Gyakran ismételt kérdések – Fogjunk össze az erdőkért

Magyarország kormánya egy kormányrendelettel szélesre nyitotta a kaput a védett területeken zajló fakitermelések előtt. Összegyűjtöttük a rendelettel kapcsolatos és sokak által feltett kérdéseket és megválaszoltuk ezeket.

Ha te is egyetértesz azzal, hogy az értelmetlen pusztítást nem engedhetjük és erdeink megóvása érdekében a kormányrendeletet vissza kell vonni, kérjük, aláírásoddal csatlakozz a miniszterelnöknek írt nyílt levelünkhöz!

Azt követelik a zöld szervezetek, hogy ne lehessen Magyarországon fát vágni?

Nem! A fakitermelésre eddig is volt lehetőség szabályozott keretek között, viszont az mindig is nagyon fontos volt, hogy ez fenntartható módon történjen, annak érdekében, hogy erdeinket meg tudjuk őrizni a jövő generációi számára is. Egy új kormányrendelet azonban a szabályozott kereteket fellazítja, a fenntartható erdőgazdálkodást új kihívások elé állítja.

Ha eddig is volt favágás, mi változik most?

2022. augusztus 4-én elfogadta a Kormány a veszélyhelyzet ideje alatt a tűzifaigények biztosításához szükséges eltérő szabályok alkalmazásáról szóló 287/2022. (VIII. 4.) Korm. rendeletet. A jogszabály eltörli az erdőtörvény egyes fenntartható erdőgazdálkodást biztosító szabályait, valamint a természetvédelmi törvény nemzeti parkokban, tájvédelmi körzetekben, természetvédelmi területeken található erdők megőrzését célzó korlátozásait. A kormányrendelet ezzel utat nyit többek között a védett erdők tarvágásának, nagyobb vágásterületek létrehozásának, eltörli az élőlények védelme érdekében hozott időbeli korlátozásokat – vagyis nem túlzás azt mondani, hogy innentől kezdve nincs akadálya annak, hogy a fészkükön kotló tojók vagy röpképtelen madárfiókák alól kivágják az erdőt. Ezen kívül a jogszabály eltöröl számos erdőfelújítási, újraerdősítési előírást. Mindezen túl lényegében korlátlan lehetőséget ad az agrárminiszternek arra, hogy utasítást adjon az állami erdőgazdaságoknak, akik így bárhol, a jogszabályi korlátokat megkerülve kötelesek lennének fát vágni.

De hát ez nem csak egy veszélyhelyzeti jogszabály, ami csak a háború idején van hatályban?

Valóban, azért lehetséges, hogy egy kormányrendelet törvényeket ír felül, mert erre a veszélyhelyzet ideje alatt van lehetőség, annak elmúltával a jogszabály hatályát veszti. Magyarországon 2020 márciusától veszélyhelyzet van és nem látható, mikor lesz vége a veszélyhelyzettel összefüggő jogkorlátozásoknak. A természetben azonban súlyos, évtizedes, sőt, akár évszázados hatású károk is keletkezhetnek a tarvágások és az erdőfelújítások elmaradása, valamint az inváziós fajok terjedése miatt.

Szépen hangzik ez a “fenntartható erdőgazdálkodás”, de mit is értünk alatta?

A fenntartható erdőgazdálkodás túlmutat a faanyag túlhasználatának és az erdő területcsökkenésének elkerülésén. Az erdőgazdálkodás sokkal többet kell, hogy jelentsen az erdei haszonvételnél, az erdők fatermőképességének megőrzésénél. A fenntartható erdőgazdálkodásnak az erdőre összetett természeti rendszerként kell tekintenie. Ennek megfelelően a fenntarthatóság magába kell, hogy foglalja az erdő teljes életközösségének megóvását, az erdő valamennyi fontos tulajdonságának megőrzését. Az erdő csak így tudja biztosítani valamennyi szolgáltatását – nem csak a faanyagot –, illetve csak így tud ellenállni az olyan stressznek, mint amilyen a klímaváltozás.

Jó, de ha megvédtük az erdőinket, mivel fogunk télen fűteni?

