Nem lehet kétszer ugyanabba az erdőbe lépni

Szerző: Gálhidy László, WWF Magyarország

Milyen – néha ijesztő, máskor csendes – természeti folyamatok alakítják ki egy szentélyerdő (vagy általában a természetesen működő erdők) képét? Hogyan jönnek létre azok a szerkezeti elemek, mikroélőhelyek, amik jellemzők rájuk, amelyeket átlagos gazdasági erdőkben csak ritkán láthatunk? Miért találunk bennük többféle fafajt, és a fák különböző korosztályainak széles skáláját? Mitől jó élni egy szentélyerdőben – mondjuk a fehérhátú harkálynak?

Bolygatás

Amikor az idős fa törzsét végül derékba töri a kitartó szélvihar, az bizony átrendezi a közvetlen környezetét. A vaskos fatörzs ledőlő tömege összezúzza a közelben álló kisebb fákat, cserjéket; a korona ágrendszere darabokra törve-szakadva további pusztítást okoz az alsóbb szinteken. Bár nem mindig, de a fa gyökérzete is kifordulhat a talajból, tányérszerűen feltépve a felszínt, ahol kisebb-nagyobb gödör maradhat utána. A lombsátorban nyílás keletkezik, amit az erdődinamikával foglalkozó szakemberek léknek neveznek. A léken át beömlő fény, a lehulló csapadék segít elindítani a folyamatot, aminek során a kidőlt fa helyén magok csíráznak, facsemeték növekednek a világosság felé; a körben álló idősebb fák megnyúló ágaikkal végül részben vagy teljesen újra bezárják a lombsátort. A ledőlt fa törzsének maradványai még sokáig a helyszínen maradnak; évtizedekbe is beletelik, amíg teljesen elbomlanak. Ezalatt az erdő egyéb lakói – növények, állatok, gombák, különféle mikroorganizmusok – használják fel tápanyagait, növekednek rajta, menedéket lelnek benne és körülötte. A holtfa mint valamiféle szivacs, számottevő mennyiségű vizet tárol, ami segít megtartani az erdő sajátos belső klímáját. 

Az úgynevezett bolygatási esemény és az azt követő regeneráció a természetben nem számít rendkívülinek, vagy pláne katasztrófának, hanem ellenkezőleg: az erdő életének szerves része. A hasonló történések szakadatlan, évről évre ismétlődő sora nélkül az erdő nem lenne az a rugalmas és változatos rendszer, aminek ismerjük. Egy nagyobb erdőterületnek mindig van olyan pontja, ahol nemrégen bolygatás történt, ahol egy vagy több fa pusztulásával éppen új fejezet kezdődik az addig a lombsátor árnyékában élő élőlények sokasága számára. Bár a mi égövünkön a széldöntés a legjellemzőbb oka a fák pusztulásának, máshol az erdőtüzek, hótörés, különféle kártevők és kórokozók ugyancsak fontos karmesterei lehetnek az erdő életének. Az egymást követő, évről évre lezajló bolygatások eredménye maga a változatos, természetes erdőkép. A megnyíló lékek közepén vagy a szélén, a leégett foltokon a különböző fafajok eltérő eséllyel tudnak kicsírázni, majd a megindult magoncok versenyében növekedni, de valamennyien szerephez juthatnak. Az erdő valamennyi fafaja lehet „nyerő” a helyről helyre, időről időre változó körülmények között, aminek következménye a vegyes fajösszetételű, többkorú erdő. 

A természetes, például kocsánytalan tölgy uralta erdőben – legyünk a Kárpát-medence bármely pontján – mindig találunk más fafajokat is. Hol gyertyánt, hegyi juhart, máshol barkócaberkenyét, vadcseresznyét, kislevelű hársat. A fák több korosztályának együttes jelenléte ugyancsak alapvető jellemvonása a természetes erdőknek – ahol a magoncoknak, a fiatal fák csoportjainak és a matuzsálemeknek egyaránt jut hely. A gyakori bolygatások általában kis területen érvényesülnek, más-más időpontban, így egyszerre ugyanott csak kevés egykorú faegyed indul növekedésnek. A létrejövő korosztályi mintázatok hozzájárulnak ahhoz, hogy a további bolygatások se nagyobb területeket érintsenek. A szélnek, tűznek, kártevőknek ugyanis másképpen állnak ellen a különféle korosztályba (és fajba) tartozó fák, így amikor a vész beüt, az erdő jelentős része megőrzi szerkezetét. Átrendeződik a térbeli mintázata, de a változatosság megmarad. A legidősebb fák gyakran a legesélyesebb túlélők – ahogyan azt a Normafán történt 2014-es jégtörés után is láthattuk.

