Szerző: Dr. Gálhidy László
Az idei február zajosan indult az erdőkben. Kijött az Átlátszó Füstbement erdők című videója, amit pár napra rá a WWF Magyarország bükki sajtókirándulása követett, több országos működésű zöld civil szervezet részvételével. Mindeközben rövid részek jelentek meg Szendőfi Balázs Kufárok a templomban című filmjéből, ami már a bemutatója előtt botrányokat kavar az erdész körökben. Azóta elszabadultak az indulatok a közösségi médiában – ki átkokat szór az erdészekre, ki a védelmébe veszi őket. Mi egyiket sem tennénk, hanem a sajtókirándulás kezdeményezőiként a véleményünket mondjuk el. Pontosan mi ellen tiltakozunk, és mit volna szükséges újragondolni – szerintünk? Milyennek látszik az erdészek szerepe, túl a közhelyeken? Kinek kellene kezelni a nemzeti parkok erdeit?
Elég a tarvágásokból!
A háromszavas felkiáltójeles mondattal sokak véleményét össze lehet foglalni a hazai erdők jelen helyzetével kapcsolatban. Van, aki fotókkal, helynevekkel támasztja alá az üzenetét, és erős jelzőktől sem tartózkodik. A kommentelő erdészek szintén nem maradnak adósak – a sok évtizedes reflexeket követve felhergelt közvéleményről és hozzá nem értésről írnak, sorolva az ágazat rég- és közelmúltbeli érdemeit. (Korántsem mindenki – tegyük hozzá –, akad erdész hozzászóló, aki a szembenézésre és társadalmi párbeszédre buzdít.) A viták nem mentesek a szokásos végletektől – egyik szélen a bárhol látott fakivágás sérelmes megítélése, másikon a „tűzifa nélkül megfagyunk” narratíva. További hozzászólók a probléma komplexitását, szakmaiságát hangoztatják, hitelteleníteni próbálva a „leegyszerűsítő” álláspontokat. Az erdők országos helyzete valóban komplex értékelést és megoldásokat kíván, de ennek azért vannak egyszerűen megragadható elemei is. Például, hogy a védett természeti területeket nem azért hoztuk létre, hogy ott továbbra is drasztikus módszerekkel fát termeljünk.
Amire mi, zöld civilek felhívjuk minden érintett döntéshozó figyelmét – a fentieket szabatosabban megfogalmazva –, az a következő: védett természeti területek őshonos fafajú erdeiben – tölgyesekben, bükkösökben –, különösen a nemzeti parkokban, nem elfogadható a vágásos üzemmódú, faanyagtermelő erdőgazdálkodás további fenntartása. Hogy miért? Mert a faanyagtermelésnek ez a módja lerontja a tájképet, a termőhelyet, az erdőklímát, és az ökoszisztémát alkotó növény- és állatfajok nagy részének felszámolja az élőhelyét. Időről időre, és szinte a teljes területet előbb-utóbb érintve. A természettudományok kutatói már évtizedek óta állítják, hogy a tar- és végvágások az élőhelyek degradációját okozzák. Vagyis amit az erdős tájakon látunk, az nem csak az „érzékeny lelkű városi turista” szemét bántja, hanem tényleg árt az ökoszisztémának. Védett területeken kívül is fontos lenne tehát előre lépni a természetközeli módszerek – pl. örökerdő üzemmód – felé; erre ezúttal nem térnénk ki bővebben. A nemzeti parkokat viszont pontosan azért hoztuk létre az elmúlt fél évszázadban, hogy ott mentesítsük a természetet a nyilvánvaló káros emberi hatások alól. Aki túrázni indul a Bükkben, a Balaton-felvidéken, az Őrségben, netán Gemencben, az nem a levágott erdők látványával, sártengerrel, vadvédelmi kerítésekkel, nehéz erdészeti gépek használta dózerutakkal kíván találkozni, hanem a többé-kevésbé háborítatlan természettel. Ahogyan az egy nemzeti parkban – vagyis az ország csekély kiterjedésű, de ennek a célnak szentelt helyszínén – elvárható.