Ezzel együtt elfogadjuk, hogy a tűzifaigény növekedése esetén növeljék a fakitermelést. Ez megoldható a jelenlegi keretek között is, az azonban elfogadhatatlan a kormányrendeletben, hogy lehetőséget teremt a legjobb természetességű, védett erdők kitermelésére, mely az ország erdőterületének csupán ötödét teszi ki. Magyarország területének 22%-án folyik erdőgazdálkodás, a védett erdők kímélete megoldható lenne a megnövekvő tűzifaigények kielégítése mellett is. Megjegyzendő, hogy a veszélyhelyzeti kormányrendelet csak címében utal a lakossági tűzifaigényekre, a kitermelt fa hasznosítását semmi sem korlátozza, így akár az építőiparba, akár a bútoriparba, sőt, biomassza-erőművekbe is eladható a kitermelt fa. Az erőművekben történő energetikai felhasználás szándékát támasztja alá a Nemzeti Agrárkamara közleménye is.

Fontos hozzátenni, hogyha a korábbi kormányzati tervekkel összhangban megvalósult volna egy széles körű lakossági energiahatékonysági program, akkor annak pozitív hatását ebben az esetben is éreznénk, mert sajnos a magyar épületállomány rendkívül pazarló, sok esetben “az utcát fűtjük”. Egy ilyen program elindítása természetesen sosem késő, a lecsökkent energiaigény fedezésére is van ma már a tűzifánál jóval hatékonyabb és kevésbé konfliktusos megoldás, a hőszivattyú. Habár a hőszivattyúk ára a napelemekhez hasonlóan jelentősen csökkent az utóbbi időben, széles körű elterjedésükhöz szintén szükséges lenne állami támogatás. A helyes fűtésről szóló kiadványunk itt elérhető.

De hát nem lehet a tüzépen tüzifát kapni, mégiscsak hiánycikk lett a tüzelő!

Sokan pánikból felvásárolták a tűzifát, az igények kielégítése azonban így sem megoldhatatlan. Az idén kivágott fa viszont sajnos nem oldja meg a problémát. Lehetőség szerint frissen kivágott fával – amin idén még a „rigó fütyült” – ne fűtsön senki! Minél szárazabb a fa, annál jobb a fűtőértéke. Azonban a frissen vágott fa nedvességtartalma 40-60%, körülményektől függően másfél-két évig kell szárítani esőtől védett, jól szellőző helyen ahhoz, hogy nedvességtartalma 20% alá menjen, ami már fűtés szempontjából elfogadható. Az ilyen fát szabadna csak tűzifának hívnunk. A vizes fával való fűtés nem csupán pazarlás, hanem súlyos egészségkárosodást is okozhat. A tökéletlenül égő fa erősen szennyezi a levegőt, ráadásul az alacsony égési hőfok miatt gyakran füst, korom és kátrány keletkezik hő helyett. Ez számos egyéb probléma mellett növeli a halálos szén-monoxid-mérgezés kockázatát, és a tüzelőberendezést, kéményt is piszkolja, tovább csökkentve a fűtés hatásfokát is. Vagyis az idén ősszel kivágott fával a mostani télen még nem szerencsés dolog tüzelni.

Azt hallottam, hogy csak az odvas, beteg fákat vágják ki, csak a halott fáktól tisztítják meg az erdőt. Ez igaz?

Ez egy közkeletű tévedés, szó sincs ilyesmiről! A tarvágásokkal érintett védett területek faállományának legnagyobb része egészséges, élő fa. Ne felejtsük el azt sem, hogy az erdő egy életközösség, és ebben az életközösségben a holtfának, odvasodó élő fáknak igen fontos szerepe van, a témában kiadványt is készítettünk.

De azért mégiscsak kíméletesebb megoldás lenne összeszedni a letört gallyakat, kidőlt fákat, nem?

