tartozó fák anyagára van csak szüksége a helyi közösségnek. Európában az Alpok országai a legerősebb bástyái a szálalásnak – ahol a zordabb természeti viszonyok és a tulajdonformák rendszerint nem kedveztek a nagy területet érintő véghasználatoknak. Magyarországnak az Alpokkal szomszédos kistájain, az Őrségben és a Vendvidéken mindmáig gyakorolják is a kisparaszti szálalást, ami rendszertelen formája a tervezett szálalásnak.
A módszer lényege, hogy a gazdálkodó a fákat szálanként vagy kis csoportokban vágja ki, ami emlékeztet a természetes széldöntések és egyéb finom léptékű bolygatások mintázatára. Az erdő ezeken a kis területeken önmagától megújul – ideális esetben nincs igazán szükség az emberi közreműködésre. Jut faanyag épülethez, szerszámhoz, tűzrevalónak egyaránt. Az erdő fentről nézve folyamatos képet mutat, a vágásos gazdálkodással érintett erdőterületre jellemző durva mozaikosságnak itt nyoma sincs. Az erdőklíma nem sérül, és a természetes erdőkre jellemző szerkezeti elemek javarészt – elvben – megőrizhetők; még ha nem is olyan mennyiségben kerül erre sor egy takaros alpesi falu mellett, mint ahogyan az őserdőkben látjuk. (A hagyományos alpesi, őrségi szálalóerdőkből sokszor hiányzik a holtfa és az idős fa – előbbit tűzifának gyűjtik össze, utóbbit nem hagyják korosodni, mivel úgy egyre nehezebben hasznosítható; de a gyakorlat helyről-helyre, és időben is változhat.) A szálalásnak idővel, leginkább a 19. századtól kezdődően létrejöttek a rendszeres, mérnöki tervezésen alapuló változatai – többek között Svájcban, Németországban, Szlovéniában –, amelyeket ma is széles körben alkalmaznak.
A szálalásra való áttérés lelkesítő paradigmaváltást indított el Magyarországon az ezredfordulón. Varga Béla vezetésével 1999-ben megalakult a Pro Silva Hungaria – a módszert népszerűsítő, erdészekből és erdőökológusokból álló civil szervezet. A Pilisi Parkerdő Zrt. mint a régi-új módszer egyik zászlóvivője egyre nagyobb területeket von be a szálalásba, különösen a Pilisben és a Budai-hegységben. Az ő kezdeményezésükre kapott a szálalás új nevet, amely 2017 óta örökerdő-üzemmód néven szerepel az erdőtörvényben is. (Megjegyzés: a régi német szó tükörfordítása – dauerwald / örökerdő – sokak szerint pozitív üzenetet hordoz, és népszerűsíthetővé teszi a módszert. Ugyanakkor a tapasztalatok szerint kissé félrevezető, mivel a nagyközönség gyakran érintetlenséget, kezelésmentességet ért alatta, ami távolról sem helytálló. Olyan erdész-vélemény is létezik, mely szerint a történelmileg használt szálalás méltatlanul hullott ki a hivatalos fogalomtárból.) Jelenleg az ország több pontján használják a szálaló / örökerdő-üzemmódot a Mecsektől a Balaton-felvidéken és a Börzsönyön át a Zemplénig, állami és magántulajdonú erdőterületeken egyaránt. Sajnos a részesedése még mindig csak 1-2%, és zömmel a Budapesttől a Dunakanyarig terjedő agglomerációra jellemző.
A témánk szempontjából a szálaló erdők kevésbé kerültek fókuszba – leginkább a Sopron melletti Hidegvíz-völgy mint régi mintaterület került a szentélyerdők közé, illetve a Budai-hegységből a Nagy-Hárs-hegy. Tiszta formájukban a szálaló erdők intenzív hasznosítás alatt állnak, és az öregerdő-struktúrák jelentős része hiányzik belőlük. Olyan példákat válogattunk hát, amelyek részben rekreációs célokat szolgálnak, városi erdőként funkcionálnak – ahol nagyobb kímélet jut az idős fáknak, vagy a holt faanyagnak.
Érdemes talán megjegyezni, hogy a szálaló-örökerdő-üzemmódú, folyamatos erdőborítást biztosító erdőkezelés koncepciója, gyakorlati megvalósítása, eszközparkja stb. fontos alapokat biztosít a speciális természetvédelmi erdőkezelés számára is. Vagyis a jövőben várható, hogy a szentélyerdők kezelésében is előtérbe kerülhet az örökerdők nyújtotta tapasztalat és tudás.
Rendeltetések
Az erdőgazdálkodás céljait, lehetőségeit és korlátozásait egymással összehangolva a rendeltetések határozzák meg (pontosabban lásd: 2009. évi XXXVII. törvény), amelyek lehetnek:
- Védelmi rendeltetések: természetvédelmi, talajvédelmi, vízvédelmi, partvédelmi, településvédelmi, műtárgyvédelmi, árvízvédelmi, örökségvédelmi, bányászati, határrendészeti, honvédelmi, Natura 2000 stb.
- Közjóléti rendeltetések: parkerdő, vadaspark
- Gazdasági rendeltetések: faanyagtermelő, szaporítóanyag-termelő, vadaskert stb.
Az erdő rendeltetését a szakhatóság a gazdálkodó kérelmére állapítja meg, néhány fontos kivétellel – például a természetvédelmi és a Natura 2000 rendeltetés esetében.
A szentélyerdők többségének elsődleges rendeltetése természetvédelmi, de akad köztük honvédelmi és faanyagtermelő is.
Vissza a Kékesre
A fejezet végére talán képet kaptunk arról, hogy a tájhasználat évszázadai, annak hol spontán, hol kontrollált folyamatai micsoda hatékonysággal gyúrták át az ország erdeit – hogy a végén egyetlen apró őserdőtöredékünk maradjon, mutatóba. Bár a középkor embere is számottevő módon volt képes átalakítani környezetét és azon belül az erdőket, aligha túlzás állítani, hogy az erdőkép végső, szinte minden szegletre kiterjedő átrajzolása a modern erdőgazdálkodási gyakorlat eredménye. Persze nem csak itthon. Más országok egyes régióiban a tájhasználatok még inkább felszámolták a természet maradékait – igaz, az ellenkezőjére is akad példa.
Értelmetlen volna általánosságban pálcát törni elődeink döntései felett, még akkor is, ha ma már tudjuk, hogy a természetes erdők felszámolása és átalakítása valódi veszteség, aminek a későbbi generációk fizetik meg az árát. A jelenkor döntéshozóinak azonban érdemes ezzel tisztában lenni. Ahogyan azzal is, hogy nincs minden veszve; a menet közben megszerzett tudásból más irányba is lehet építkezni.
Vigasztalhat bennünket a tudat, hogy a természet megújulásához – ahogy azt sokan leírták már – csupán időre és térre van szükség. Ha ezt biztosítjuk valahol, és mellé teszünk még egy keveset a legjobb tudásunk szerinti természetvédelmi célú erdőkezelésből, akkor jó esélyünk van arra, hogy lesznek működő erdeink a jövőben is.
Képek (fotó: Gálhidy László, WWF Magyarország)
