Szerző: Gálhidy László, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetője
A salátatörvénybe csomagolt módosítókat a köztársasági elnök intő szava ellenére kétszer is megszavazta a Parlament. Az így gyakrabban választható tarvágás sajnos utol fog érni néhány jobb sorsra érdemes erdőt – ám nem az összeset, és remélhetőleg már nem sokáig. Mi legyen a védett és Natura 2000 területeken álló erdőkkel, ha sikerül túlélniük az előttünk álló, zűrösnek ígérkező éveket, és végre úgy bánhatunk velük, ahogyan egy jobb világban megérdemlik? Blogbejegyzésünket azoknak ajánljuk, akik úgy gondolják, egy háborúk, járványok és gazdasági válságok sújtotta világban is érdemes szót emelni a természetért.
Kit érdekel?
Néhány hete, a Budapest100 című rendezvénysorozat idei tematikájába illeszkedve sétát vezettem a főváros legidősebb erdejében, a Normafa körül. A szemerkélő esőben lelkesen velem tartó érdeklődőkkel beszélgetve most is arra jutottam; talán sok honfitársamnak fontos lehet, hogy mi van az erdőkkel. Megérint bennünket a sorsuk. Még akkor is, ha többnyire úgy gondoljuk, azért nem elsősorban a fák, erdők jóllétén múlik az életünk alakulása. Háborúkon, járványokon, gazdasági válságokon inkább. Rövid távon valóban fenyegetőbbek a felsoroltak, de tévedés azt hinnünk, hogy a természet, és így az erdők állapota nem létkérdés. A természet lerablásával kezdődik szinte minden rossz – ami régen többnyire oda vezetett, de ma is gyakran, hogy el kell hagynunk a földet, amit tönkretettünk. Háborúval vagy anélkül, előbb vagy utóbb. Nem csak az észak-afrikai, végtelen Szahel-övezet figyelmeztető példa erre, hanem a mi Homokhátságunk is. Az erdők megérdemlik, hogy odafigyeljünk rájuk. Ha kell, „békén hagyjuk” (biztosítsuk a háborítatlanságukat), ha kell, gondoskodjunk róluk. Jobban, mint ahogyan a mai intézményeink teszik – melyeknek múltból örökölt kereteit és koncepcióit nem csak mi, kívülállók nem értjük igazán, de már azok sem, akik működtetik azokat. Pedig sok jó szakember akad köztük, akik fel is virágoztathatnák az erdeinket, ha ez lenne a feladatuk. Tekintsük át a legfontosabb pontokat, és mindenki döntse el, hol tudna segíteni – akár az ötletek továbbadásával, akár aktív lobbizással.
Biztos, hogy ilyen sok fa kitermelésére van szükség?
Miért nem termelünk ki kétszer ennyit?! – tettem fel a kérdést egy erdész ismerősömnek, aki a megszokott érveléssel arra emlékeztetett, hogy fára bizony szüksége van a társadalomnak. Választ nem vártam a szándékosan provokatív kérdésre – hiszen minden erdész tudja, az adott területen megtermő növedéknek nem hogy kétszerese, de tíz százalékkal több sem feltétlenül vágható ki büntetlenül, mert az erdő tönkremegy. Akár országos léptékben nézzük, akár egy pár hektáros erdőrészlet szintjén, a túlhasználat nem opció. Tíz százalékkal kevesebbet nyugodtan vállalhatnánk. A bent hagyott tartalékok erősítik az erdő immunrendszerét. Mégsem tesszük, hiszen az „pazarlás” volna – legalábbis gazdasági szempontból. Akkor tehát pont annyit kell kivágni, mint amennyit a statisztikák mutatnak – az évi 7-8 millió köbméter az ideális? Legfeljebb akkor vélelmezhetjük, ha elhisszük, hogy az erdő ilyen terhelés mellett is meg tud újulni; méghozzá úgy, hogy az ellenálló képessége megmarad, és a természeti értékek nem sérülnek. Az erdők állapotának számos mutatója – így a fafajösszetétel, korosztályszerkezet, természetes felújulásra való képesség, holtfamennyiség, biológiai sokféleség, talajok állapota – azonban mind a hazai faállományok sérültségét, hiányosságait tükrözik. Vagyis növelni kellene a természetességüket és ellenálló képességüket, ami ilyen volumenű fakitermelés mellett aligha lehetséges. Már csak azért sem, mert a 7-8 millió köbméter évente kitermelt famennyiség úgy jön ki, hogy abba a védett és Natura 2000 területeken álló erdők hozama is beletartozik. Vagyis úgy tudjuk „kifacsarni” ezt a fatömeget az erdeinkből, hogy ahhoz a nemzeti parkok és tájvédelmi körzetek természetvédelmi és turisztikai szempontból legértékesebb állományait is beáldozzuk. A gyakorlatban sajnos még ezeken a kiemelt helyszíneken sem az erdő ellenálló képességének, természeti értékeinek megőrzése áll a kezelések középpontjában – bár a törvényeink előírják –, hanem a gazdasági célú fakitermelés. Jobbára tűzifatermelés. Hogy lehet ez?