A holtfa, odvas fák ugyanúgy fontos részét képezik az erdőknek, mint az egészséges fák, így kivitelük az erdőkből épp úgy rontja azok természetességi állapotát, mint az élő fák kivágása, ezért kifejezetten rossz megoldás lenne az is, ha csak ezeket vennénk ki az erdei életközösségből. Az odvasodó és holtfában rendkívül gazdag életközösség található, ami nélkül az odúlakó madarak, denevérek és más rendkívül hasznos élőlények nem élnének túl. A holtfára épülő közösség adja az erdő természetes immunrendszerét. Természetesen a holtfa kivitele a gazdasági célból fenntartott erdőkben bizonyos mértékig elfogadható gyakorlat, de a fentiek miatt az erdőtervek gyakran rögzítik a minimális holtfamennyiséget, védett erdőben pedig kötelező holtfát visszahagyni. A veszélyhelyzeti kormányrendelet azonban lehetőséget ad az erdőtervtől való eltérésre, továbbá azzal, hogy a természetvédelmi területeken lévő védett erdők esetében is tág teret nyit az erdők tarvágásának, a vágásterületek növelésének, teret ad az élő és holtfában egyaránt megtalálható gazdag életközösség elpusztítására. Azok számára, akiket részletesebben érdekel ez a téma, szíves figyelmükbe ajánljuk az előbbiekben is javasolt, WWF Magyarország által készített kiadványt.

Szép az erdőben kirándulni, de ez maximum a zöldeket tüzeli, azonban a környezetvédők dühével nem lehet fűteni!

Az erdők nem csupán szépek, kellemes kirándulóhelyek, hanem más fontos ökoszisztéma-szolgáltatásokat is nyújtanak az emberek számára. A jó természeti állapotú erdőterületek segítik a klímaváltozás hatásaival szembeni védekezést, csökkentik a villámárvizek kialakulásának kockázatát, szerepük van a táji vízmegtartásban, az éghajlat szabályozásában, védenek a talajerózió ellen. A túlságosan nagymértékű fakitermeléssel mindezek elvesztését kockáztatjuk, és a későbbi évtizedek erdőgazdálkodásának alapjait ássuk alá.

Ezzel együtt azzal, hogy az erdők szépek és kellemes kirándulóhelyek, jelentősen hozzájárulnak egy terület turisztikai vonzerejéhez. Emiatt a turisztikai szempontból fontos, magas természetességű erdők védelme és az ott folyó gazdálkodási formák átalakítása (tarvágás helyett szálalásra való átállás) egyike azoknak a startégiai intézkedéseknek, amelyeket a 2030-ig szóló Nemzeti Aktív Turisztikai Stratégia célként tűz ki maga elé. Az aktív és ökoturizmus fontos eszköze a vidékfejlesztésnek, hozzájárul a társadalom egészségi állapotának javításához és nem utolsósorban pozitív nemzetgazdasági hatásai vannak. A Nemzeti Aktív Turisztikai Stratégia azt vizionálja, hogy az aktív turizmus Magyarországon 2030-ra kétszer annyi embernek fog megélhetést biztosítani, mint ahányat az erdészeti szektor jelenleg foglalkoztat. Az, hogy a mostani kormányrendelet nem téve különbséget a különböző erdők között gyakorlatilag szabad utat nyit a tarvágásoknak a magas természetességű, természetvédelmi szempontból nagy jelentőségű erdőkben is, ezekkel a célkitűzésekkel is szembe megy.

Miért baj, ha kivágják a fákat? Az erdő felújítása továbbra is kötelező lesz!

Az erdőfelújítási kötelezettség az erdőgazdálkodó számára előírja, hogy az erdőborítást az erdő művelési ágú területén fenntartsa. Erre a természetes újulatra támaszkodva, mesterséges erdőfelújítással – magvetés és csemeteültetés –, illetve ezek kombinációjának alkalmazásával van lehetősége. Az elvégzett erdőfelújítások minősége kulcsfontosságú a jövő erdőállományainak állapotára nézve. A veszélyhelyzeti kormányrendelet számos erdőfelújítási kötelezettségre vonatkozó korlátozást feloldott. Ezek a lazítások rossz természetességi állapotú, szegényes és kevésbé értékes erdőállományok létrejöttéhez vezetnek, sokszor elősegítik idegenhonos inváziós fajok terjedését is. Védett természeti területen is előfordulnak még idegenhonos inváziós, illetve tájidegen fafajú erdők. Ilyen helyeken is folyik erdőgazdálkodás, fakitermelés után azonban a védett élővilág megőrzése érdekében csak őshonos fajú fákat lehetett ültetni – a kormányrendelet hatálybalépéséig. A rendelet ugyanis megengedi a védett természeti területeken az idegenhonos inváziós fajokkal való felújítást. Mindez az erdei élővilág további hanyatlását fogja eredményezni, és könnyen belátható, hogy a lakossági tűzifaigényt sem oldja meg az őshonos facsemeték ültetésének mellőzése.

