Szerző: Dr. Gálhidy László, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetője

Több mint két hónapja hullámzanak a kedélyek a lombkoronasétánynak „csúfolt” nyírségi faépítmény körül, miközben arról alig esik szó, hogy egyáltalán mire lenne való? Mit kellene látni egy ilyen pár méter magasságban kialakított szerkezetről – pláne annak tudatában, hogy valódi erdő sosem volt körülötte?

Még márciusban röppent fel a hír, hogy mire elkészült egy lombkoronasétány, kivágták alóla az „erdőt”. A létesítmény tulajdonosa, a települési polgármester nyilatkozata szerint nem volt feltétel a fák jelenléte. Újabban kreatív újságírók mesterséges intelligenciával felturbózott Photoshoppal „varázsoltak” erdőt köré, amely, ha a valóságban is létezne, bizonyára nagyszerű élményt nyújtana a látogatónak. Na, de milyen lett volna az élmény az eredeti elgondolás szerint?

Mi is az a lombkoronasétány?

A madárhangoktól zajos, sötét és párás esőerdőben kanyargó ösvény a fából ácsolt fogadóépülethez vezet – ahol kis lépcsőzés után eljutunk az indító teraszra. Itt kezdődik a móka. A szakadéknak is beillő mély völgy fölött függőhíd ível a következő, már élő fára épült platformig; a keskeny járdát két oldalról sűrű drótháló szegélyezi, korlátként pedig vastag kenderkötelek szolgálnak. Libasorban haladhat rajta végig meghatározott számú ember. Malájok, japánok, néhány amerikai turista, akikkel együtt érkeztem a nemzeti parkba. A függőhíd enyhén imbolyog, ahogy rálépek, és a talajszint minden lépéssel távolodik. Egyszerre csak 20-25 méter magasságban, tátongó mélység felett találjuk magunkat; az óriási fák „hóna alatt” – ahol a masszív, liánokkal és különös, fán lakó növényekkel borított törzsek még mindig az ég felé törnek, hogy végül ernyőszerű, roppant koronákká terüljenek szét. A függőhíd néhol kényelmesebb járdának adja át a helyét, ahol még inkább elmerülhetünk Borneó esőerdeinek szépségében. A látvány felejthetetlen – és nem csak azoknak, akik esetleg tériszonnyal küzdenek, hanem mindenkinek, akit a növényvilág sokfélesége, a ritkán látott formák rabul tudnak ejteni.

Kapaszkodni kell, Kinabalu Nemzeti Park, Borneó, Malajzia (Fotó: Gálhidy László)
Sétány a Shorea-fák koronája alatt (Fotó: Gálhidy László)
Pillantás az esőerdő mélyére(Fotó: Gálhidy László)

A lombkoronasétányok eredetileg kutatási célokból épültek a trópusi esőerdőkben, ahol a megfigyelni kívánt növények és állatok jelentős része soha nem kerül a terepen mozgó kutatók szeme elé, hiszen 30-40 méteres magasságban élik le életüket. Idővel inkább a turisztikai igényeket kezdték kiszolgálni az építmények (a kutatók más műszaki megoldásokhoz – pl. emelődarukhoz – folyamodtak), és bár mára minden kontinensen megjelentek, a leglátványosabb példáik most is a trópusokon kereshetők fel. Ezen a linken például érdekes merítést kapunk a híresebb lombkoronasétányokról, Németországtól Ruandáig.

A nyugat-ausztráliai Óriások Völgyének erdejében 400 éves eukaliptuszok között vezetnek a függőhidak, Guyana vagy Costa Rica sétányaira a különféle majomfajok, tukánok, fákon élő orchideák látványáért érdemes ellátogatni. Németországban a Hainich Nemzeti Parkban függőhidak helyett a nálunk is jellemzőbb, merev szerkezetű járdákon lehet hosszasan gyalogolni – a kedvcsináló szerint akár vadmacskát is lehet róla látni (bizonyára van rá némi esély, de azért ne számítsunk rá feltétlenül). A grandiózus európai – pl. bajor, cseh, szlovák vagy osztrák – lombkoronasétányok inkább „dinamikussá tett” hegyvidéki kilátóként funkcionálnak, és különleges építészeti megoldásaikkal ejtik rabul a látogatót. Gyakran egyszerre kínálnak akadálymentesített útvonalat a kevésbé edzett túrázóknak, és némi „kalandpark jelleget” az arra fogékonyaknak például alternatív függőhídelemekkel, csúszdákkal.

