Szerző: Gálhidy László, WWF Magyarország
Írásunkban annak a zavarba ejtő jelenségnek eredünk utána, hogy az erdőterületünk legnagyobb részén nem természetes, öreg fákból is álló erdőket látunk, hanem valami egészen mást. Hogyan képzeljük el, számokkal is alátámasztva, hogy amit a kirándulóutak, vagy akár az autópályák mellett látunk, az többnyire nem „igazi” erdő – és ha nem, akkor mi? Továbbá – miért nem őriztük meg a természettől örökül kapott, „igazi” erdeinket?
Magyarország több mint ötödét borítja erdő a hivatalos statisztikák szerint. Az elmúlt száz évben időnként lendületesen, máskor lassabban növekedett az erdőborítottság. A jól hangzó kétmillió hektár elérését 2006-ban ünnepelte az ország. Nem csak az erdők teljes területe, de azon belül a természetvédelmi oltalom alatt álló részük is sokszorosára nőtt a második világháború utáni évtizedekben, ami egyértelműen pozitív, sőt javuló képet vetít elénk. Nem mást, mint hogy a Kárpát-medence korábban szinte fátlanná vált tájain az ember segítségével egyre inkább helyreáll a természet. Ha azonban a számok mögé nézünk, zavarba ejtő képet kapunk.
A kétmillió hektár erdőből valószínűleg alig néhány ezer hektár (!) akad, ami valóban emlékeztet a hajdanvolt természetes erdőkre. Olyan maradvány erdőfoltokra gondoljunk, ahol nem csak a fafajok összetétele jellemző az adott tájra és termőhelyre, de a fák valamennyi korosztálya előfordul, jelezve a viszonylagos háborítatlanságot és a természetes folyamatok működését. Vagyis akár 140-200 éves vagy idősebb fákkal találkozhatunk, illetve az erdei élővilág szempontjából rendkívül fontos holt faanyag is számottevő mennyiségben van jelen. Sajnos az egy százalékot sem éri el az ilyen erdők aránya. Megfordítva úgy is mondhatnánk, hogy erdőterületeink több mint 99%-án nem találunk a természetes állapotokkal érdemben megegyező erdőket.
Hogy kézzelfoghatóbbá tegyük az állítást, bontsuk néhány durva kategóriára az ország erdeit, amit a természetjárásaink során is könnyű felismerni. Mintegy 460 000 hektár akácosunk van, ami a statisztikai erdőterület csaknem negyede. További 280 000 hektárt nemesnyárasok és telepített fenyvesek borítanak. Az eddig felsoroltak faültetvények és úgynevezett kultúrerdők – régi, de kifejező szakszóval műerdők. E kategóriák ökológiai, természetvédelmi, turisztikai és más szempontokból nem tekinthetők teljes értékű erdőnek. Az alkotó fafajok többnyire idegenhonosak vagy tájidegenek, a faállomány egykorú, hiányzik a természetes cserje- és lágyszárúszint. Egy részüket néhány évtizedenként tarra vágják, majd a teljes talajelőkészítés után mesterségesen felújítják.
A hivatalosan számontartott erdőterület valamivel több mint felén találkozunk őshonos fafajokból álló „igazi” erdőkkel – például bükkösökkel, cseres-kocsánytalan tölgyesekkel, keményfa-ligeterdőkkel. Esetükben részben az eredeti erdőtakaró maradványaival van dolgunk – bár többnyire nagyon átalakított formában, vagy olyan másodlagosan létrehozott erdőkkel, amelyek a termőhelynek többé-kevésbé megfelelő, őshonos fafajokból állnak. A papíron nyilvántartott több mint 1 millió hektárnyi, zömmel őshonos fafajú erdőterületnek ugyanakkor csaknem 40%-a, mintegy 450 000 hektár nem egyéb, mint friss vágásterület, illetve 1-40 éves fiatalos. Az átlagos turista szemével sem a vágásterületek, sem a fiatalosok nem látszanak teljes értékű, kialakult erdőnek – és nem is azok.