További figyelemreméltó tény, hogy a védett területeken végrehajtott vágásokra nagyrészt amúgy sem lenne szüksége a társadalomnak. Nézzük a számokat! Az ország erdeiből és különféle faállományaiból kitermelt faanyag több mint fele elégetésre kerül. A tűzifa 60%-a magasabb természetességű állományokból, köztük védett és Natura 2000 területen álló erdőkből kerül ki – aminek oka, hogy a természetesen növekvő, görbe, odvas stb. faanyag kevésbé jó ipari célokra. A költségesen és sok károkozással kitermelt faanyag jelentős részét pedig lényegében elpazaroljuk a biomassza-tüzelésre átállított erőművekben, hogy azzal az elektromos áram alig 3%-át előállíthassuk. Vagyis csekély mértékben kellene visszafognunk a pazarlást ahhoz, hogy búcsút mondjunk a nemzeti parkok erdőterületein a vég- és tarvágásoknak. Egy szemernyi jószándék és döntéshozói akarat elegendő lenne ahhoz, hogy fordítsunk a természeti területek sorsán.
Összefoglalva: miközben az érzelmek mindkét oldalt – a fák iránt rendkívül aggódókat és az erdészeket egyaránt – a szélsőséges vélemények felé sodorják, mi csupán annyit javasolnánk, hogy a védett természeti területekről vonuljon ki a faanyagtermelés leginkább idejétmúlt és legkártékonyabb gyakorlata, a vágásos üzemmód. Még csak itt sem mindenhonnan.
Tarvágás, végvágás, nem-vágás – narratívák és alternatívák
Akármennyire szeretnénk a védett természeti területeken és a Natura 2000 hálózatba tartozó erdőkben lecserélni a vágásos üzemmódot, erre valószínűleg még sokat kell várnunk. Az erdészek gyakran hivatkoznak rá, hogy bizonyos – főleg a múlt fafajpolitikája alapján létrehozott – faállományokat továbbra is tarra kell vágni. Többek között az akácosok, nemesnyárasok, telepített fenyvesek tarvágását a természetvédelmi törvény is megengedi a védett területeken. Igaz, azzal a kitétellel, hogy a helyén őshonos faállományt kell létrehozni. Sajnos ez nem mindig történik meg. Tarvágás után jön a nemesnyáras újratelepítése, az akác újbóli sarjaztatása. Másfelől nem egy erdész állítja, sőt mutatja meg a gyakorlatban, hogy az idegenhonos fákból álló kultúrerdők tarvágás nélkül is átalakíthatók. Mi több, ahol hagyják, a természet is megteszi, minden segítség nélkül – gondoljunk a Budai-hegység vagy a Mecsek apránként elfogyó feketefenyveseire, amelyek helyén pazarul fajgazdag tölgyesek teremnek néhány évtized alatt. A múltból örökölt gyakorlat és a könnyebb út lehetősége mégis azt mondatja az erdészek többségével, hogy a tarvágás a legfrappánsabb megoldás, a faanyagot is megmentő módszer. Védett természeti területen azonban legfeljebb egyszer lehetne végrehajtani, ha komolyan vennénk a célkitűzéseket.
Más a helyzet, ha nem a klasszikus tarvágásról beszélünk, hanem a fokozatos felújító vágásról, és annak befejező lépéséről, a „végvágásról”. A hegyvidékek túrázói általában ezekkel találkoznak a bükkösökben, tölgyesekben. (A laikusok többsége „tarvágásnak” nevezi ezt is, amit az erdész a saját szakmai szóhasználata alapján visszautasít, és máris kezdődhet a parttalan, elkeseredett vita arról, hogy pontosan mit látunk, mi a jó az erdőnek, és mi a gazdaságnak.) A végvágások folytatólagos alkalmazását sajnos megengedi nem csak az erdőtörvény, hanem a természetvédelmi törvény is a védett természeti területeken, akár őshonos fafajú erdeinkben is. A kiterjedésüket korlátozza ugyan, a hagyásfák megőrzését adott mértékig előírja, de a végvágást magát nem tiltja. Főként ennek tarthatatlanságára hívjuk fel a döntéshozók figyelmét.
