Hogyan vált az ember közösségi lénnyé? Miért érezzük egyre gyakrabban, hogy valami alapvetően nem stimmel a modern életformával? Miért szorongunk mesterséges ritmusok között, elszakadva attól, amire valójában „ki vagyunk találva”? A WWF podcastjában Csányi Vilmos etológussal beszélgettünk evolúcióról, közösségről, spiritualitásról, az ember–állat kapcsolatról és a bolygó jövőjéről.
Csányi Vilmos etológus, író, Széchenyi-díjas biológus számára az állatok iránti érdeklődés gyerekkorból eredő élmény, ami előrevetítette későbbi érdeklődését és pályáját. Halak, békák, kacsa, bagoly, sőt, még egy héja is megfordult körülötte fiatal korában – ahogy sok gyerekben is ott él a vágy, hogy kapcsolatba lépjen más élőlényekkel. Ez a vonzalom azonban nem pusztán érzelmi kérdés: biológiai alapja van.
„Tulajdonképpen minden ember beleszületik egy állatok iránti vonzalomba” – mondja. Ugyanakkor szerinte fontos látni: a kultúránk képes ezt a vonzalmat letörni. Ahogyan a kíváncsiságot, az együttérzést vagy akár a természet iránti tiszteletet is. A nevelés – jó és rossz irányba egyaránt – erősebb lehet, mint az ösztöneink, és hatására akár a legősibb vonzalmak is elfojthatók.
Ez a gondolat végigkíséri Csányi munkásságát, ahogy megjelenik 2024-ben publikált könyvében, A teremtő képzelet – a kreativitás evolúciója című kötetben is. A beszélgetés során is újra és újra visszatér arra, hogy az ember biológiai lény, akinek kulturális rendszerei sokszor ellentmondanak annak, amire evolúciósan felkészült.
Krízisben az emberi természet?
A beszélgetés során szóba jön: a modern ember sokszor mesterséges időbeosztásban, mesterséges munkahelyen mesterséges feladatokat végez, pusztán azért, hogy legyen hol laknia és mit ennie. Ez az életforma mély feszültséget okoz, és felveti a kérdést: kijelenthető-e, hogy az emberi természet krízisben van?
Csányi szerint az emberi természet tulajdonképpen régóta válságban van: már akkor megjelent ez a feszültség, amikor elkezdtük használni a nyelvet, és megosztani a képzeletünket másokkal. Ekkor alakultak ki azok a közösségi elképzelések, hiedelmek a világról, amelyek gyakran nem objektív valóságon, hanem véletlenszerű elemeken alapultak. Ettől kezdve nem kizárólag a természet visszajelzései irányították a viselkedést, hanem olyan elképzelt rendszerek is, amelyek nem mindig voltak összhangban a környezettel – ez pedig végső soron az evolúció egyik állandó problémájává vált.
Az ember másik vonása, hogy egyszerre szeret közösségben élni, tartozni valahová, de közben hajlamos elutasítani azokat, akik a közösségen kívül állnak. Ez ugyanannak a tulajdonságnak a két ellentétes oldala, és egyiktől sem lehet megszabadulni. Folyamatos egyensúlyozásra kényszerülünk „jó” és „rossz” között, viszont éppen ez az egyensúlykeresés tesz minket emberré.
A közösség azonban nem mindig azonos azzal, amit ma gyakran annak nevezünk. Egy munkahely vagy egy online csoport nem feltétlenül jelent valódi közösséget. Ahhoz, hogy megértsük, mit jelentett a közösség az emberi fejlődés kezdetén, Csányi Vilmos Nikolaas Tinbergen etológus elvét idézi: „akkor értjük meg igazán a viselkedést, ha nem csak azt nézzük, hogy mi a funkciója, hogyan zajlik a pillanatnyi helyzetben, hanem ha képesek vagyunk felderíteni a kifejlődését, az evolúciós történetét. Tehát a közösség is csak akkor érthető meg, ha az ember az evolúciós történetet nagyjából ismeri” – emeli ki.
Hogyan lettünk azok, akik vagyunk?
Az emberi evolúció korai szakaszáról kevés közvetlen adat áll rendelkezésre. A fosszilis leletek csontokat őriznek, de arra csak következtetni lehet, hogy hogyan éltek elődeink, mit ettek, milyen volt a társas szerkezetük. „Az etológia ebben tud némi segítséget nyújtani – ami nem azt jelenti, hogy száz százalékig mindent tud igazolni, de egy olyan képet tud adni, ami magyarázatot ad a jelenleg észlelhető viselkedésmintázatokra is” – teszi hozzá.