Miért baj az, ha inváziós fák nőnek a földeken? Az is erdő!

Az idegenhonos inváziós fajok telepítése és elterjedése káros hatással van a biológiai sokféleségre, a természeti rendszerek működésére és a kapcsolódó ökoszisztéma-szolgáltatásokra. Az idegenhonos vagy tájidegen fafajú erdők sokszor megváltoztatják a termőhelyek természetes adottságait, kizsigerelik a talajt, élőviláguk is rendkívül szegényes – gondoljunk csak arra, hogy egy akácos vagy egy fekete fenyves aljnövényzete, cserjeszintje milyen sivár, lényegében hiányzik, vagy az ennél is rosszabb, a roppant agresszívan terjedő bálványfára, amelynek még faanyaga sem értékes, alig hasznosítható. A klímaváltozás következtében ráadásul a homokterületekre ültetett akácosok és fenyvesek kevésbé ellenállóak, kiszáradnak, idén is számos tűzeset történt ilyen erdőkben, a tájidegen fenyőfélék ebből a szempontból különösen érzékenyek.

Ha elmúlik a vészhelyzet minden kivágott fa helyett ültetünk kettőt. Az úgy nem lesz jó?

Erdő és erdő, fa és fa között óriási különbségek vannak. Ami miatt a leginkább most aggódunk, hogy a vészhelyzeti kormányrendelet lehetőséget ad a legjobb természetességű erdeink tarvágására is, amelyekből sajnos nincsen túl sok és éppen ezért hatalmas értéket képviselnek. Egy idős, jó természetességi állapotú erdő egy bonyolult életközösség, amelynek a kialakulásához nagyon sok időre volt szükség (a legjobb erdeink többnyire száz évnél idősebbek). Egy ilyen erdőt elpusztítani pár nap, de helyrehozni egy évszázad. Az, hogy minden fa helyett ültetünk másikat az önmagában még nem megoldás.

Az elmúlt napokban a kormány oldaláról többen is megszólaltak a „tűzifa-rendelet” védelmében. Igyekeztek megmagyarázni, miért volt szükség arra, hogy a védett területeken is lazítsák a korlátozásokat:

Dr. Nagy István agrárminiszter kifejtette – többek között a Balázsék c. reggeli műsorban – hogy a kormányrendelet nem fenyegeti a védett erdőket, csupán a védett területen álló akácosokat. (Jogi értelemben utóbbiak is védettek.) “Mi itt nem tölgyerdőt, bükkerdőt és hasonlókat akarunk vágni…” (9.54 percnél) Sajnos a valóság ezzel szemben az, hogy nem egyedül az akácosok kitermelésére vonatkozik a rendelet több pontja, hanem bármilyen védett területen álló erdőre – beleértve a tölgyeseket bükkösöket is. A miniszter a feltett kérdésre – miszerint az akácosokat nem kell majd őshonos fafajokkal pótolni, mint ahogyan az a természetvédelmi törvény előírja – azt válaszolta, hogy az akác jó tűzifa. A WWF álláspontja szerint sem az akácosok kivágásával és eltüzelésével van gond, hanem hogy nem kell utánuk helyreállítani a természetes erdőtakarót – jöhet az akác vissza sarjról…

Zambó Péter államtitkár szerint „Semmiféle erdőirtásról nincs szó, ezek szokásos baloldali hazugságok. (…)” Nem tudjuk, kikre gondolhatott az államtitkár, ugyanakkor ilyesmit sem a WWF Magyarország, sem más felelősen nyilatkozó civil szervezet nem állít. Fontos tudni azonban, hogy az erdész szaknyelvben az erdőirtás mást jelent, mint a köznyelvben. Csak arra az esetre értik, ha a kivágott erdő területét utána valami másra használjuk – pl. beépítésre kerül. Egy 120-130 éves tölgyes letermelése – akár védett területen – az erdészet szóhasználatában nem minősül erdőirtásnak. Az államtitkárral kapcsolatos mai hír egyébként, hogy már az idei év márciusában szorgalmazta a vegetációs időben történő fakitermelés lehetőségének megnyitását, több hónappal az energia vészhelyzet meghirdetése előtt.