Az erdőgazdaságok képviselői előszeretettel használják ütőkártyaként azt az általánosító keretezést, hogy az őshonos fafajú erdők is „az erdész keze által jöttek létre”, nincsenek „ökológiai egyensúlyban” – vagyis „muszáj” átalakítani azokat. Aminek a leginkább adekvát módja az erdőgazdálkodás. Mivel a vágásterületek nélküli örökerdő-üzemmódot egyelőre csupán az országos erdőterület 1,7%-án alkalmazzuk, az erdőgazdaságok „ajánlata” leginkább a vágásos üzemmód fenntartásáról szól. Rögzítsük tényként: nem minden erdőt az „erdész keze” hozott létre, még Magyarországon sem, és azok ökológiai folyamatait nem feltétlenül kell hagyományos erdészeti beavatkozásokkal irányítani.
Az erdész narratívákban rendre előkerül a tájtörténet és az elődök munkája – hol pozitív, hol negatív felhanggal, de egyféle konklúzióval: továbbra is folytatni kell a hagyományos erdőgazdálkodást a védett területeken is. A közvélemény által a védett területek egy részén alighanem joggal elvárt háborítatlanságot (= nincs rendszeres faanyagtermelés) az erdészek visszatérő toposzként „rezervátumszemléletnek” bélyegzik, a tudatlanság megnyilvánulásának – hiszen az erdőket „kezelni kell”, nem „magukra hagyni” – tartják. Néha olyan túlzásokig is szívesen elmennek, amely szerint a zöld kritikusok az embert, a turistát is kitiltanák az erdőkből. Természetesen ez a „rémkép” csak kommunikációs célokat szolgál: néhány kivételtől eltekintve a fokozottan védett erdőkben is lehet túrázni az utakon, amit senki nem kifogásol. A fokozottan védett erdők levágását annál többen…
Újkeletű ürügy a klímaváltozás, amit egyre több gazdálkodó annak alátámasztására használ, hogy bizony szükség van az intenzív beavatkozásra. Ismét általánosító módon megfogalmazva az irányt, ha lehet, minden erdőre vonatkoztatva. Egyelőre rendkívül bizonytalan, szerteágazó prognózisok vannak a klímaváltozásra, amelyek bőven adnak okot az aggodalomra. Ugyanakkor akármelyiket is fogadják el akár hosszabb távon a szakpolitikák, a várható irányokhoz való alkalmazkodás nem jelentheti azt, hogy minden erdőt erőltetett ütemben átalakítsunk, továbbra is intenzíven kezeljünk, függetlenül annak valós állapotától, még sokáig megőrizhető értékeitől, a fenntartásának társadalmi céljaitól.
Az erdőgazdaságok fentebb taglalt, hagyományos – leginkább az Északi-középhegység vagyonkezelőitől hallott – narratíváiból szerencsére sokféle továbblépési lehetőség van, amelyeket mindenekelőtt a védett területeken kell figyelembe venni. Erről szól Aszalós Réka erdőökológus friss cikke a Másfélfok című online magazinban. Olvashatunk a vágások alternatívájaként bízvást említhető örökerdő-üzemmódról, a visszahagyott szerkezeti elemekről, lépőkövekről stb. A kutató kitér a védett erdőknek azon körére is, ahol soha nem volna szabad végvágni, tarvágni. A kizárólag a Kárpát-medencében előforduló erdőtípusok – például a pusztai tölgyesek – utolsó hírmondói teljes körű védelmet érdemelnének. Ahogyan az idős szentélyerdők is.
A szentélyerdők olyan magas természetességű „öregerdők”, amelyek szerencsés körülmények folytán sokáig, akár 150-200 éven át is elkerülték a végvágást. Saját elemzéseink alapján 15 000 hektár az országos kiterjedésük, vagyis az erdőterület egy százalékát sem teszik ki. A magyar erdők e „katedrálisai” jelenleg azonban ugyanúgy áldozatul eshetnek a mindenütt gyakorolt végvágásoknak, mint bármilyen más állomány, ha a bonyolult döntéshozatalban szereplő valamelyik fél ezúttal úgy dönt. Bő egy éve a nyírségi Fényi-erdőben pontosan ez történt. Ha ilyenkor arra járunk, 100-150 cm átmérőjű tuskókra, döbbenetes méretű rönkök sarangjaira lehetünk figyelmesek. Az erdő lakóinak addig otthonul szolgáló, immár feldarabolt fatörzsek a teherautó platóján utazva végül a biomassza-erőműben végzik. Ugyanúgy, mint az élővilág szempontjából jóval értéktelenebb kultúrerdők – fenyőültetvények, akácosok – faanyaga.