Hát úgy, hogy a védett területek létrehozásáért felelős, négy-öt évtizeddel ezelőtti döntéshozók még nem számoltak azzal, hogy a természetvédelmi célok teljesülése érdekében szükség lenne rá, hogy a fakitermelésből érdemi mértékben visszavegyünk. Maradt az eredeti, kőbe vésett hozamszabályozás, aminek az alapjai az intézményes természetvédelem kora előttről származnak. Amit az erdő „megterem”, azt ki kell onnan hozni – mondja az erdőmérnök, kis túlzással a Mária Terézia királynő korabeli elődjének nyomában járva, a két-három évszázada letűnt kor tudásszintjére alapozva. Mai jogszabályaink sem korrigálnak az alapvető kereteken, mintha a nagy volumenű fakitermelés nem lenne akadálya semmiféle természetvédelemnek. Nem zavarná sem a hóvirágot, sem az odúköltő madarakat, sem az erdőklímát. Pedig zavarja, sőt sok faj fennmaradását kimondottan veszélyezteti. Nem elfogadható, hogy szinte minden védett és Natura 2000 területen lehetséges a gazdasági célú fahasználat.
Most egy pillanatra képzeljünk el egy jobb világot, ahol a védett és Natura 2000 területeken nincs gazdasági célú fakitermelés. Hagyjuk, hogy virágozzanak az erdők, növekedjen az ellenálló képességük – az élővilág és a tájban feltöltődést, egészséges mozgást kereső turisták örömére. (Abszurd elvárás, nem?) Nos, akkor bizony le kellene mondani a kitermelt faanyag egy részéről. De nem ám olyan sokról, mint hinnénk! A védett és Natura 2000 területek együtt az erdőterület 40%-át teszik ki. Ennek mintegy tizedén már most sincs hagyományos erdőgazdálkodás a terepviszonyok miatt. Egy másik részük kultúrerdő és faültetvény, amelyek átalakítása csak hosszú távon képzelhető el. A maradék, őshonos fafajokból álló erdőkben kellene csökkenteni a fakitermelés volumenét, figyelembe véve az egyes helyszínek kiemelt egyedi értékeit. Elesnénk a ma kitermelt faanyag talán 10-15%-ától. Több százezer köbméterről. Soknak hangzik? Kibírná vajon ezt az ország gazdasága? A válaszhoz vegyük figyelembe, hogy az egész erdészágazat hozzájárulása a nemzetgazdasághoz egyes számítások alapján mindössze 0,3%. A 10-15%-os kiesésért cserébe ugyanakkor valódi védett területeket kapnánk, amelyek turisztikai értéke is jócskán megnövekedne. Hasznára válna a társadalmunknak? Politikailag alighanem mérlegre tehető.
Na de kell a fa – térhetünk vissza az általános érvhez. Például fűtésre. Számításaink szerint, ha rendesen szigetelve lennének az épületeink, akkor a fűtésükhöz akár 50%-kal kevesebb fára lenne szükségünk. Ne csak a falusi udvarokra gondoljunk, ahol nehéz időket látott nyugdíjas kezek kisbaltával készítik elő a cserépkályhához való tüzelőt, hanem a rossz hatékonysággal működő biomassza-erőművek végtelen rönktereire és ahhoz méretezett kazánjaira. Szigetelj, hogy lehessenek nemzeti parkjaink! – szólhatna a szlogen; talán még valakit szíven is találna…
Tarvágás és végvágás
A bükki Tar-kő minden bizonnyal a leginkább szimbolikus pontja az erdész- és természetvédelmi ágazatok immár fél évszázados kötélhúzásának. Először is a 950 m magas szikla a Bükki Nemzeti Park kellős közepén áll. A népmesei hangzású tény csak azért érdekes, mert innen még óriási terület belátható, ami szintúgy nemzeti park, és vágásterületek valóságos tömege tárul a szemünk elé. Másrészt 2019-ben itt vágták le az ország egyik legidősebb bükkösét, utólag azzal magyarázva, hogy „meg kellett fiatalítani”. (Az amúgy makkegészséges erdőállomány helyén most valóban fiatal fák lapulnak a fűben.)
