Magyarországon egykor mindhárom őshonos nagyragadozónk, a hiúz, a farkas és a medve is folyamatosan jelen volt. Sőt, az ember mellett a farkast tekinthettük az egyik legelterjedtebb emlős fajnak, mely korábban  a Föld teljes északi féltekéjén megtalálható volt. Üldöztetésük következtében azonban számuk megfogyatkozott. A 20. század derekától idehaza a természetvédelem kihaltnak tekintette ezeket a fajokat. Az 1980-as évek óta azonban elkezdtek visszatérni, melynek számos oka van. Egyrészt komoly szerepe volt ebben a természetvédelmi törekvéseknek, a kedvező jogi szabályozásnak és a nemzetközi egyezményeknek, másrészt a kor szocio-ökonómiai változásai is közrejátszottak, mint az erdősültség és a patás vadfajok állományainak növekedése, valamint az extenzív állattartás visszaszorulása. Hazánk területén a nagyragadozók természetes úton jelentek meg ismét, elsősorban a szlovák Kárpátok irányából települtek vissza. Ahhoz azonban, hogy biztosítsuk számukra a jövőt, és hogy helyük legyen a hazai erdőkben, újra meg kell tanulnunk együtt élni velük.

Mivel nincsen megbízható, országos szinten elfogadott és egységesített monitoring módszer e fajok állományviszonyainak vizsgálatához, ezért a pontos egyedszámukat nem ismerjük. Azt azonban tudjuk, hogy elsősorban az Északi-középhegység területén fordulnak elő. A farkas szaporodó állományokat képez a Bükkben, a Zempléni-hegységben és az Aggteleki-karszt területén. Néhány kóbor egyed 2018 elején megjelent a Börzsönyben is. A hiúz hazai szaporodásáról nem állnak rendelkezésre megbízható (pl. genetikai vagy kameracsapdás adatokra épülő) források. A faj azonban rendszeresen, de kis egyedszámban előfordul a Börzsönyben, Nógrád megye egyes részein, a Mátrában, a Bükkben, az Aggteleki-karszton és a Zempléni-hegységben. A medvének elsősorban kóborló példányai jelennek meg hazánkban, amelyek hosszabb-rövidebb ideig az országon belül tartózkodnak. Aggteleken kívül a Bükkben, a Karancs-Medves vidékén, illetve a Sajó-völgyben is előfordulnak észlelések. Pontos kutatási adatok hiányában a számukat megbecsülni nagyon nehéz. Farkasból és hiúzból néhány tucat élhet hazánkban. Medvék még ritkábban fordulnak elő az Északi-középhegységben, az a néhány egyed is fel-alá kóborol a felvidéki és hazai erdők között.

Ami azonban általánosan, világszerte igaz a nagyragadozókra, hogy fontos funkciót töltenek be az egyes ökoszisztémákban, természetes rendszereink pedig nem teljesek nélkülük. A táplálékpiramis csúcsán elhelyezkedő nagyragadozók ugyanis közvetlen vagy közvetett módon képesek az egész alattuk szétterülő táplálékhálózatot befolyásolni.

Fontos szerepük lehet a csülkös vadfajok (pl. gímszarvas, vaddisznó stb.) állományainak és viselkedésének szabályozásában. Ez a vadfajok állományai szempontjából is kedvező hatással bírhat, hisz elsősorban a beteg, sérült, gyenge egyedeket, a könnyű prédát keresik, szelektálva azokat. De puszta jelenlétükkel is képesek lehetnek befolyásolni a nagytestű patásokat azáltal, hogy félelmet keltenek bennük, befolyásolva ezáltal azok élőhelyhasználatát. Mindezek végső soron pedig kedvező hatással lehetnek az erdők megújulására és változatosságára. A nagyragadozók prédamaradványokat hagyhatnak hátra maguk után zsákmányszerzésük során, ami így számos más élőlény számára jelenthet táplálékforrást.

De nem csak prédafajaikra, hanem csúcsragadozóként a közepes testű más ragadozófajokra is hatással lehetnek (pl. vörös róka, aranysakál stb.), befolyásolva ezzel azok prédafajainak állományait. Így ugyancsak kedvező változásokat hozhatnak magukkal a biológiai sokféleség szempontjából. Mindezek mellett pedig az invazív fajok elterjedésének megakadályozásában vagy épp azok visszaszorításában is szerepük lehet.

Összességében a nagyragadozók jelenléte jellemzően magasabb biodiverzitást, jobban funkcionáló ökoszisztémákat jelent. Sok esetben persze a nagyragadozók által kifejtett hatások ereje vagy megléte erőteljesen körülmény- és környezetfüggő, de a táplálékpiramis alsóbb szintjeire is eljutó hatásokon (kaszkádhatás) át akár tájszintű változásokon át is észrevehető a jelenlétük.