A vágásos üzemmód elvben visszaszorítható, lecserélhető lenne a védett területeken. Gondos tervezéssel, kiegészítő tevékenységekkel a hatásai is csökkenthetők. Egyes helyeken teljesen el kellene engednünk a faanyagtermelést. Mégsem nagyon mozdulunk ebbe az irányba, mivel a kitermelt faanyag hasznot hoz, és erről a döntéshozatal meghatározó szereplői nem szívesen mondanak le. Akkor sem állnak kötélnek, ha a társadalom már évtizedek óta mást akar.
Az átláthatóság hiánya
Átláthatóság, transzparencia nélkül nagyon nehéz megérteni a rendszerszintű problémákat, és még nehezebb a változtatást elérni. Nem tudjuk ugyanis, hogy hol nyúljunk hozzá az ördöglakathoz, ki a felelős, kit kell megszólítani.
Kezdjük például egy egyszerű kérdéssel: ki mondja meg azt, hogy mennyi fát kell vágni az egyes erdőtervezési körzetekben – végső soron az országban? Mennyit az állami erdőkben? Az állami erdő mindenkié – fontos lenne tudnunk, hogy ki dönt a sorsukról; hogy mennyi fát kell onnan kitermelni. Honnan igen, és honnan nem. Az állami erdőgazdálkodó, más szóval vagyonkezelő dönt? Védett területek esetében a természetvédelmi kezelő? A hatóságok? Az Agrárminisztérium? Vegyük sorra.
A gazdálkodónak többnyire van elképzelése arról, hogy mennyi fát szeretne az adott tízéves ciklusban kitermelni. Az erdészeti hatóság korlátoz, ameddig alá tudja ezt támasztani szakmailag, adott esetben a természetvédelmi kezelő – vagyis a nemzetipark-igazgatóság – véleményét is bevonva. Utóbbi szereplők azonban a hatályos jogszabályok alapján kevéssé szoríthatják rá a gazdálkodót a kitermelt fa volumenének jelentős, a tájrészlet egészét érintő csökkentésére. Semmiképp nem várhatják el azt, amit észszerű javaslatként hangsúlyozunk, vagyis, hogy a vágásos üzemmód, ahol csak lehet, lekerüljön a napirendről a védett területeken. Az üzemmód megválasztása ugyanis elsősorban a gazdálkodó döntése.
Egy-egy értékes erdőrészlet sorsa végül az erdőtervi tárgyalásokon dől el. Kerülhet faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódba – ami a kevésbé gyakori eset. Általában lehet szó fahasználatról, akár végvágásról is. A Bükki Nemzeti Park határain belül található erdők háromnegyede például vágásos üzemmódban van – ami azt jelenti, hogy ott vágásterület fog előbb-utóbb keletkezni.
Visszafogja-e az erdőgazdaságok fakitermelési kedvét az Agrárminisztérium, amely az erdész és a természetvédelmi ágazat irányításáért egyszerre felelős? Vélhetően megtehetné, jóllehet a gyakorlatban erre semmiféle szándékot nem látunk. (Legutóbbi példaként a Greenpeace kérdésére adott, lényegében udvarias lepattintásnak tekinthető miniszteri választ hozhatnánk.)