Viszonyításképp olvassuk el, mit ír a természetvédelmi törvény a nemzeti parkok szerepéről. „Nemzeti park az ország jellegzetes, természeti adottságaiban lényegesen meg nem változtatott, olyan nagyobb kiterjedésű területe, melynek elsődleges rendeltetése a különleges jelentőségű, természetes növény- és állattani, földtani, víztani, tájképi és kultúrtörténeti értékek védelme, a biológiai sokféleség és természeti rendszerek zavartalan működésének fenntartása, az oktatás, a tudományos kutatás és a felüdülés elősegítése.” (Tvt. 28.§ (2)). Az elsődleges rendeltetés tehát a természeti rendszerek zavartalan működésének fenntartása. A 180 éves erdő végvágása ezek szerint vagy a nemzeti park valamiféle „másodlagos rendeltetését” valósítja meg, vagy nem jelent zavart a természeti rendszerek működésének fenntartásában. Esetleg – figyelembe véve az állami erdőgazdaság pozitívnak szánt kommunikációs szófordulatát, a „megfiatalítást” – a végvágás épphogy a zavartalan működés záloga volna? Eláruljuk: sehol máshol nem tartják annak. A nemzeti parkok mindenhol a világban a háborítatlan természet szinonimái, amelyek láncfűrészt csak egészen kivételes alkalmakkor láthatnak.
Az őshonos fafajú, természeteshez hasonló erdők véghasználata – végvágása vagy ad absurdum tarvágása – a mai ökológiai tudásunk alapján semmiképpen nem szolgál természetvédelmi célokat. Mi több, a fenntarthatóság elé állítanak vaskos kihívásokat, ahogyan azt a minapi MTA-állásfoglalás is tartalmazza. Vagyis e hagyományos fakitermelési módszerek a védett és Natura 2000 területekről száműzendők volnának egy jobb világban. Ezeken a kiemelt helyszíneken az erdőket háborítatlanul lenne szükséges hagyni, bizonyos esetekben aktív természetvédelmi célú kezelést alkalmazni; a peremeken pedig olyan erdőgazdálkodást, amely biztosítja a folyamatos erdőborítást. Kérdés, hogy ebbe az irányba haladunk-e?
Nem igazán mondható. A folyamatos erdőborítást biztosító ún. örökerdő-gazdálkodásra való átállás negyedszázada a szakmában keringő ígéret, ami az erdőterületünk alig 1,5-2 %-án valósult meg eddig. (Leginkább a Pilisi Parkerdő állami erdőgazdaság alkalmazza a főváros környékén, ahol az öntudatos polgárok már egy ideje rosszul tűrik a vágásterületek látványát.) Aktív természetvédelmi célú erdőkezelés csupán az uniós forrásokat felhasználó projektek keretei között működik. Háborítatlan erdők pedig lényegében (hivatalosan) nincsenek Magyarországon az erdőrezervátumok „mákszemnyi” kiterjedésű, kísérleti célú magterületeit leszámítva.
Van viszont friss erdőtörvény-módosítás, ami a tarvágások lehetőségeinek kiterjesztését tűzte ki célul. Hiába tiltakoztak ellene zöld civil szervezetek, a Pro Silva Hungaria erdészeti érdekképviselet, a Magyar Tudományos Akadémia, sőt maga a köztársasági elnök. A hivatalos indok különösen abszurd: fel kell készíteni erdeinket a klímaváltozásra.