Orbán Balázs a miniszterelnök politikai igazgatója azzal vette védelmébe a kormányrendeletet, hogy az döntően a „túltartott” ill. „elaggott” nem-őshonos „fajtákból” álló erdők megfiatalítását és őshonos fafajokra cserélését célozza. Csakhogy nem ez szerepel a szövegben. A legkülönfélébb erdőkre – köztük őshonos fafajokból állókra vonatkozik a jogszabály; és éppen hogy eltörli a kötelezettségét annak, hogy a nem-őshonos fafajú erdőket – pl. akácosokat vagy nemesnyarasokat – őshonosakra kelljen cserélni.

Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő szerint a jogszabály nyújtotta lehetőségekkel csak akkor fog élni az ágazat, ha arra a vészhelyzet miatt szükség lesz. Ugyanakkor semmi ilyesmit nem tartalmaz a rendelet; 15 napon belül hatályba lép, és onnantól kezdve érvényesek a lazítások.

Ha az akácosokat érinti majd legjobban a tűzifatermelés, nem kell aggódni, hogy esetleg elfogynak? Mi lesz akkor például az akácmézzel?

Nem kell nagyon aggódni! A fehér akác teszi ki a hazai erdőterület több, mint negyedét, körülbelül félmillió hektárt, aminek a teljes kitermelése évtizedek alatt sem lenne megvalósítható. Egy részük fiatal telepítés, amelyet kivágni még nem lehet, de virágot már hoznak a fák, és így kiváló méhlegelők. Várhatóan az idősebb akácosokat sem fogják maradéktalanul kitermelni. Az sajnos igaz, hogy a tűzifa-kormányrendelet értelmében elvben minden idősebb erdő vágható, ezáltal előfordulhat, hogy hatalmas egybefüggő területeken megtörténik a véghasználatuk, de ilyen nagy mennyiségű akácot 1-2 év alatt nem lehet letermelni.

Az akác egyébként egy Észak-Amerikából behozott, idegenhonos fafaj, amit Magyarországon a 18. században kezdtek ültetni. A homok megkötése mellett kiválóan hasznosítható a fája, és a mostoha körülményeket is elviseli, ezért a magasabb hegyeinket leszámítva szinte mindenhol megtalálható az országban. A sok haszon mellett természetvédelmi szempontból sajnos káros a jelenléte: az erdei élővilág – növények-állatok – közül nagyon kevés faj tud élőhelyre találni egy akácerdőben, miközben az agresszíven terjedő akác kiszorítja az őshonos fafajokat, átalakítja az erdők talaját és gyomosodást idéz elő. Védett területeken ezért írja elő a természetvédelmi törvény, hogy kitermelés után őshonos fafajokkal kell az akácosokat felújítani.

Hogyhogy nem tarvágás? Akkor mit látok?