Fát termelünk tehát a védett területeken – amolyan szokásjog alapján. Amit eddig kihoztunk, azt alkalmasint továbbra is biztosítani képesek az erdők, állítja az erdészek egy része, és ehhez mérten nem lát semmi kivetnivalót abban, ha évről évre kikerül a korábbival egyező fatömeg az erdőből. Az „erdők hármas funkciója” olyan erdész doktrína, ami a 80-as évekig biztos lábakon állt. Védelmi, közjóléti és gazdasági. Utóbbival könnyű volt indokolni az erdőgazdálkodás tényét védett területen is. Ma már tudjuk, hogy az élővilág szempontjából ez a gyakorlat távolról sem fenntartható, de mivel a természetvédelem eszköztelen a további korlátozások irányában, nehéz a hagyományos állásponttal szemben fellépni.
Napjainkra azonban sok minden megváltozott. A védett területek erdeiért felelős „kettős kezelői intézményrendszer” a jogszabályi környezettel együtt szinte saját karikatúrájaként működik. Például a védett természeti területen lévő erdőknek az erdőtörvény alapján természetvédelmi elsődleges rendeltetése van, amely mellé ma már nem adható gazdasági rendeltetés. Vagyis minden végvágás, síkvidéken többnyire tarvágás – gondoljunk Gemencre – papíron, abszurd módon a természetvédelem érdekeit szolgálja. Az erdőgazdálkodó néha vállalja is ezt a paradoxont, amikor kijelenti, hogy a védett területen végrehajtott „valamennyi tőtől való elválasztás” „ökológiai szempontok szerint” történik, és ebben gazdasági szempontok nem játszanak szerepet.
További abszurditás, „fából vaskarika”, hogy ameddig nincs a védett területen ún. természetvédelmi kezelési terv (ebben kellene rögzíteni a természetvédelem valódi célkitűzéseit és az ahhoz szükséges kezelési feladatokat), addig a hatályos erdőterv szerint zajlik a kezelés. Többnyire vágásos üzemmódban. Egyszerűen fogalmazva az erdőterv helyettesíti a természetvédelmi kezelési tervet; mintha ez szakmailag akár csak átmenetileg is elfogadható lenne. Természetvédelmi kezelési terv pedig azért nincs (vagy lapul a fiók mélyén), mert ha az erdőgazdálkodó elvárásait nem építi be természetvédelemért felelős nemzetipark-igazgatóság a dokumentumba, akkor előbbi nem járul hozzá annak kihirdetéséhez. Látszólag a „róka fogta csuka” helyzet a vagyonkezelő állami erdőgazdaságnak kedvez. Kérdés, hogy meddig tartható fenn az áldatlan állapot a szakmai és laikus körök egyre határozottabb kritikái közepette.
A nemzet parkjai
Az országosan védett természeti területek legmagasabb kategóriája a nemzeti park. Azért hoztuk ezeket létre, hogy megmaradjon valami a Kárpát-medence természeti értékeiből. Joggal várhatjuk, hogy a természetes tájkép legalább itt érintetlen legyen; amennyire csak lehet. Hogy a Bükk erdei ne egy szétfeslett rongyszőnyegre hasonlítsanak az űrfotón és a kilátópontról nézve, hanem összefüggően, sértetlenül borítsák a hegyoldalakat, csak annyi bolygatással, amit a természet létrehoz.
A nemzeti parkok – hatalmas nemzetközi presztízsük, turisztikai vonzerejük ellenére – Magyarországon alig töltik be szerepüket. Az igazgatóságok önállóan kommunikációt sem folytathatnak, ezért az ott elvégzett, komoly szakmai munkáról és a hétköznapi problémáikról alig értesül a közvélemény. Megtudhatjuk, hogy már virágzik a tavaszi tőzike, de hogy milyen harcokat kell vívniuk egy-egy öreg erdő megmentéséért, arról nem szólhat a fáma. A szűkebb témánknál maradva jelzésértékű, hogy a nemzeti parkok erdeire vonatkozóan még külön statisztikák sincsenek nyilvánossá téve. Ha netán egy újságírót érdekelne, hogy pl. hány hektár, milyen korú, rendeltetésű, üzemmódú stb. tölgyes, bükkös (netán Natura 2000 élőhely-kategória) található a nemzeti parkok határain belül, kitartó oknyomozás várna rá. E téren sincs transzparencia, a fahasználatoknál már látottakhoz hasonlóan.