Steigerwald, Németország (Fotó: Gálhidy László)
Tölgyelegyes bükkerdő a sétány szintjéről (Fotó: Gálhidy László)
Az európai lombkoronasétányok gyakran grandiózus kilátóban végződnek (Fotó: Gálhidy László)

A magyarországi lombkoronasétányokról is több összeállítást lehetett olvasni az elmúlt évek építkezési hullámaival párhuzamosan; legutóbb pedig az elhíresült nyírmártonfalvai építmény apropóján. Közös jellemzőként itt is az építészeti egyediségek és a méretek jelentik az „érdekességfaktort” – a hosszukat, magasságukat, technikai megoldásaikat szinte minden cikk alapvető tudnivalóként részletezi. A hazai építmények persze eltörpülnek a külföldi „nagy testvérek” mellett – általában 10 m körüli magasságban tekeregnek a fák között. Kilátók, csúszdák nálunk is színesítik az összképet (a makói, ártéri lombkoronasétány esetében pedig a hagymamotívum sem maradhat el – itt az egyik terasz tetejét képezi.) Ami az erdei élővilággal való ismerkedést illeti, kötelező elemként természetesen szó esik róla – hiszen ez adja papíron a lombkoronasétányok legfontosabb „küldetését” –, hogy tudniillik „új szemszögből lehet az erdő élővilágát megismerni”. A „hihetetlen”, „fantasztikus” stb. jelzők éppen úgy a klisés, tapasztalati hátteret nélkülözőnek tűnő leírásokhoz tartoznak, mint a „megismerés”, „felfedezés” és a „kaland”. Jó, de mit látunk?

Ártéri lombkoronasétány, Makó (Fotó: Gálhidy László)
A Maros ártere a magasból (Fotó: Gálhidy László)

Látunk, de mit?

A trópusokon aligha kerülhetjük el, hogy fánlakó (ún. „epifiton”) növényekre csodálkozzunk rá, vagy különleges állatok – pl. repülő gyíkok – suhanjanak el mellettünk, hiszen az itteni erdei élővilág nem csak döbbenetesen fajgazdag és nagy egyedszámú, hanem a teremtmények egy része valóban kizárólag a fák lombsátrában éli az életét. A mérsékelt öv nagy részén – például hazánkban – az erdei élővilág sokkal kevésbé változatos és tömeges, valamint nem oszlik meg úgy a talaj- és a lombkoronaszint között, mint a trópusi esőerdőkben. A látványosabb fajok többnyire a talaj közelében élnek (a gyep- és cserjeszinthez kötődnek, mint búvó- és táplálkozóhelyhez), de ha nem, azért onnan is megfigyelhetők. Gondoljunk a virágos növényekre (beleértve a hazai orchideákat), az emlősök többségére (különösen a patásokra), a mohákra, gombákra, bogarakra, lepkékre stb. Az európai mókust, nyestet vagy a denevéreket is könnyűszerrel megfigyelhetjük a „földszintről” – és egy 10 méter magas építményről sem kerülünk hozzájuk közelebb. Vannak persze magasan a fák törzsébe vájt odúk, ahol a madárfiókákra is rápillanthatnánk – de ugyan ki szeretné háborgatni a rémült madárcsaládot, kockáztatva, hogy a tojó végül abbahagyja az etetésüket?