A maradék 680 000 hektárnyi, ránézésre „igazi”, „érett” faállomány már rendelkezik az erdők legtöbb funkciójával. Mindenekelőtt élőhelyet képes nyújtani az erdei fajok túlnyomó többségének. A természeteshez képest ugyanakkor szegényesebb élővilággal jellemezhetők, például a fajok egy része kevés egyeddel van csak jelen. Ennek egyik legfontosabb oka, hogy még mindig hiányzik belőlük sokféle szerkezeti elem – többek között a vastagabb holtfa, és az idősebb fákból álló korosztály.
140 évesnél idősebb, a faállomány-szerkezetben számottevő arányban jelen lévő fákat csupán 15 000 hektárnyi erdőrészletben láthatunk – az ország különböző pontjain szétszórva –, ami a teljes erdőterület 1%-át sem éri el. Ha azonban igazán szembe kívánunk nézni a valósággal, el kell fogadnunk, hogy még ennek a csekély mennyiségű erdőnek is jó része csupán magas természetességű erdő idős fákkal. Országosan mintegy 20-25 olyan, egyenként néhány tízhektárnyi helyszín lehet, amit valódi, sokkorú öreg erdőnek nevezhetünk. Így jutunk el a korábban tett megállapításhoz, hogy bizony mutatóban is alig maradt a természeteshez hasonló erdő hazánk mai határai között.
Természetesség és működőképesség
Feltételezhető, hogy e sorok olvasóinak többségét elszomorítja, hogy ennyire kevés „igazi erdő” maradt az országban. Talán mert e tények rámutatnak arra, hogy az erőforrásainkat milyen végletesen ki tudjuk használni, ha annak a közmegegyezés, a jogszabályok sokáig nem szabnak gátat. Vagy mert úgy vélhetjük, hogy valami nagyon ősi, összetett értékeket hordozó élő rendszer tűnt el szinte nyomtalanul, szinte mindenhonnan.
De mi van akkor, ha nem vagyunk hajlamosak erkölcsi vagy esztétikai oldalról közelíteni a témánkhoz, és inkább a fogyasztói, felhasználói szempontot látjuk lényegesnek? Miért lenne akkora baj, hogy az erdeinket átalakítottuk az igényeink szerint, és nem maradtak meg eredetihez hasonló állapotukban? – tehetnénk fel a kérdést. Különösen annak tudatában, hogy az emberi tevékenységekből összeálló tájtörténeti folyamatok, események az erdőkön kívül sem hagytak érintetlenül szinte semmit a Kárpát-medencében. A gyepeket, folyókat, vizesélőhelyeket is mind átalakítottuk – a Balaton éppúgy a kezünk nyomát viseli, mint a Hortobágy. És mégis szívesen töltjük ott az időnket, akárcsak az erdei kirándulóhelyek ösvényein. A természet önmaga törvényei szerint ugyancsak változik, átalakul – az ember tevékenysége nélkül is. Miért pont az erdőknek kellene állandó, vagy valamiféle ideális képet mutatni?
A jelenlegi tudásunk alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a természetes erdőkép viszonylagos állandósága – dinamikus egyensúlya, ha úgy tetszik – fontos funkcionális értéket hordoz. Különösen a stabilitásuk, ellenálló képességük szempontjából. Bár az erdők valóban folytonosan változnak, az összetettségük bizonyos vonásai – például a különféle tulajdonságú fafajok valamennyi korosztályának egyidejű jelenléte – állandók, ami a biológiai sokféleség fennmaradásának és egészséges, önfenntartó működésének záloga. Ugyanez jelenti az alapját annak is, hogy az erdők felhasználható javai – a faanyagtól a tiszta levegőn át a rekreációs lehetőségekig – ne vesszenek el számunkra. A természeteshez hasonló tulajdonságokkal még kiemelkedő mértékben rendelkező erdők rendkívüli megfogyatkozása a Kárpát-medencében ezért érthető aggodalommal tölt el egyes szakembereket – különösen az ökológusokat és a természetvédelemben dolgozó más szakterületek képviselőit.