Ritka visszatéréssel persze nagyobb területek is elpusztulhatnak egyszerre – ekkor más fajok főszereplésével, más stádiumokon keresztül, jóval hosszabb idő alatt áll helyre az erdő szerkezete. A szakirodalom erre az esetre használja a nagy ciklus fogalmát, szemben a fentebb bemutatott kis ciklussal. Egy tűzvész vagy rendkívüli viharkár után ameddig a szem ellát, hiányozhat az erdőtakaró. 2004 őszén erre láthattunk példát a Magas-Tátrában. Kisebb térléptékben, de a mi hegyvidékeinken is előfordultak komoly széldöntések és jégtörések az ezredforduló környékén – főként az Északi-középhegységben. Bár turistaszemmel sokkoló lehet a látvány, tegyük azért hozzá, hogy az ember által végrehajtott tarvágásoktól eltérően a nagy kiterjedésű természetes bolygatások esetében ritkán semmisül meg az állomány minden szerkezeti eleme. Még az évszázadonként egyszer várható hatalmas viharok után is maradhatnak állva maradó állományrészek, például életben maradó fák, illetve az elpusztult növényi törmelék – gallyak, ágak, kéregdarabok – is helyben maradnak, árnyékolva a talajt, biztosítva a tápanyagok visszapótlását. Még az egész hegyoldalakon tomboló tüzek után is találhatunk túlélő fákat, cserjéket és egyéb növényeket a helyszínen. (Hazánkban nem, de mediterrán területeken fajok sora alkalmazkodott a tüzekhez, és különféle életmenet-stratégiákkal – például vastag kéreggel, alvó rügyekkel, hőre csírázó magokkal – képesek túlélni.) A bolygatások után is a helyszínen maradó egyedek, élő és holt szerkezeti elemek segítenek abban, hogy a terület növényzete minél gyorsabban, teljesebb mértékben visszanyerje a korábbi összetettségét. 

Kiterjedt bolygatás után először a lágyszárú szint kap erőre, fénykedvelő fajok – többek között fűfélék, egyéb ún. vágástéri növények – jutnak átmeneti uralomra (a hagyományos vágásos erdőgazdálkodás során ugyanezek a fajok a vágásterületeken jelennek meg, innen az elnevezés). Közben regenerálódnak vagy megjelennek a cserjék, és olyan úgynevezett pionír fafajok – a mi égövünkön például nyárak, nyírek, füzek – újulata is, amelyek apró, szélfútta magjuk révén hamar megérkeznek, és jól tűrik a napfénynek kitett viszonyokat. Sok évtized után kezdenek visszatérni az eredeti erdő uralkodó fafajai. Ha nem történik újabb jelentős bolygatás a területen, akkor az erdődinamika ismét visszatér „a kis ciklusok hétköznapjaiba”.

A lassan leépülő idős fa nem csak a fotós szemével csodálatos jelensége a természetes erdőknek. Letört ágak csonkjai, ragadozómadarak hatalmas fészkeit is tartani képes ágvillák, álló és földön fekvő fatörzsek, gyökértányérok alkotják a természetes erdő bonyolult szerkezeti elemeit. A bizarr formák nagyon sokféle úgynevezett mikroélőhelyet is jelentenek egyben. A leváló kéreg alatt denevérek, kisebb madarak találnak búvó- és fészkelőhelyet, akárcsak az odúkban. A fekvő holtfára zuzmók, mohák települnek, és edényes növények csíráznak rajtuk. A lebomló faanyag a mikroorganizmusoknak, különféle gombáknak, rovarok lárváinak tápláléka.

Európai őserdők

A természetes erdődinamika szabad terepei az őserdők. A Kárpátokban vagy a Balkán-félsziget hegyvidékein ma is akadnak olyan, a mi lombos erdeinkkel rokon erdőségek, amelyek sok ezer hektáron terülnek el, javarészt háborítatlanul. Az ember legalábbis nem háborgatja rendszeresen e nehezen megközelíthető vadonokat. Nem dübörögnek erdészeti gépek és láncfűrészek se közel, se távol, nincs útépítés, fakitermelés. Szélviharok, hótörés és minden egyéb „szokásos” bolygatás azonban napi szinten jelen van; az erdőtakarónak akár 10%-a is lékekből és egyéb bolygatott foltokból áll. Akármerre járunk benne, többféle fafajjal és azok minden korosztályával találkozhatunk. Bármerre nézünk, egyedi formákat, burjánzó sokféleséget látunk. Európa utolsó megmaradt őserdeiben járunk. A több ezer hektáros darabjaikat nyugodtan nevezhetjük vadonnak. Az elszántabb túrázók megtalálhatják apró töredékeiket az Északi-Kárpátokban, valódi rengetegeiket a Máramarosi- és a Fogarasi-havasok lejtőin vagy a balkáni Pirin-hegységben. Felbecsülhetetlen ökológiai és tájtörténeti jelentőségük mellett is csupán néhány százaléknyi töredékét teszik ki az adott országok erdőterületének. A korábban csak a kutatókat lázba hozó európai őserdők az utóbbi években szerencsére a természetvédelemmel foglalkozó szélesebb szakmai közbeszéd részévé váltak, és a biológiai sokféleség megőrzésére irányuló uniós szakpolitika fókuszába is bekerültek.   