Azt tudjuk, hogy az emberszabású majmok australopithecus fajaiból származunk, és körülbelül hatmillió éve váltunk el a csimpánzoktól. A csimpánzok maradtak a fákon, területvédő életmódot folytatva. Szociális kapcsolataik is elsősorban a terület védelmét szolgálják. A hímek időnként összeállnak, körbejárják a határokat, elűzik vagy megölik az idegeneket. A nőstények elvándorolnak, a hímek maradnak, ezért különleges „babamutogatási” szertartások alakultak ki, hogy a hímek az utódokat felismerjék és befogadják. Ezen túl azonban kevés valódi szociális kapcsolat jellemzi őket.
Az australopithecusok nagyjából négymillió éven át hasonló módon éltek. Ezután viszonylag rövid evolúciós idő alatt megjelent az egyszerű kőeszközöket használó Homo habilis, majd a Homo erectus, és ebben az időszakban az agyméret megduplázódott.
A Homo erectus elhagyta a helyhez kötött életmódot, vándorolni kezdett, és eljutott Ázsiába, Európába is. Fegyverei nem voltak, mégis húst fogyasztott, amire a sült hús és hal nyomai utalnak. Az utóbbi évek kutatásai szerint a Homo erectus valószínűleg zsákmányrablásra specializálódott, vagyis más ragadozók elejtett prédáját szerezte meg csoportosan – ennek kulcsa pedig nem az erő, hanem az együttműködés volt. Ez a viselkedés mintegy kétmillió éven át fennállt, ami elegendő ahhoz, hogy genetikai szinten is rögzüljön.
Ezek olyan szociális változások voltak, amelyek korábban nem léteztek. „Ebben a néhány százezer évben tulajdonképpen azért duplázódott meg az agy, mert egy új, szociális viselkedés alakult ki, ami pedig azt jelentette, hogy elviselik egymás közelségét” – teszi hozzá Csányi Vilmos.
Egymás közelségének tolerálása mellett meg is kellett bízni a másikban. Ki kellett alakulnia annak, amit ma barátságnak nevezünk.
Barátság, gondoskodás, párkapcsolat
Ez a változás nemcsak a túlélést, hanem a szaporodást is érintette. A Homo erectus esetében jelentősen megnőtt a születések száma – míg a csimpánzok hat-nyolc évente hoznak világra utódot, a Homo erectusnál akár évente is születhetett gyermek. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a nők segítették egymást a gyereknevelésben, a hordozásban, az ellátásban. A hímeknek közben el kellett hagyniuk a csoportot zsákmányért – ehhez pedig stabil párkapcsolatokra volt szükség. Csányi szerint az emberi párkapcsolat evolúciós értelemben nem romantikus találmány, hanem funkcionális megoldás egy közösségi problémára. „Az emberi személyes kapcsolatok megváltozásai ekkor történtek, és muszáj volt, hogy megtörténjenek, mert különben nem alakul ki a zsákmányrabló viselkedéshez szükséges szoros csoportkontaktus” – teszi hozzá.
Ekkor jelent meg a kiegészítő együttműködés: valakinek van egy elképzelése, azt mások elfogadják, külön feladatokat vállalnak, és ezek együtt hozzák létre a sikert. Ehhez viszont szükség volt valamire, ami az állatvilágban nem alakult ki: a képzelet megosztására.
A képzelet, ami civilizációt épített
Az állatoknak van képzeletük – de azt nem tudják átadni egymásnak. Az embernél ez megváltozott. Először gesztusokkal, hangokkal, mutogatással, később nyelvvel.
Amint az ember képes lett az elképzeléseit megosztani, megjelentek a kultúrák, a hagyományok, a rítusok – és velük együtt a hiedelmek. Ezek lehettek hasznosak, ártalmasak vagy semlegesek. Ami bevált, fennmaradt. Ami kárt okozott, eltűnt.
Ezekből a hiedelmekből nőtt ki a spiritualitás is, melynek lényege, hogy az ember egy nála hatalmasabb, gondoskodó rendszer részeként képzeli el magát.
