Szerző: Dr. Gálhidy László, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetője
Olaszországban létezik egy hegylánc, amit különleges, üvegszerű kőzet épít fel. Az erdőtakaróját az elmúlt évszázadok legalább annyira megtépázták, mint a hazai tájak többségét; ám néhány éve már a helyreállításukon dolgoznak a helyi szakemberek – szokatlan módon magyar, köztük WWF-es kollégákkal való együttműködésben; Magyarországon finomított módszerekkel. Természetvédelmi erdőkezelés a Bükk lábától az Appenninekig – mi ez az egész?
Gipszkristályok, csodabogyók, legelők és szurdokok
Vastag, törött üvegnek látszó tárgy széle látszik ki a földből a meredek erdei ösvénytől nem messze. A kíváncsiságtól hajtva Bódis Pál kollégámmal addig mozgatjuk, hintáztatjuk, amíg kifordul a földből egy jó háromtenyérnyi, fényes, sokrétegű, természetes üvegtábla. A helyi bányákban a római kor óta termelik – ebből a gipsztartalmú, sajátos kőzetből készítették a hazai építészetben is ismert máriaüveget. A kőzet nem mindenhol átlátszó; általában inkább szürkés, durva szemcséjű kristályokat képez, amivel az épületek falától a városi parkok ágyásainak széléig sok mindent díszítenek. Ravennától és a fajanszról híres Faenzától nem messze az Appenninek előhegyeiben járunk egy népes, negyven fős társasággal – zömmel természetvédelmi szakemberekkel és erdészekkel. A feladatunknak nem sok köze van a hegy gyomrából bányászható kőzethez, annál inkább az azt borító erdőkhöz.
A táj kicsit emlékeztet hazánkra, legelők, szántók mozaikja, amiből erdős hegygerincek emelkednek ki, itt-ott sziklakibúvásokkal – akárha a Gerecsében járnánk. A molyhos tölgyek itt is fontos erdőalkotók. A hazánkban főleg a mészkőszirtek száraz termőhelyein honos tölgy mellett viszont a nálunk ismeretlen komlógyertyánt, opáljuhart, örökzöld magyaltölgyet találjuk, vagy a csak a Vértesben, egyetlen helyen élő keleti gyertyánt. A cserje- és gyepszint részben inkább a Mecseket idézi, például a szúróscsodabogyó-foltokkal, pirítógyökérrel, hunyorokkal, de terpentin pisztácia és számtalan olyan lágyszárú is színesíti az erdőképet, amit a hazai határozókönyvekben hiába keresnénk.
A Ravenna feletti erdőket nagyon megviselték az elmúlt századok. A gályák építéséről híres – valamint az ehhez szükséges erdőirtásokról hírhedt – hatalmas Velencei Köztársaság errefelé csak kevés területet birtokolt, és azt is rövid ideig, de a középkor és a későbbi századok intenzív fahasználata, erdei legeltetése megtették hatásukat. Komoly erózió nyomai látszanak mindenütt, az erdők még ma is csenevész, sarjeredetű fákból állnak. Szálerdőre jobban emlékeztető, sűrűbb erdőkkel a mélyebb völgyekben találkozni csupán. A Földközi-tenger partvidékére jellemző nagyon magas biológiai sokféleség ugyanakkor a fafajok és cserjék körében is érvényesül; a lombhullató és örökzöld vegetáció pazar változatossága sok látogató szemében bizonyára feledteti a leromlott állapotot. Az alacsony hegylánc a gyepfoltjaival, erdeivel, vízmosásaival ma már védett terület, Emilia-Romagna régióhoz tartozó ún. regionális park – Parco della Vena del Gesso Romagnola – turistaházakkal, kerékpárutakkal, kilátóhelyekkel, ahol fontos cél az eredeti növényzet helyreállítása.