Magyarországon a jól megközelíthető helyeken akár több száz éve intenzív hasznosítás alatt állnak az erdők. Máshol később kerültek sorra, de legkésőbb a 20. század közepén a hegyvidékek leginkább eldugott szegleteiben is megindult a tervezett erdőgazdálkodás. A Kékes északi oldalán található apró tömb kivételével minden őserdőnk odalett. 

Erdődinamika és erdőgazdálkodás

A kárpát-medencei erdőgazdálkodásnak számtalan formája volt a múltban, ám a témánk szempontjából legfontosabb legutolsó 100-150 évben azok a módszerek jutottak uralomra, amelyek keretei között egyszerre nagy területen történik a fakitermelés. Korábban – például a II. világháborút követő három-négy évtizedben – a nagy kiterjedésű tarvágások a mainál is jellemzőbbek voltak, és nem csak a síkságokon, hanem valamennyi erdőben alkalmazták. A hegy- és dombvidékeken a tarvágást az utóbbi húsz-harminc évben már az úgynevezett fokozatos felújító vágás módszere váltotta fel. Bár az utóbbi sok szempontból kíméletesebb a klasszikus tarvágásnál – például több lépésben végzik, és a helyben hullott magból történő felújulásra alapoz –, ám a vágásterület végül itt is megjelenik, és az új erdő egykorú lesz. Az erdőgazdálkodó a következő évtizedek erdőművelése során arra is törekszik, hogy az erdő nagy része az ipari szempontból értékes fafajokból álljon – például a tölgyesekben leginkább a tölgyet részesíti előnyben, a többi fafaj egyedeit kisebb-nagyobb mértékben eltávolítja. A vágásciklus legfeljebb 120-130 év, vagyis amint a fák elérik ezt az életkort, az újabb véghasználatra sor kerül. Ennek következtében az erdőkben általában nem találkozunk idős, nagy méretű fákkal. Ha nincsenek méretes fák, az egyben azt is jelenti, hogy kevés az odú, kevés a holt faanyag, és általában minden mikroélőhelyből kevés van. Bár a viharok, erdőtüzek, kártevők a gazdasági erdőket sem kímélik, a néhány évtizedenként bekövetkező természetes bolygatások már nem képesek kialakítani a természetes erdőkre jellemző mintázatokat, a fafajok sokszínűségét, a vegyeskorúságot. A legmeghatározóbb bolygatást ugyanis az emberi tevékenység jelenti, különösen a többhektáros területeken elvégzett tarvágások és végvágások. A vágásterületen az erdő élete szinte a nulláról indul újra, és mire az erdő újra sokszínűvé alakulna, elérkezik az újabb véghasználat ideje. 

A természetes, esetleg őserdő állapotú és a vágásos üzemmódban hasznosított, rendszeresen levágott erdők képe tehát teljesen eltér. Az előbbi az élet változatos szövedéke, egyedi kinézetű fák bonyolult térbeli mintázata, amit tovább színesít a cserjeszint, a lágyszárú növények foltjai, a holt faanyag bizarr tömegei. Az élőhelyek e gazdag együttesét a felnyíló lombsátor hatalmas ablakain beömlő napfény világítja meg (az őserdő minden híresztelés ellenére ritkán sötét). Aki látott már ilyet, és be is fogadta a látványt, nehezen felejti. Talán nem véletlen, hogy a mesekönyv-illusztrátorok generációi a mai napig tudnak természetes erdőt rajzolni, holott a valóságban már alig találkozunk velük. A gazdasági erdő éppen ellenkező sajátosságokkal írható le – az egyforma fák katonás rendjét csak itt-ott töri meg egy-egy kidőlt fa, vagy a cserjék véletlenül visszahagyott csoportja. A lágyszárú növények is szerényebb tömegben és változatossággal mutatkoznak – nyáron különösen, amikor a záródott lombsátor sötétségbe borítja az erdő alját. A vágásos gazdasági erdők alapvető egyhangúságát csak az töri meg, hogy az erdőrészlet, mint gazdálkodási egység határán átlépve egy másik kezdődik, ahol idősebb vagy fiatalabb fák alkotják az erdő vázát, netán más a domináns fafaj. (Ez a kép nagyon ismerős lehet a túrázóknak. Az erdei utak gyakran erdőrészlethatárok is egyben, így nem ritka, hogy az út két oldalán merőben eltérő állományokat látunk.) 