Akkor végül is, mit keresünk odafönt? Mielőtt rátérnénk a válaszra, képzeljünk el a nyírmártonfalvai lombkoronasétányt úgy, hogy megmaradt körülötte „az erdő”. Azaz a sorokba ültetett fákból álló nyárültetvény. Itt jutunk el ugyanis a címben feltett kérdésig, hogy mit kellett volna látnunk erről az ominózus építményről… A nyárültetvény nem erdő, hanem faültetvény. (A rend kedvéért meg kell említeni, hogy a faültetvények is az erdőtörvény hatálya alá esnek, ám ettől még nem számítanak erdei élőhelynek.) A faültetvények az igazi erdőhöz képest egyetlen fafaj egykorú, hálózatban ültetett példányaiból állnak – lényegében mezőgazdasági kultúrák, mint a kukoricatábla. Cserjék véletlenszerűen találhatók bennük – ha egy-egy odahullott magból kikeltek –, az aljnövényzetük pedig leginkább szegényes gyomközösségként jellemezhető. Az ültetvény általában 30-40 évig létezik, akkor a „vágásérett” fákat kivágják, a talajt felszántják, majd elültetik a facsemeték újabb generációját. Pontosan úgy, ahogyan Nyírmártonfalván történt. Vagyis amit láttunk volna a lombkoronasétányról, az nem lett volna egyéb, mint a nyárfák teljesen egyforma koronái a vékony ágakkal, és a szélben susogó levelekkel. Talán némelyik ágon megpillanthattunk volna egy-egy apró bogarat, vagy távolabb egy rászálló madarat – pont úgy, mint ahogyan az a talajról nézve is megfigyelhető. Mivel a sétány síkságon épült, panorámát sem nagyon várhatunk tőle. Hát erről maradtunk le, nem többről, és nem kevesebbről. A faépítmény magasságából fakad persze némi „térélmény” – ami amúgy egy vadászlesről is „élvezhető” –, csak az ára tűnik aránytalanul soknak, méterenként kicsit több mint 600.000 forintért. (Ha egy pillanatra elszabadítjuk a fantáziánkat, el tudnánk képzelni napraforgótábla, repceföld vagy karácsonyfa-ültetvény feletti lombkoronasétányt is – a látvány bizonyára szokatlan és egyedi lenne, csak az a kérdés, hogy a társadalmi haszon arányos volna-e a befektetett forrásokkal…)

Nyárültetvény a szokásos nézetből (Fotó: Gálhidy László)

Kell-e nekünk lombkoronasétány egyáltalán?

Fákat magasabb pontokról szemlélni sok helyen van módunk. A természetes kilátóhelyek – sziklakibúvások, hegycsúcsok – adnak erre lehetőséget. Az épített kilátók között is több olyan akad (a budapestiek figyelmébe a Nagy-Hárs-hegyen találhatót ajánlhatnánk), ahol az erdőt szinte „emeletről emeletre” lehet végig csodálni – bár talán nem túlzás állítani, hogy a látogatók többsége a legfelső szintet részesíti előnyben, ahol már nem „zavarják” a fák a kilátást. A vadászlesek szerepe szintén az, hogy fentről pásztázhassuk az erdőt – kellő türelemmel várva a szürkületi órákban elő is kerül a szarvas, vagy a vaddisznókonda. Aki nem kíván az erdőbe menni, de egy társasház belső udvarára, vagy kertre néz az emeleti erkélye, máris megkaphat valamit a lombkoronasétányok perspektívájából. De rugaszkodjunk el a hétköznapi helyszínektől, és képzeljük el, ideálisan milyen egy jó lombkoronasétány.

Olyan helyen épül, ahol valóban új nézőpontból látszik a táj, és maga az erdő. Lehetőség szerint a természetes, változatos fafajösszetételű, idős fákból is álló erdő. A látogatást megfelelően szabályozzák a parkolók és egyéb infrastruktúra kialakításával, a nyitvatartási idővel, az egyszerre az építményen tartózkodók számával stb. A gondos vonalvezetés mellett olyan információkat nyújt, amit tényleg haza tud vinni a látogató – mindenekelőtt alapvető erdőökológiai, erdődinamikai ismereteket. Például hogy a sétányról is látható halott fa valójában sok száz különböző faj élőhelye, amit nem eltávolítani kell az erdőből, hanem megtartani. Hogy az idős erdő szerkezetét ideális esetben a szelek és a jégtörések alakítják, nem pedig a láncfűrész. Hogy az erdő valamennyi őshonos lakójára szükség van, amelyek számára meg kell őrizni az életfeltételeket – ami a látogatóktól is odafigyelést kíván. Vagy hogy miért okozhat károkat, ha túl sokan vagyunk az építményen, valamint elviselhetetlen zajt és fényszennyezést okozunk az egész év során; miként járul mindez az ökoszisztémák leromlásához.