Parkok, kutatóintézetek, civil szervezetek
A magyar és olasz természetvédelmi szakemberek – köztük a WWF Magyarország munkatársai –, a LIFE4OakForests elnevezésű, a tölgyerdők helyreállítását célzó, EU által támogatott projektben dolgoznak együtt 2017 óta. A vácrátóti Ökológiai Kutatóközpont vezetésével, valamint három nemzeti park szakembereinek közreműködésével részletesen kidolgozott koncepció alapja az, hogy az erdőket – ebben az esetben a tölgyeseket – természetes bolygatásokat utánzó beavatkozásokkal segítsük visszaalakulni olyan élőhellyé, mint amilyenek eredeti, nagyrészt háborítatlan állapotukban lennének. Miről is van szó?
Az európai erdőket nagymértékben átalakítottuk, nem csak a Földközi-tenger mellékén vagy a Kárpát-medencében, hanem mindenhol, leszámítva néhány, főleg távoli hegyvidékek nehezen megközelíthető pontjain ma is létező őserdőt. Nem csak, de főképpen a mintegy kétszáz éves, modern erdőgazdálkodás az oka annak, hogy az eredeti, változatos erdők helyén ma többnyire egy-két fafajból álló, egykorú, néha nem is őshonos fajok alkotta erdőket találunk, amelyek az élővilág számára sivár környezetet jelentenek. A növény-, állat- és gombafajok közül sok hiányolja az álló- vagy a szél által ledöntött, holt faanyagot, az odúkat,, a benapozott tisztásokat, a kifordult gyökértányérokat és általában a változatos erdőbelsőt, ahol búvóhely és élelemforrás egymás közelében, bőséggel rendelkezésre áll. Ha az erdőket magukra hagynánk, néhány száz év alatt visszaalakulnának erre az állapotra – hiszen a fák kidőlnek, a kéreg leválik, a hiányzó fa- és cserjefajok visszatelepülnek; ha van honnan. Ez azonban túl hosszú idő akkor, ha néhány faj már most az eltűnés közelébe került a másfél-két évszázadnyi rendszeres erdőgazdálkodás következtében Ha nem siettetjük az élőhelyek kialakulását, akkor előfordulhat, hogy ezeket a fajokat is vissza kell telepíteni, hiszen akár néhány évtizeden belül is kipusztulhatnak. Létezik azonban ennél jobb, a természet saját folyamatait is segítségül hívó forgatókönyv.
Az ember aktív természetvédelmi kezelése ugyanis fel tudja gyorsítani a változásokat. El lehet távolítani például az idegenhonos fajok példányait. Egy-egy fát kidöntve, és a faanyagot a helyszínen hagyva máris kialakítható a mohák és gombák számára kedvező élőhely, ahogyan egy kéregtől megfosztott, így állva elpusztuló fa hamarabb otthont ad az odúlakó madaraknak és denevéreknek. Ha a lehullott tölgymakkot szó szerint tálcán kínáljuk fel a szajkóknak (több méter magasan elhelyezett alacsony ládákban), akkor a tölgyesek terjedésének, fennmaradásának természetes, “állat-asszisztált” mechanizmusát pörgetjük fel – nevezetesen arról van szó, hogy a szajkó saját, személyes célú raktárakat képez a fellelt makkokból az erdő különböző pontjain, amelyekről néha megfeledkezik, és a tölgymakkok kihajtanak. Ott is, ahová magától aligha jutott volna a termésből.
A különféle beavatkozásokat Magyarország néhány pontján, a Bükki, Balaton-felvidéki és a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságok saját kezelésében lévő erdőkben sikerült eredménnyel kipróbálni – olyan ismert helyszíneken például, mint a Tihanyi-félsziget, a Balatonfüred feletti Koloska-völgy, a Fóti Somlyó, vagy a gyöngyösi Sár-hegy. Az elméletileg alaposan átgondolt módszerek sok esetben a gyakorlat során tökéletesedtek, ahogyan a kollégák újabb és újabb terepi megoldást dolgoztak rá ki.