Az azonos élőhelytípust képviselő természetes és a fakitermelésre használt gazdasági erdőket többé-kevésbé ugyanazok az erdei növény-, állat- és gombafajok népesítik be. Hóvirág, kékcinege és őz él itt is, ott is, de egészen más minőségű élőhelyek jutnak nekik. A természetes erdőkben nagyobb tömegben találkozunk bizonyos fajokkal, és köztük néhány olyan ritkaság is akad, amely a gazdasági erdőkből sokszor már teljesen kiszorul, mint például a fehérhátú harkály vagy a remetebogár. (Ahol mégis előfordulnak, az azt jelzi, hogy a számukra fontos szerkezeti elemeket – például nagyméretű odúkat tartalmazó fákat, álló holtfákat – a gazdálkodó több-kevesebb tudatossággal megőrizte, vagy hagyta létrejönni.) 

Létezik hazánkban vágásterület nélkül is erdőgazdálkodás – amit a múltban szálalásnak, napjainkban örökerdő-üzemmódnak nevezünk. Természetvédelmi szempontból hatalmas előnye, hogy nem írja felül a természetes erdődinamikát, sőt másolja azt nagy vonalakban. Ennek megfelelően nem csak vágásterület nincs, de a fafajösszetétel és a korosztályszerkezet egyaránt változatos. Sajnos kis területen alkalmazzák, az országos erdőterület 1-2%-án, és az Őrséget leszámítva csak 20-25 éve. (A különféle erdőgazdálkodási üzemmódokról – köztük az örökerdőről – a Tájtörténet c. fejezetben írunk bővebben.)

Nem őserdő, nem is gazdasági erdő

A Magyarországon még fellelhető szentélyerdőkre az jellemző, hogy sem a folyamatosan hasznosított gazdasági erdők, sem az őserdők kategóriájába nem sorolhatók be. Akadnak bennük meglehetősen idős fák, és megjelentek már egyes őserdőkre jellemző szerkezeti elemek, de még erősen hordozzák magukon a korábbi századok gazdálkodásának elszegényítő hatásait. Az országot bejárva alapvetően két alaptípusukra lehet bukkanni. 

1) „Klasszikus” öreg erdő. Olyan, korábban fakitermeléssel, rendszeres erdőgazdálkodással érintett állomány, ahol a beavatkozások elmaradásával kialakult a fáknak egy idős, uralkodó korosztálya. A legutolsó jelentősebb fakitermelés után felnövő újulatnak viszonylag hosszú ideje, évtizedei, vagy akár évszázada lehetett a fejlődésre, így az erdő sok-sok korosztályból áll, még ha hiányzik is néhány a történeti előzmények okán. A holtfának szintén volt ideje felhalmozódni változatos formában. Jó példa erre a típusra a bükki Őserdő.

2) Fás legelőkből kialakuló idős erdő. Jellemzője a korábbi gyepterületen, szabad állásban kialakult, ezáltal széles koronával és vaskos törzzsel bíró famatuzsálemek jelenléte, amelyek alatt aránylag fiatalabb fákból álló „mátrixot” találunk. A fiatalabb fák évtizedek óta elérték már a lombkoronaszintet, esetleg velük kapcsolatban is több korosztályról és szerkezeti változatosságról beszélhetünk. A holtfa mennyisége szembetűnő lehet, amit elsősorban a pusztuló matuzsálemek leszakadó koronarészei vagy a teljes elhalásuk után az álló facsonkok jelentenek. Tipikus példáit a Bakony alján és a Balaton-felvidéken láthatjuk. Átmenetinek tűnő típusokkal is találkozhatunk, ahol a régmúltban, a tervezett erdőgazdálkodás korát megelőzően rendszertelen fahasználat folyhatott. Első ránézésre a Normafa környéki erdők is ide sorolhatók, ahol a méréseink alapján több 70 cm átmérő feletti törzs található hektáronként, mint a kárpátaljai Uholka őserdőben. Fontos megemlíteni, hogy az újonnan helyreálló erdők esetében – és ebben a tekintetben 2-300 év nem tekinthető hosszú időnek – sokáig hiányozhatnak még a zárt erdőkhöz kötődő növény- és egyéb fajok, mivel a visszatérésüket korlátozzák a terjedési képességeik. Egy fás legelőből visszaalakult idős erdő lágyszárú szintje hosszú időn át magán viselheti a legelő időszakának nyomait.

Képek (fotó: Gálhidy László, WWF Magyarország)