Észrevétlen átalakulás
Ma már jóval többet tudunk az erdők működéséről, mint akár csak néhány évtizede, ezért jobban értékeljük a többé-kevésbé háborítatlanul fennmaradt, vagy idővel háborítatlanná lett erdőtöredékeket. Az elmúlt korok hétköznapi emberei, döntéshozói egészen másképpen tekintettek az akkori világ erőforrásaira, akár bőségben, akár szűkösebben álltak rendelkezésre. Mégis meglepő, hogy hogyan tűnhetett el szinte minden koros, természetes erdő az ország mai területéről úgy, hogy közben igen kevesen emeltek szót az érdekükben. Generációk sora nézte végig az erdős vidékek átalakulását, leromlását, pusztulását. Erdészek, természetjárók, helyi gazdálkodók, vadászok, köztisztviselők, politikusok szeme előtt zajlott a folyamat – különösen az utolsó 150 évben –, akik alig tettek ellene. Vélhetően azért, mert sem rövid, sem hosszú távú céljaikkal nem volt ellentétes a tájkép megváltozása. Ahogy Európa más országaiban sem. Néhány kivétel persze akadt. A huszadik század első évtizedében hazánkban is felvetődött – többek között Kaán Károly erdőmérnök, korabeli földművelésügyi államtitkár részéről – az amerikaiakhoz hasonló nemzeti parkok, „rezervációk” létrehozása, főleg a Kárpátok magasabb régióiban. Ennek keretében néhány esetben sor kerülhetett volna az addig érintetlen erdők teljes körű védelmére. A trianoni döntést követően azonban – talán mert radikálisan beszűkültek az eredeti koncepció lehetőségei – a szakmapolitika szintjén évtizedekig nem esett szó többet sem nemzeti parkokról, sem érintetlen erdőkről.
Manapság, amikor már csak hírmondói maradtak a magasabb természetességű erdőknek, egyre nehezebb észrevenni őket. Általában nagyobb, erdős tájban rejtőznek. Ha turistaút vezet is rajtuk keresztül, nem biztos, hogy a váratlanul felbukkanó idős fák bárki érdeklődését is felkeltik, és a környezetüknél természetesebb, régebben háborgatott erdőtömb jeleinek tekintik azokat. Gyakran a területet jól ismerő természetvédelmi szakemberek, erdészek sem értékelik kellőképpen a korosabb állományokat. Hogy lehet ez?
Erdészek, természetvédők, polgármesterek
A védett erdők kezelése régen teljes egészében az erdészeti ágazat feladatkörébe tartozott, ahogyan zömmel ma is. Hagyományos erdész nézőpontból az idősnek mondott erdők már csökkent értékűek, amelyekből leginkább csak tűzifa nyerhető ki. Az erdész szakma mélyen rögzült meggyőződése, hogy „csak a kezelt erdő a jó erdő”; és amely faállományt magára hagynak, az bizony előbb-utóbb összeomlik. Nem csak a faanyagtermelés, de az erdőterület tervezett, hosszú távú fenntartása szempontjából is célszerűnek tartják a folyamatos belenyúlást, sőt a faállomány időnkénti „megfiatalítását”. Hétköznapi módon megfogalmazva tehát az erdész közvélekedés egyik alapvető dogmája, hogy az erdőket időnként le kell vágni, de legalábbis kezelni kell. Hogy ez a meggyőződés mennyire általános érvényű volt még nem olyan régen is, arra álljon itt egy pár soros idézet az 1981-ben megjelent Parkerdők Magyarországon c. kötetből, annak is A természet védelme és az erdei üdülés c. fejezetéből: „A gazdasági érdek háttérbe szorulása semmilyen vonatkozásban nem jelentheti a termelési funkció kikapcsolását. Az erdőállományok huzamos fenntartása fakitermelés nélkül nem képzelhető el. A biztos felújítás céljából a megtermelt fát ki kell vágni és értékesíteni kell.”