Hazánkban ideális helyet szinte alig lehet találni egy lombkoronasétánynak. Az erdő védett területen is többnyire olyan leromlott állapotú vagy átalakított, hogy a természeti értékek bemutatására szakmailag alkalmatlan, így jobb híján a látogatók is „játszótéri berendezésként” vagy „fapados vidámparki eszközként” tekinthetnek az alkotásra. Ahol viszont a természet egy kis részlete jó állapotban maradt, amire Magyarországon alig van példa – az erdőknek például alig fél százaléka sorolható ide –, ott a lombkoronasétány könnyen válik igen kártékony eszközzé; a turisztikai igénybevétel csúcsra járatásával lényegében megsemmisíti a bemutatni kívánt értékeket. A zaj- és fényszennyezés szintje megemelkedik, a talaj lepusztul, a levegő és a vizek elszennyeződnek, az ökoszisztéma érzékenyebb, mégis kulcsfontosságú fajai elpusztulnak, vagy elköltöznek. (Ami sajnos nem feltétlenül riasztja el a beruházót, vagy tántorítja el a projekt létrejöttében közreműködő döntéselőkészítőket és döntéshozókat – így a pályázat bírálóit, a tervezőket, a hatástanulmányok szerzőit, a hatóságokat stb.)

Konkrét példát is hadd említsünk: a WWF Magyarország sok-sok egyeztetésen igyekezett meggyőzni a budapesti Hegyvidék önkormányzatát, hogy a cseh és német mintákra elképzelt óriás lombkoronasétány egyszerűen nem fér el a Normafán. A Magyarországon páratlan, nagyon idős fákból is álló kirándulóerdő töredéke például a fotókon látható bajor Steigerwaldénak, miközben a turisztikai terhelése már most a határokat feszegeti. A rétekkel tarkított “békebeli” kirándulóhely emellett több természetes kilátóponttal rendelkezik, sőt, a János-hegyen egy páratlan panorámájú, emblematikus épület, az Erzsébet-kilátó mindent megmutat a tájból, amit csak lehet. Végül egy rendkívül konstruktív és lelkes építész csapat segítségével sikerült olyan, a tájhoz, az erdőhöz és az ismeretterjesztési célokhoz egyaránt illeszkedő tervekben megegyezni, amit minden szereplő el tudott fogadni – köztük a természetvédelmi kezelő Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság is.

Kilátás a budapesti Normafáról (Fotó: Gálhidy László)

Látogassunk ezek után lombkoronasétányt? Egyszer-egyszer megéri, hiszen az építészeti megoldások, az elhelyezés, a lombkoronák terében mozgás egyedi élményt jelenthet, amit kiegészíthet a helyben megszerezhető új tudás. Különösen ott érdemes vállalkozni a sétára, ahol a fenti tényezők figyelembevételével, arra alkalmas élőhelyen hozták létre. Jó, ha már otthon részben felkészülünk a várható látnivalókra, és ezáltal még jobban kihasználjuk az új perspektíva adta lehetőségeket. Fontos szempont, hogy magunk is a lehető legkevesebb káros hatást okozva közelítsük meg, kevés zajjal mozogjunk, a szemetet elhozva, alacsony ökológiai lábnyomra törekedve. Alapvető cél, hogy a döntéshozók is egyre tudatosabb és tájékozottabb látogatókra számítsanak, és csak ott jöjjenek létre efféle beruházások, ahol tényleg van értelme.

(Hogy nyárültetvényben van-e értelme, azt mindenki döntse el maga. A véleményünk kialakításában esetleg segít, ha még egyszer ránézünk a cikkben szereplő fotóra, vagy felkeressük a lakóhelyünkhöz legközelebbi faültetvényt.)

A témához kapcsolódva ajánljuk az éppen futó ismeretterjesztő posztsorozatunkat, amelynek egyik eleme arra hívja fel a figyelmet, hogy az erdőterületünk az utóbbi száz évben nagyrészt az ültetvények és más “műerdők” telepítésével duplázódott meg – “valódi erdő” az országnak alig több mint 10%-án található, és ezek nagy része is távol van a természetes – akár egy lombkoronasétányról is jó szívvel bemutatható – állapotoktól.