Mivel a beavatkozások alapvetően erdészeti jellegűek, az ilyen irányú szaktudás és rutin elengedhetetlen a kivitelezéshez, miközben meg is kell haladni a hagyományos erdőgazdálkodás koncepcionális kereteit. Egyszerű példa: a szokásos gyérítéseket – amelyek az erdészeti alapvetések szerint a kevésbé értékes faanyagot ígérő példányok eltávolítására irányulnak – olyan szemléletnek kell felváltani, amely az élőhelyként értékes, a helyreállítási célokat jól szolgáló faegyedek fenntartására koncentrál. Ezek a gyakran “szabálytalanul” növekvő, leendő „biotóp fák” hagyományos megközelítéssel az esetek többségében kivágásra kerültek volna. Hasonlóképpen az elegyarányok – tehát hogy melyik fafajból maradjon több, melyikből kevesebb – beállítása is egészen más, ha a természetes erdő helyreállítása a cél, nem pedig a gazdasági haszon optimalizálása, ami a hagyományos erdőgazdálkodásban meghatározó, és fő oka annak, hogy az erdők kevés fafajból állnak.
A terepi beavatkozásokat tudományos igényességű adatgyűjtés kíséri, ami arra ad lehetőséget a későbbiekben, hogy nyomon kövessük a változásokat és azok hatékonyságát egyes fajok megőrzése kapcsán. Az eredményeket megismertetjük az érdeklődők szélesebb körével is – hiszen kevés fontosabb van annál, mint hogy a társadalom minél több csoportja támogassa az erdők helyreállítását, és ne esetleg valamiféle nemzetgazdaságot veszélyeztető „méregzöld” koncepciót lásson benne.
Az olasz meló – avagy hogyan kerül egy maréknyi magyar erdész az Appenninekbe?
A projekt témája, üzenete szempontjából páratlanul szerencsés fordulat volt, hogy sikerült partnerségre lépni egy olaszországi regionális park, a már említett Parco della Vena del Gesso Romagnola igazgatóságával. Nem csupán az újszerű, és ezért nehezebben elbírálható pályázat elnyerésének esélyét növelte egy nyugat-európai országgal való együttműködés. Arra is lehetőséget nyújt a partnerség, hogy az itthon kidolgozott módszereket átvegyék, tovább fejlesszék, és ezáltal elterjedhessen egy hazánknál jóval nagyobb területű, népesebb, összetettebb természetvédelmi problémákkal szembenéző országban.
Magyar erdészek és ökológusok az elmúlt években több alkalommal tettek látogatást a Ravenna feletti hegyekben, és a konzultációk mellett részt vettek, sőt irányítottak terepi munkákat. Többek között idegenhonos fafajok eltávolítása is zajlott. Ennek nyomait láthattuk idén áprilisban például olyan helyszíneken, ahol görög jegenyefenyőket vagy éppen virginiai borókákat döntöttek ki, helyet adva ezzel az őshonos tölgyeknek, juharoknak és más fásszárúaknak. Az ilyen jellegű munkák esetében kulcsszerepe van az ún. jelölésnek, amikor a kivágandó fákra felkerülnek azok a festett jelek, amik alapján a fakitermelő brigádok el tudják végezni a feladatot. A jelölés komoly térbeli tájékozódást, fajismeretet, a természetes folyamatok – pl. a fák növekedésének – időbeli ismeretét feltételezi, ezért kritikus esetekben, így például védett területeken csak hosszú gyakorlattal érdemes vállalkozni rá. A regionális park hegyeit-völgyeit behálózó szűk és meredek ösvényeken kaptatva az volt ugyanakkor az egyik legjobb benyomásunk, hogy a munkák nyomai alig látszanak – a hétköznapi turisták számára szinte láthatatlanok. Leginkább ott vehetik észre, ahol külön tájékoztató táblák is segítik a megértést. Táblákat helyeztek el például olyan farakásokkal fedett gödröknél, amelyek célja az errefelé már nagyon megritkult szarvasbogár lárváinak élőhelyet nyújtani.