Mit hív a köznyelv és mit az erdész tarvágásnak?
A köznyelv „tarvágásnak” nevez minden olyan területet, ami jól láthatóan erdő volt korábban, most azonban tuskókat, lágyszárú növényeket, esetleg alacsony cserjéket, facsemetéket találunk rajta. Ahol viszonylag nagy területen hiányzik az idős erdő. Általában a cselekményt is „tarvágásnak” nevezzük, aminek eredménye a fátlan terület.
Az erdész szaknyelv azonban nem így használja a tarvágás fogalmát. A tarvágás olyan „fakitermelési mód”, amikor a „vágásérett állomány” letermelése egyetlen lépésben megtörténik, majd az így „üressé vált” „vágásterületet” mesterségesen „újítják fel”. Ez utóbbi azt jelenti, hogy emberi munkával elültetik a facsemetéket vagy elvetik a magokat, amikből aztán az új erdő felnövekszik.
Van azonban olyan eset, amikor nem egy, hanem két-három lépésben történik a fakitermelés. Ilyenkor az új erdőnek van ideje a lehulló magokból felnőni, és nincs szükség mesterséges felújításra. Az erdő tehát természetesen újul fel. Az erdész szóhasználatban ez a fakitermelési mód a “fokozatos felújító vágás”. Ilyenkor az utolsó lépést végvágásnak nevezik, ami pedig létrejön, az szintén vágásterület. Az átlagos erdőjáró erre is azt mondja, hogy „tarvágás”. (Tegyük hozzá, angol nyelvterületen nincs ilyen elkülönítés – a tarvágásnak megfelelő “clear-cut” szót minden olyan esetben használják, amikor vágásterület jön létre.)
Vagyis – összefoglalásképpen – két fakitermelési módról beszélünk, a tarvágásról és a fokozatos felújító vágásról, mely utóbbinak a befejező lépése a végvágás. Mindkét esetben vágásterület jön létre, amelyet a köznyelv tarvágásnak nevez. (Akit érdekelnek a részletek, az erdőtörvény 71. § (1) foglalkozik e fogalmakkal.)
A kétféle fakitermelési módot az ún. „vágásos üzemmód”, illetve az „átmeneti üzemmód” során alkalmazzák. Az ország erdeinek több mint 90%-án vágásos üzemmódot használnak. E két üzemmódon kívül van még az „örökerdő üzemmód” (régebbi nevén szálaló üzemmód) és a „faanyagtermelést nem szolgáló üzemmód”. Utóbbi két esetben nincs tarvágás, sőt egyáltalán nem keletkezik vágásterület.

Mennyi olyan erdő van az országban, ahol tarvágásra kerülhet sor?

Az erdeink mintegy 40%-a ún. kultúrerdő és faültetvény – többek között akácosok, nemesnyarasok és feketefenyvesek. Ezeket a 20. században, főként síkvidékre telepített erdőket szinte mindig tarvágással termelik ki.
Az erdőtörvény 2009 óta megtiltja az állami erdők egy részén a tarvágást – az ún. védelmi és közjóléti rendeletetésű erdőkben –, ha azok ún. természetessége az 1-3 kategóriákba esik. (A részletek a 7. és 10.§-okban találhatók.) Ez körülbelül az erdők 10%-át érinti. Vagyis itt tilos az erdészeti értelemben vett tarvágás, a fentebb említett fokozatos felújítóvágás viszont lehetséges. Vagyis egy átlagos túrázó még ezekben a nagyon értékes erdőkben is találkozhat tájsebnek beillő vágásokkal, akár 5 hektáros egybefüggő területen.
Mivel egészen pontos statisztikák nem érhetők el a tarvágás alkalmazási területére vonatkozóan, annyi becslést tehetünk, hogy az erdőterület legalább felén, de valószínűleg ennél nagyobb részén sor kerülhet rá. Védett, sőt fokozottan védett területeken is, ha a faállomány, az erdő az erdőtörvény szerinti alacsony természetességű kategóriába tartozik.

Hol találkozhatunk leginkább tarvágásokkal, és hol végvágásokkal?

Tarvágással főként a síkvidéken járva találkozunk, főként a már említett faültetvények és kultúrerdők kitermelése nyomán, de védett területeken akár tölgyesekben is, például Gemencen. A kocsányos tölgy vagy éger főfafajú erdőket például jellemzően tarra szokták vágni. A hegy- és dombvidékeken járva, amit tarvágásnak látunk – bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben –, valószínűbb, hogy a fentebb leírt fokozatos felújító vágások eredménye. Idegenhonos fafajú erdőket – például lucfenyveseket – ugyanakkor a hegyvidéken is tarvágással szoktak kitermelni.

Természetvédelmi szempontból mi a különbség a tarvágás és a végvágás között? Melyik árt jobban az erdőnek vagy úgy általában az élővilágnak?