Változik, bizony
Kár is tagadni. Az egyre aszályosabb nyarak sora és a rapszodikusan érkező csapadék megteszi hatását. Erdeink és az erdők élővilágának legtöbb tagja kihívások előtt áll. De nem ám csak ettől. Szenved az erdei élővilág attól, hogy síkvidéken elvezettük a vizet. Hogy a sportvadászat céljainak alárendelt vadgazdálkodás következményeként mindent lerágnak a növényevő patás vadfajok. Hogy a vágásos erdőgazdálkodás folyományaként egykorúak és szándékoltan kevés fafajból állnak az erdeink, amelyek nem nyújtanak megfelelő élőhelyet az erdei élővilágnak – sem a fehérhátú harkálynak, sem a gyöngyvirágnak. (Legtöbbünk fejében egy szép bükkös szürke hengeres fák egyforma tömege, miközben egy igazi bükkös nem ilyen. Változatos, a matuzsálemektől az újulatfoltokig és a holtfáig sok minden megragadja a szemet, és bizony nem csak bükkfák állnak benne.) Néhol az erdők teljes fajkészletét megváltoztattuk. Ki kellett vágni mára az összes lucfenyvest, mert nem bírták a meleget? Rendre leégnek az alföldfásítás korszakos eredményének tekintett telepített erdeifenyvesek? Mielőtt mindezt a klímaváltozás számlájára írjuk, tegyük fel magunknak a kérdést, mégis mit keresnek e fafajok távol a hazájuktól, olyan tájban, ahonnan esetleg még a vizet is elvezettük? Ha nem volna klímaváltozás, kis túlzással akkor is meg lennének számlálva a napjaik. És akkor ott van a vágásos erdőgazdálkodás mindenki által jól ismert, sokak számára szinte magától értetődő tájképi jelensége – a vágásterület.
Ha a vágásterület egy lépésben keletkezik, tarvágásról beszélünk, ha több lépcsőben, akkor végvágásról. A vágásterület klímaváltozás szempontjából is a legdurvább beavatkozások egyike, ami történhet egy erdővel, hiszen ahol addig árnyék volt, pára és enyhe légmozgás, ott most tűző nap és vágtázó szelek gyötrik a növényzet maradványát, amiből az új erdőnek is létre kell jönnie. A lezúduló csapadék a völgyekbe hordja a talaj egy részét, ahol feliszapolódnak a patakok és víztárolók. Tényleg úgy gondolja valaki, hogy a tarvágás a legjobb eszköz a klímaváltozás hatásainak csökkentésére? A jelek szerint van ilyen szakember – a törvénymódosítás hivatalos indoklását olvasva aligha lehet kétségünk.
A markáns koncepció követői szerint a természetes eredetű, őshonos fafajú erdők fafajcserével járó átalakítása sok helyen nem megkerülhető. Legyen a bükkösök helyén tölgyes, a hazai tölgyeseink helyén délről származó tölgyfajok állományai stb. – és ha szükséges, el kell hárítani annak jogszabályi akadályait. Olyan módszerek alkalmazásától sem szabad szerintük idegenkedni, amelyeket az erdész szakma sem tekint természetközelinek – amilyen például a tarvágás, annak érdekében, hogy helyet biztosítsunk az „új erdőknek”. Védett és Natura 2000 területeken is, amelyeket – amint fentebb fejtegettük – nem elsősorban faanyagtermelés céljából kellene kezelnünk. A régi logika érvényesül, ami végigkísérte a „technooptimista” huszadik századot. Alakítsuk át a tájakat, hátha jobb lesz úgy. A homokterületekre akác került, az árterekre nemesnyárasok, a kopárra legeltetett hegyoldalakra és a futóhomokra fenyőültetvények. Az akác „felfalja” a természetes gyepterületeket és tönkreteszi a talajt, továbbá átalakítja még az őshonos fafajú erdőket is, ha gyökerekről felverődő sarjaival beterjed oda. A nemsnyárasokból sem lesz soha igazi erdő; minden tarvágás után újra kell telepíteni, élővilága szegényes. A telepített fenyvesek hébe-hóba át tudnak alakulni természetes erdőkké, de újabban inkább idő előtt leégnek, vagy a különböző fertőzések hatására állva elhalnak. Sok szempontból menthetetlen a műerdők rendszere. De láthatóan nem tanultunk a múlt hibáiból, az erdők nagy léptékű, költséges átalakítása ismét felkerült a napirendre. Holott lenne alternatíva.