„Hogy mi ez a dolog – ez lehet a természet: tehát azt gondolom, hogy a természet része vagyok, a természet gondoskodik rólam, kötelességem a természetet védeni. Az, hogy a folyó megmaradjon, legyenek benne erdők, vadállatok, az is egy koncepció, és ott is azt képzelem, hogy én is része vagyok ennek a természetnek” – emeli ki Csányi Vilmos.
De ez lehetett a közösség, majd láthatatlan erők, szellemek, istenek, egy vallási elképzelés vagy egy absztrakt művészi idea is. A spiritualitás segítette a közösségek fennmaradását, fegyelmezte az egyént, és közös cselekvésre ösztönzött.
Az etológus hangsúlyozza: a spiritualitás nem feltétlenül vallásos hit. Sokkal inkább egy mélyen emberi szükséglet arra, hogy tartozzunk valahová, ami túlmutat rajtunk.
Ember és állat, ember és kutya
A beszélgetés kitér az ember és a kutya kapcsolatára is, és különleges helyet foglal el a történetünkben. Csányi szerint a kutya nem azért olyan, amilyen, mert mi formáltuk – hanem azért, mert képes volt együttműködni velünk. Ehhez valószínűleg az ember és a farkas szociális hasonlósága vezetett, amelyből kialakult a kutya háziasítása. Az alapérzelmek minden emlősben megtalálhatók, de az embernél és a kutyánál ezek a teljes csoportra kiterjednek – ez gyakorlatilag a „barátság” megjelenése.
Csányi a modern tudomány egyik nagy tévedéséről beszél: arról az egykori elképzelésről, miszerint az állatok nem gondolkodnak és nem éreznek. Ez a nézet – Descartes-tól a behaviorizmusig – évszázadokon át uralta a tudományt, és súlyos következményekkel járt. Még a közelmúltban is előfordult, hogy fájdalomcsillapítás nélkül végeztek kísérleteket kutyákon, mondván „úgysem éreznek”.
„Amikor mi kutyákkal dolgoztunk, akkor sok cikk jött azzal vissza, hogy »maguk azt képzelik, hogy a kutyák gondolkodnak, éreznek – ez tudománytalan, nem tudjuk közölni a cikküket«. Miközben Pepperberg a papagájával beszélgetett értelmesen és szakszerűen, Jane Goodall csimpánzkísérleteiből pedig teljesen egyértelmű volt, hogy ezek nem gépek, hanem értelmes lények” – emeli ki Csányi Vilmos.
A fordulópont még csak 2012-ben jött el a Cambridge-i nyilatkozattal, amely kimondta: nincs alapvető szerkezeti különbség az emberi és az állati idegrendszer között. A Darwin által felvetett folytonosság végre tudományos konszenzussá vált.
Csányi szerint ma már tudjuk, hogy az állatok gondolkodnak és éreznek. A tudományos ellenállás hosszú ideig vallási és ideológiai okokból tartotta fenn az ellenkezőjét.
Ki a felelős az élővilág fennmaradásáért?
A beszélgetés végére a fókusz visszatér oda, ahonnan indult: a természethez. A bolygó jövőjével kapcsolatban Csányi hangsúlyozza: az egyéni cselekvés önmagában kevés. A felelősség elsősorban a politikát és a gazdasági döntéshozókat terheli. Példaként Kim Stanley Robinson A jövő minisztériuma című könyvét említi, amely azt vizsgálja, hogyan lehetne a kapitalizmus keretein belül kezelni a klímaválságot.
„A fontos az, hogy a politika, tehát az egyes országok vezetői, a vállalatok vezetői megértsenek néhány alapvető biológiai kapcsolatot, és megtegyék azokat az intézkedéseket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a bolygó megmaradjon” – emeli ki.
A változás szerinte nem egyik napról a másikra történik, hanem generációk alatt. A kérdés az, hogy a javulás elég gyors lesz-e ahhoz, hogy megelőzze a katasztrófákat.
A beszélgetés végén ismét személyesebb hangra vált: ha a természetben szeretne kikapcsolódni, Csányi Vilmos a Bükköt választaná. Fiatalabb korában sok nyarat töltött erdős, hegyes vidéken – ott tanulta meg igazán, mit jelent a természetben élni.
Hallgasd meg a Csányi Vilmossal készült podcast epizódot Spotify-on vagy YouTube-on!