Természetvédelmi szempontból nézve – bár az erdészek élesen megkülönböztetik a kettőt egymástól – a tarvágás vagy a fokozatos felújító vágás során létrejött vágásterület sok hasonlóságot mutat. Mindkét esetben hosszú évekre megszűnik a folyamatos erdőborítás és az erdőklíma. Megnő a besugárzás, növekszik a talajerózió kockázata. A vágásterületen háttérbe szorulnak a zárt erdőhöz szokott növény- és állatfajok, miközben megjelenhetnek idegenhonos “gyomfajok”. Évtizedekre megváltozik az élőhely jellege. Akár száz évnek is el kell telnie ahhoz, hogy a kivágott erdőhöz hasonló élőhely újra létrejöjjön.
Akadnak különbségek is. A tarvágás utáni általában alkalmazott mesterséges erdőfelújítás miatt nem a helyben termett magokból vagy sarjakból nő fel az erdő, ami ronthatja a kialakuló erdő ellenálló képességét. Tarvágás után általában az erdő talaja is sokkal intenzívebb bolygatásnak van kitéve, sor kerülhet például a kivágott fák tuskóinak kiforgatására (“kituskózás”) vagy a terület felszántására (“teljes talajelőkészítés”), ami a talaj szervesanyag-tartalmának nagymértékű csökkenését idézi elő. (Fontos megjegyeznünk azonban, hogy a hatályos erdőtörvény nem köti a tarvágást természetes felújításhoz. A gyakorlatban is előfordul, hogy az erdőt természetes újulat meglétekor is tarra vágják. Ilyenkor az eredmény nagyon hasonlít a fokozatos felújítóvágás végvágása utáni állapothoz: a hirtelen eltűnő anyaállomány helyén természetes újulatot találunk. Olyan eset is létezik, amikor a fokozatos felújító vágás során alkalmaznak mesterséges felújítást. Mindez árnyalja azt a képet, amit az erdészek gyakran hangsúlyoznak, miszerint a tarvágás és a fokozatos felújító vágás két egymástól elkülönülő és nagymértékben eltérő módszer. Természetvédelmi szempontból, hatásaikat tekintve igen hasonlóak is lehetnek.)
Összességében kijelenthető, hogy mindkét fakitermelési mód rendkívül drasztikus beavatkozás az erdő életébe. A tarvágás általában hátrányosabb, nem csak a talaj intenzívebb bolygatása miatt, hanem azért is, mert többnyire kevésbé értékes erdők létrehozását előzi meg. Védett területeken a természetvédelmi törvény előírásai nyomán őshonos fafajokkal kell felújítani az erdőt, így az ilyen esetekben elvégzett tarvágást követően javulhat az erdő természetessége. Persze nem a tarvágás, mint módszer “előnyei” miatt, hanem az őshonos fafajokból álló erdő helyreállítása következtében. Egy akácos helyén ha a tarvágást követően tölgyerdőt ültetünk, az hosszú távon sokkal gazdagabb, természetes élőhely kialakulásához vezet.

És akkor most a kormányrendelet és a miniszteri utasítás miről is szól?

A kormányrendelet lényegében megengedi, hogy az erdőtörvényben a tarvágás tilalma alá eső erdőkben is lehessen tarvágni, amíg a veszélyhelyzet elmúltával az visszavonásra nem kerül. Vagyis elvben bárhol lehet tarvágni, jóllehet a hatóságok ellenőrzése mellett.
A miniszteri utasítás ugyanakkor megtiltja, hogy az Agrárminisztérium irányítása alá tartozó erdőgazdálkodók a kormányrendelet tarvágásra vonatkozó lazítását védett és Natura 2000 területeken lévő erdőkben alkalmazzák – vagyis részben visszaállítja az erdőtörvény eredeti előírásait az állami erdők egy részén.

Az agrárminiszter többször kijelentette, hogy állami erdőterületen, őshonos fafajú erdőkben nem lesz tarvágás – akkor ez most hogy van?

Feltételezhető, hogy a miniszter némileg általánosítva fogalmazott. Sem az erdőtörvény, sem a kormányrendelet, sem a miniszteri utasítás nem szab teljes körűen gátat az állami területen lévő, őshonos fafajú erdők – leggyakrabban tölgyesek – tarvágásának.