Az erdőgazdálkodás általános koncepciója a II. világháború utáni évtizedekben elvetette a „rezervátumszemléletet” még védett területen is. Azt az álláspontot képviselték az ágazat irányítói, hogy a természeti értékeket a faanyagtermelés elsőbbsége mellett, integráltan kell megvédeni. A gyakorlatban ez olyasmit jelent, hogy bizonyos növény- és állatfajok érdekében lehet korlátozni a fakitermelést térben és időben, de ez nem befolyásolja érdemben a kitermelt famennyiséget vagy az erdőgazdálkodás alapvető módszereit, még védett területeken sem. Bár a mai ismereteink szerint az integrált természetvédelem döntően gazdasági rendeltetésű erdőterületen részben támogatható – különösen szálaló (örökerdő) üzemmód mellett –, ugyanakkor teljes értékű élő rendszerek fenntartására alkalmatlan. A hazánkban leginkább elterjedt, vágásterületekkel járó úgynevezett vágásos üzemmód dominanciája mellett az integrált természetvédelem ráadásul fokozott kihívást jelent. Főként azért, mert a véghasználat (síkvidéken tarvágás, hegy- és dombvidéken gyakrabban végvágás) során az erdő alapvető szerkezeti elemei újra és újra megsemmisülnek.
A természetvédelmi szempontok és a vágásos üzemmódú erdőgazdálkodás nyilvánvaló ellentmondásait részben enyhítheti, hogy a legmeredekebb és legnehezebben megközelíthető helyeken nem célszerű fát termelni. Bizonyos helyszíneken már a régmúlt erdészei is mellőzték a fakitermelést – részint a talajerózió megelőzése érdekében, részint mert nem érte meg a fáradságot. A talajvédelem szempontjait szem előtt tartva már az 1879-es erdőtörvény is előírja az ún. véderdők létrehozását. Főként ennek a gyakorlatnak köszönhető, hogy a hegyvidékek erdőtakarójának egy-egy töredéke viszonylag háborítatlanul máig fennmaradt – a kötetünkben tárgyalt szentélyerdőknek is jelentős része kerül ki ebből a körből. A sík- és dombvidékeken a megközelíthetőség általában nem volt probléma a fakitermelés számára, ezért a háborítatlan erdők fenntartását itt csak a kivételképpen érvényesülő, speciális használatokból eredő szempontok ösztönözték – például ha a tulajdonos vadászterületként kívánta fenntartani.
Talán meglepő – főleg a természet iránt érdeklődő fiatalabb korosztályok számára –, hogy nem csak az erdőgazdálkodók, de sokáig a hivatalos természetvédelem sem foglalkozott az idős erdőkkel, mint értékekkel. A védett területek kijelölésében a ritka növény- és állatfajoknak, esetleg tájképvédelemnek jutott kiemelt szerep, miközben az erdő természetessége, az idős és holtfák jelenléte, az őserdő jelleg nem volt mértékadó szempont. Az idős erdők, mint működő rendszerek (ökoszisztémák) jelentőségét, értékét egész Európában csak az utóbbi néhány évtizedben ismerték fel a kutatók – a megőrzésük szempontjából az utolsó pillanatban.
A fenti megállapítások dacára néhány pompás, idős fákból álló erdőt évszázadokkal ezelőtt is különleges elbánásban részesített a tulajdonosa, kezelője. Az öreg erdők mai szóval ökoszisztéma szolgáltatásait, használati értékét ugyanis már a múltban is értékelték a társadalom egyes – többnyire kiváltságos – körei: főnemesek, egyházi vezetők, befolyásos városi polgárok. Különösen a főként vadászterületnek használt uradalmi erdők és a városokat körülvevő kirándulóerdők kerülték el többé-kevésbé a hagyományos fakitermelés átalakító hatásait. A Budát, Debrecent, Miskolcot, Pécset és néhány más városunkat övező kirándulóerdők egy-egy darabja igen idős fáknak ad otthont ma is. A távoli vidékeken a főúri vadászterületek mint tilalmas erdők maradványai ugyancsak – ahol annak idején a helyben élők számára sem volt engedélyezett a favágás, vagy az egyéb erdei haszonvételek többsége. Jó példák erre a történelmi Károlyi grófi család egykori uradalmához tartozó apró maradványok a Mátrától a Zemplénig.
Képek (©Gálhidy László, WWF Magyarország)