Az erdők természetes adottságaiknál fogva alkalmasak arra, hogy az éghajlat változásait kövessék. Gondoljunk bele, hogy a jégkorszak óta hány alkalommal kellett megváltozniuk. Minél több, régóta a Kárpát-medencében élő őshonos fafaj alkotja az erdőket, annál könnyebben alkalmazkodik bármilyen irányú klímaváltozáshoz – hiszen mindig lesz olyan faj köztük, amelyik számára előnyös az aktuális időjárási trend. Jól átgondolt, bölcs erdőgazdálkodás mellett az erdők alkalmazkodóképessége értelemszerűen fokozható – hasonlóan ahhoz, ahogy egy előrelátó kertész is képes javítani a kert önfenntartó képességein. Inspirációért és tanácsokért sem kell feltétlenül vendégül látnunk mondjuk Peter Wohlleben világhírű német erdészt, aki úttörő gondolataival régóta kiáll az erdők önfenntartó működését támogató progresszív kezelése mellett, mivel Magyarországon ugyancsak vannak kiváló szakemberek ezen a téren. A vágásterületeket nélkülöző szálaló erdőgazdálkodás – ma örökerdő-gazdálkodásnak hívjuk – nálunk is többszázéves hagyományokra tekint, csak eddig nem alkalmaztuk széles körben, az Őrség gazdálkodóit leszámítva. Ma már a Budapest környéki erdők mellett például a Mecsekben is találkozhatunk működő modelljeivel, de a zempléni magánerdő-gazdálkodók is élen járnak a módszer alkalmazásában. Az örökerdő-gazdálkodás számos vonása segíti az erdőket a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásban – a már említett bőséges fafajválaszték mellett ilyen az összetett korosztályszerkezetből fakadó térbeli változatosság, a folyamatos erdőborítás következtében állandó erdőklíma, vagy a levegő nedvességtartalmát fenntartó holt faanyag megőrzése. Mindez együtt az erdő ellenálló képességének is komoly záloga. Nem tudjuk, hogy a természetközeli kezelési elvek meddig lesznek elég hatékonyan alkalmazhatók a klímaváltozás növekvő mértékű hatásainak mérséklésére. A gazdag erdei élővilág megőrzése viszont nem lehetséges nélkülük. Komoly hibát követhetünk el a természeti rendszereinkkel szemben, ha lemondunk az örökerdő-gazdálkodás előnyeiről, és rögtön idegenből származó fafajok telepítésével próbálkozunk. A kockázat vállalása nem elhanyagolható felelősség, és az sem mindegy, hogy hol vállalják a döntéshozók.
Védett és nem védett – egyre megy?
Ha már szóba került a Mecsek – de említhetnénk a Balaton-felvidéket, ismét a Bükköt, vagy akár a Fényi-erdőt –, ne feledkezzünk el az erdők korábban már többször szóba hozott különféle védettségi kategóriáiról, amelyeket nem véletlenül alkottak meg az elődeink, nemzetközi mintákat követve. Nemzeti parkokban, tájvédelmi körzetekben, Natura 2000 területeken máshogyan kell (kellene) az erdőkkel bánni – gondoljunk csak a külhoni példákra. Nem csak a faanyagtermelés vonatkozásában, hanem a klímaváltozásra való felkészítésük során is. A faanyag erdőben hagyása mint az ellenálló képesség záloga éppúgy fontosabb ezeken a helyszíneken, mint ahogyan az őshonos fafajok megőrzése, vagy a kezelési beavatkozások módja. A védett és Natura 2000 területeken minden esetben a természetes megoldásokat kell az előtérbe helyezni. Kihasználni az őshonos fafajok képességeit, és a táj valamennyi adottságát – ami lehetővé teszi például a csapadékvíz visszatartását, vagy éppen a talajvízszint helyreállítását. Minden eszközzel meg kell őriznünk az ökoszisztémák működési feltételeit. Akár úgy is, ha az pénzbe kerül? Nem csak a kitermelt faanyag egy részéről kellene lemondani, de a társadalom részéről még többlet forrásokat is feláldozni erre? Valószínűleg elkerülhetetlen.
