Az utóbbi évtizedekben köszönhetően annak, hogy a nagyragadozók állományai jelentősen növekedtek Európa-szerte, a közvetlen kihalás nem veszélyezteti őket a kontinensen. Az egyes európai populációkat vizsgálva viszont továbbra is találunk olyan állományokat, melyek mindezek ellenére is sérülékenynek tekinthetők (pl. a skandináv farkaspopuláció). A Kárpátok állományai, melyhez a hazánkban élő nagyragadozók egyedei is tartoznak, viszont jelenleg szerencsére kedvezőbb helyzetben vannak.

Azonban még mindig számos tévhit övezi ezeket a fajokat a társadalom széles körében itthon és külföldön is. Sokan veszélyesnek gondolják őket. Ez azonban nem igaz. A hiúz soha, a farkas és a medve pedig európai viszonylatban szinte soha nem támad emberre. A támadások többnyire extrém helyzetekben alakulnak ki. Farkas esetén például fogságból elszabadult vagy veszett egyed okozhat gondokat, medvék esetén pedig az emberi környezethez szokott példányok jelenthetnek problémát. Hazánkban azonban ilyen állat még nem fordult elő. Az emberi környezethez szokott problémás medvék (ún. habituált vagy szinantróp medvék) száma kiemelkedően magas Románia egyes részein. Ezzel szemben elhanyagolhatóan alacsony a többi környező országban és nulla hazánkban. Az ember-medve találkozás kockázatai minimálisra csökkenthetők a megfelelő szabályok betartásával.

A negatív megítélés mellett a visszatérő nagyragadozók jelenléte viszont valóban kihívást is jelenthet az ember számára, mely ember-vadvilág konfliktusokhoz vezethet. Ezek a konfliktusok valójában inkább ember-ember konfliktusok. Míg egyesek örülnek visszatértüknek – például az ökoszisztémára gyakorolt kedvező hatásaik miatt –, addig vannak, akik inkább távol tartanák saját környezetüktől ezeket a fokozottan védett állatokat.

Idehaza ezek a konfliktusok leginkább két területen jelentkezhetnek ezekkel a fajokkal kapcsolatban. A nagyragadozók képesek juhokat, kecskéket, szarvasmarhákat és más haszonállatokat elejteni, ezáltal közvetlen kárt okozni az állattartóknak. Hosszú távon kizárólag akkor élhetünk együtt békésebben a vadon élő állatokkal, ha hajlandóak vagyunk megosztani velük a természetes élőhelyeket, ahol ők is és mi is otthon vagyunk. A nagyragadozók megőrzéséhez feltétlenül szükséges, hogy az elfogadás mellett a haszonállatok védelméhez szükséges források is biztosítva legyenek. Ennek megoldása szempontjából fontos, hogy milyen kármegelőző (prevenciós) és kártérítő (kompenzációs) lehetőségek állnak a gazdák rendelkezésére. Hazánkban a prevenciós lehetőségek (pl. őrkutya és villanypásztor használata) jelenleg jobban biztosítottak, mint a kártérítéssel kapcsolatos lehetőségek.

Időről időre előkerül továbbá a felvetés, hogy a nagyragadozók túlzott mértékben fogyasztják a nagyvad fajokat (pl. szarvas, őz, vaddisznó), így nem marad a vadászatra jogosultnak vadászati lehetősége, illetve hogy a nagyragadozók jelenléte „elijeszti” a zsákmányfajokat a területről. Ez azonban hazánk csekély nagyragadozó-egyedszáma mellett valószínűleg nem jelent elviselhetetlen problémát. Az tévhit, hogy a nagyragadozók jelenléte miatt drasztikusan csökkenne idehaza a nagyvadlétszám.