A nemzeti parki erdők fenntartását, kezelését a vállalt céloknak megfelelően kell elvégezni, nem máshogy. Nem lehet társadalmi érdek, hogy ott még évtizedeken át vitatkozzék egymással két össze nem egyeztethető célokat képviselő állami intézmény. Nem csak az intézmények presztízsét csökkenti ez a kikényszerített kötélhúzás, de a munkatársak is méltatlan helyzetbe kerülnek – akár erdészről, akár természetvédelmi szakemberről van szó –, akik sokszor alig vállalható megalkuvások között élik hétköznapjaikat. Az erdőjáró hazánkfiaival pedig egyre kevésbé „értethető meg”, hogy a nemzeti parkokat feldúló erdőgazdálkodás maga a természetvédelem.
Lehetséges kiút, hogy 1996 óta a természetvédelmi törvény alapján a nemzeti parkokat övezetekre kellene tagolni, ahol az ún. természeti övezetben nincs gazdasági célú fahasználat, amely helyett a természetvédelmi erdőkezelés kaphat szerepet. Az egyetlen Hortobágyi Nemzeti Park kivételével sehol nem valósították még meg (ott is csak 2022-ben), így elmondható, hogy harminc éve nem sikerült ezen a téren sem előre lépni. A WWF Magyarország 2012-ben – sok év szakmai párbeszédet követő eredménytelenség után – a Csarna-völgyért indított kampány nyomán az övezetek ügyében is figyelemfelhívást intézett a döntéshozók felé. Az ígéretes kezdetek után azonban a nagypolitika viharai elsöpörték a kezdeményezést, ami végre a gyakorlatba is átültette volna a sok évtizede be nem tartott törvényi előírásokat.
Vannak a dilemmát jól ismerő kollégák, akik a teljes intézményrendszer újragondolását szorgalmazzák. A különféle koncepciók közül talán a legtöbbször elhangzó szerint az összes védett erdő kezelése a nemzetipark-igazgatóságokhoz kellene, hogy kerüljön. Aligha vitatható, hogy megfelelően kivitelezve korszakváltó előrelépés lenne a hazai természetvédelem történetében.
Más elgondolások szerint az állami erdőgazdaságok is meg tudnák valósítani a kezeléseket, akár a megfelelően kijelölt zónák alapján. Ne kételkedjünk benne, hogy bizonyos feltételek mellett ez a modell is működhetne, hiszen az infrastruktúra és a szakmai felkészültség rendelkezésre áll. Nagy kérdés ugyanakkor, hogy a jelenlegi érdekeltségi rendszerben, ahol gyakran kimondott alapvetés, hogy az állami erdők kezelése legyen önfenntartó, megoldható-e mindez. Jelenleg ugyanis a kitermelt faanyag adja ennek fedezetét. Nem kis részben kivágott fából, elpusztított élőhelyek révén működtetjük a védett területek kezelését. Ha a döntéshozók továbbra is ragaszkodnak a manapság már semmilyen észszerű érvvel alá nem támasztható összefüggéshez, akkor a vágásterületek jó eséllyel velünk maradnak, a nemzeti parkokban is.
További ajánlott és felhasznált irodalom
A fősodratú médiában a Bükki Nemzeti Parkban tartott sajtótájékoztatónk nyomán megjelent cikkek:
Válasz Online: Nemzeti park az, ahol kivágják a fát a harkály alól
HVG: Mit keres a kazánban a védett erdők fája?
Telex: Körös-körül lombkorona – ígéri a tanösvény, aztán szembejön a letarolt erdő
Hivatkozott olvasmányok, videók:
Másfélfok: Az erdő sokkal több, mint fa – mit adhat nekünk egy természetközelibb erdőkezelés?
Videó: Védett erdők és erdőgazdálkodás az Egererdőnél – Erdőmánia Podcast
Szentélyerdők Magyarországon:
https://wwf.hu/szentelyerdok-magyarorszagon/
Weboldal: https://szentelyerdo.wwf.hu/
További blogbejegyzéseink a témában:
Tényleg bele kell vágni az Alföld egyik legértékesebb erdejébe?
Nem lehet kétszer ugyanabba az erdőbe lépni