Sok évtizedes, netán évszázados tabuk megdöntésének tűnik, de alighanem egyszer annak is el kell jöjjön az ideje, hogy erőforrásokat fektessünk a természet védelmébe. Minél előbb, annál jobb. Ma még talán furcsa belegondolni – bár hozzá vagyunk szokva, hogy az adónk elköltését az államra kell bízni, úgyhogy annyira talán mégsem –, hogy nem csak a közutak és repülőterek fejlesztése lehet költséges, hanem akár a természeti területeké is. Nyeljünk egy nagyot – főleg azok, akik egész eddigi életüket abban a meggyőződésben töltötték, miszerint a természet arra való, hogy onnan az erőforrásokat ingyen elvegyük –, és próbáljuk elfogadni, hogy az élővilág rendszereinek működése ma már nem magától értetődő. Nem csak a korallzátonyok életfunkciói állnak le, hanem az erdőké is, ha nem vigyázunk rájuk, nem támogatjuk az ellenálló képességüket. Valószínűleg most még kis költségekkel lehetne a jobb állapotú erdeinket helyreállítani, később már óriási áldozatokkal járhat mindez. Több tarvágást a védett és Natura 2000 területeken? A Bükkben, a Börzsönyben vagy a kiszáradófélben lévő Alföldünk utolsó kocsányos tölgyeseiben? Na, ne már!
Gúzsba kötve minden intézményünk
Reméljük, nem Nagy Sándor kardjára van szükségünk ahhoz, hogy a gordiuszi csomót, ami gúzsba köti és napi küzdelmekre készteti az erdők kezeléséért felelős intézményeinket, végre kioldjuk. Az állami erdőgazdaságok és az erdészeti hatóságok a hozamszabályozás idejétmúlt mérnöki elveinek fogságában vergődnek, miközben – ugyanerre alapozva – az állam elvárja a hozamok biztosítását. Állítólag ez a társadalom elvárása is. Kell a fa. Pont ennyi fa kell, nem több és nem kevesebb. Ha azonban a jogszabályainkból indulunk ki – melyek remélhetően szintén tükrözik a társadalmi elvárásokat –, akkor kiderül, hogy a védett természeti területeken nem erre lenne szükség. Mind az Alaptörvény, mind a természetvédelmi törvény olyan megfogalmazásokkal él – fentebb már idéztünk egy passzust a nemzeti parkok kapcsán, keressen rá, akit érdekelnek a további iránymutatások –, ami elvben kizárná, hogy a természetvédelmi rendeltetésű erdeink többsége is faltól falig a gazdasági célú erdőgazdálkodás érdekeinek legyen alávetve.
A nemzetipark-igazgatóságok és természetvédelmi hatóságok szintén tehetetlenek. A jogszabályok – az Alaptörvény, a természetvédelmi törvény vagy akár az erdőtörvény – elvi szinten hiába fogalmaznak meg bölcsen zöld iránymutatásokat, a gyakorlatra vonatkozó előírások mind elsősorban a gazdálkodásról szólnak, annak minimális korlátozása mellett. Ahogy említettük a Tar-kő kapcsán, e szereplők évtizedes küzdelmeinek szimbolikus terepei a nemzeti parkok. Ahol a zömmel állami tulajdonú területeken két kezelőnek, az állami erdőgazdaságok valamelyikének erdőmérnökei „szkandereznek” a helyi nemzetipark-igazgatóságok biológusaival és erdőmérnökeivel; erdőtervi tárgyalásról erdőtervi tárgyalásra. Az egyik fél a számára előírt fatömeget akarja kihozni, a másik a számára iránymutatásként meghatározott természeti értékeket igyekszik megvédeni. Majd elindulnak a munkagépek a keskeny aszfaltutakon, fel a Bükk-fennsíkra, be az ország legszebb és legöregebb erdeibe, hogy aztán napokon át szóljon a láncfűrész ott, ahol és amit a jogalkotók eredetileg a természet templomának szántak.
Ki nyer mindezen, kinek az érdeke? – tehetnénk most már fel a kérdést, ahová sajnos mindig eljutnak a hasonló diskurzusok. Szomorú és még szomorúbb válaszok közül válogathatunk. Az egyik, hogy emberek egy szűk, a döntéshozatal szempontjából kulcspozícióban lévő csoportjának nem érdeke az intézményi rendszer egészének, vagy bármely elemének megváltoztatása. Azért kapja a fizetését, hogy minden maradjon így. A másik válasz talán az a kafkai logika, hogy egy kellően áttekinthetetlenné váló, eredeti céljait meghaladó rendszerbe egy idő után már senkinek sincs kedve belenyúlni. A térségünkre oly jellemző „jólvanazúgy” hozzáállás mindezt hatékonyan támogatja kívülről. Miért akarna beleszólni az utca ember valamibe, amit ennyire kevéssé ért, és persze van rá szándék, hogy ne is értsen hozzá? Maradnak a keserű Facebook-posztok, egy-egy tényfeltáró újságcikk. A kutya ugat, a karaván halad. Mégiscsak lehet azonban némi reményünk.