Aktív természetvédelmi kezelés, mint átfogó stratégia
Az európai erdőgazdálkodás évszázados tájátalakító hatásairól már tettünk említést, de a nemzeti parkok és más védett területek alapítása sem tegnap kezdődött, több évtizedes hagyománnyal rendelkezik a legtöbb országban. Miért most kerülnek elő új, a természeti területek kezelésére vonatkozó ötletek?
Nagyon leegyszerűsítve elmondható, hogy a legtöbb védett területen a védettség ellenére sem változott meg alapjaiban a tájhasználat az elmúlt évtizedekben. Ahol eddig legeltettek, ott maradt a legeltetés, ahol az erdőben gazdálkodtak, ott maradt a fakitermelés. Közép-Európában csupán az elmúlt néhány évben, és leginkább a nemzeti parkok – tehát az országosan is kiemelkedő, nagyobb védett területek – némelyikében alakult ki a gyakorlat, hogy háborítatlanul kell hagyni a táj egy részét, ha azt akarjuk, hogy az érzékeny fajok – példaként a nagytestű ragadozó madarak, denevérek, a bogarak és lepkék egyes képviselői vagy ritkább virágos növények – is megmaradjanak. Nem mellesleg a tájkép is úgy változik leginkább előnyére, ha lassan kialakul a vadregényes, vadonszerű állapot. A háborítatlanul hagyás ugyanakkor főként a nagyon átalakított és idegenből származó fajokkal erősen „fertőzött” tájakon nem lehetséges, mivel fennáll a veszélye annak, hogy kezelés nélkül elözönlik a területet. És ahogyan korábban szó volt róla, nincs arra idő, hogy kivárjuk, amíg a természet begyógyítja azokat a nagyon komoly sebeket, amelyeket mi okoztunk neki. Ilyenkor lép életbe az aktív természetvédelmi kezelés, ami már sok helyen elkezdődött – például a gyepek karbantartására szolgáló, speciális célú kaszálások legeltetés formájában –, de az erdők esetében még gyerekcipőben jár.
Még egy fontos oka van annak, hogy a természet minél gyorsabb helyreállításáról egyre több szó esik. Távolról sem csupán a sasok, harkályok, szarvasbogarak, molyhos tölgyek és kék pattanóbogarak ügye a jól működő erdő. A klímaváltozás egyre nagyobb stresszt jelent a Föld egész élővilágára, benne Európával, valamennyi hegyvidékével, síkságával, folyójával és lakott területével. Csak a leginkább egészséges, legjobban funkcionáló élő rendszerek maradnak ellenállók, hogy biztosítsák számunkra a megszokott tájképet, tiszta vizet, faanyagot és még sok minden mást. A közös magyar-olasz projekt az egyik első kísérlet arra, hogy miként lehet tölgyesekben alkalmazni a mára összegyűlt ismereteket azok helyreállításában.
Cikkünk a Madarak és Fák Napja alkalmából íródott, miközben az év minden napján dolgozunk a kihívásokkal teli feladaton, egy sokféle intézményből álló, sokszínű csapatban. Mint WWF Magyarország, örülünk, hogy részesei lehetünk az inspiráló munkának, miközben a legkülönbözőbb fórumokon felszólalunk a védett területek erdeinek megfelelőbb, a természeti értékeket és folyamatokat megőrző kezelése mellett.
A WWF Magyarország Facebook oldalán a Madarak és fák napján indítottuk útjára ismeretterjesztő kampánysorozatunkat, ami az erdőkkel kapcsolatos téveszméket veszi sorra, szembesítve azokat a tényekkel. Az első posztot ide kattintva nézhetitek meg.
Borítókép – fotó: Gálhidy László