Az erdészszakma rendkívül belterjes, és nem csak az erdészeti munkagépek működtetése múlik rajtuk, hanem az erdőket érintő valamennyi jogszabály is. Nehéz tehát a fennálló, társadalmi szempontból egyre kínosabb és konfliktusosabb helyzetben másra mutogatni. Ugyanakkor mérnöki szakterületről van szó. Számokkal dolgoznak, és tiszta fejjel kialakított hierarchikus munkarendet kell fenntartaniuk, amióta csak létezik ez a hivatás. Reményteli látni, ahogy képesek átszervezni például egy erdőgazdaság működését, hogy progresszív kezelési módokat vezethessenek be. Ha kell, több lábra állítják a tevékenységi köreiket. Megszervezik a kommunikációt, és tartják a lakossággal a kapcsolatot, ha szükséges. Tanulmányutakat szerveznek külföldre, és onnan ellesett új módszereket vezetnek be. Ismerjük el továbbá, hogy a természetvédelem terén elért eredmények is részben az erdészeken múlnak, adott esetben pont ebben, a természetvédelmet nem eléggé támogató közegben. Erdészek dolgoznak részint a nemzetipark-igazgatóságokban is – az ismereteik, kreativitásuk, tájhoz fűződő kapcsolataik itt sem hagyják cserben őket. Minden fentebb ecsetelt hiányosság, káros folyamat, tájléptékben elhibázott ágazati döntések ellenére páratlan az a tudás, amivel e szakma képviselői a Kárpát-medencében rendelkeznek. E szakembergárdára alapozva tudnánk új fejezetet nyitni, ha akarnánk; és ha az egybehangzó szándékot minél több érdekcsoport hatékonyan képviselné. Kezelők, önkormányzatok, zöld civil szervezetek, helyben élők.
Igen, mi, helyben élők. Fontos a Bükki Nemzeti Park területén történő erdőkezelés a miskolciaknak, vagy az egrieknek? Alighanem. Fontos a Duna-Ipoly Nemzeti Park működése, természetvédelmi erőfeszítései a budapestieknek, váciaknak, esztergomiaknak? Valószínűleg. És a Balaton-felvidéki Nemzeti Park szerepe a természeti tájkép megőrzésében? Veszprém vagy Balatonfüred mit szól hozzá? Vannak még további nemzeti parkjaink és városaink, falvaink – mit szólunk mindehhez, mindannyian? És a többi védett és Natura 2000 területen álló erdő, amelyek szintén őrzik még a Kárpát-medencei tájképet és élővilágot? Lesz, aki kiáll értük, vagy elfogadjuk, hogy innen is kell a fa, itt sem mellőzhetők a vágásterületek, amíg világ a világ?
Akarnunk kell
Foglaljuk hát össze, innentől már nem szaporítva a szót. Kevesebb fát kell termelni, és azt jobb hatékonysággal felhasználni. A védett és Natura 2000 területeken másféle erdőkezelésre van szükség – az erdők nagy részét itt „békén kell hagyni”, hogy az ellenálló képességük, élőviláguk, tájképi megjelenésük helyreállhasson. A klímaváltozáshoz változatos eszközökkel kell alkalmazkodni az erdőkben – másképp a gazdasági erdőkben, és másképp a védett területeken. Az erdők működését nem tisztelő, nem értő, „kőbaltás módszerekről” beszéljük le a döntéshozókat! Bízzuk az intézmények és a jogszabályok reformjait a legjobb szakemberekre, akik már bizonyítottak. Bizonyították, hogy értik a védett és Natura 2000 területek társadalmi szerepét, és az erdők működését. Kevesebb tarvágást, több élővilágot szeretnénk! Párás erdei levegőt, jó egészséget kívánunk magunknak, ahogy minden erdei növénynek és állatnak.
Nyitókép: Vágásterület szélén a Börzsönyben (fotó: Gálhidy László)
