Szerző: Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője
Egy ilyen bonyolult, érzelmekkel, valamint számos bizonytalansággal övezett témánál már elöljáróban fontos hangsúlyozni, hogy mint mindig, most is kizárólag a rendelkezésre álló hivatalos dokumentumokra, kormányzati nyilatkozatokra, továbbá bárki által ellenőrizhető tudományos és szakmai ismeretekre alapozva foglalunk állást. Forrásainkat a szöveg végén hivatkozva közöljük. Szervezetünk ténylegesen független, nem kötődik semmilyen politikai irányzathoz, párthoz, mozgalomhoz.
Az akkumulátorgyártás egy igen fontos és jelen tudásunk szerint szükséges iparág, egy szükséges rossz, aminek léte többek között az ezrek életét követelő városi légszennyezést csökkentő elektromobilitásban és a megújuló energia tárolásában játszott szerepe miatt elvitathatatlan. Az akkumulátorgyártás a világ egyik legdinamikusabban fejlődő iparága, újabb és újabb technológiák jelennek meg a piacon, s a régiek is folyamatosan tökéletesednek. Az akkumulátorgyártásra alapozott zöld(nek nevezett) átállás észvesztő módon pörgeti a gazdasági növekedést, az az ország, aki ma képes felülni az akkumulátor iparág száguldó gyorsvonatára, legalábbis rövid távon jelentős gazdasági előnyökhöz juthat. Az akkumulátorgyártást az Európai Unió is kiemelten támogatja, a járműiparáról és zöldülési szándékairól nevezetes német gazdaság számára pedig egyenesen létkérdés, hogy képes legyen kellő mennyiségű és minőségű akkumulátorhoz jutni.
Itt van tehát egy látszólag szuperzöld, szuperhasznos, szuper kifizetődő iparág, ami szeretne beköltözni Magyarországra, mégis a szaporodó gyárakkal szemben egyre többen fejezik ki ellenérzéseiket. A téma megítélését nehezíti, hogy erős érzelmek, emberi sorsok és megosztóan átpolitizált közbeszéd övezi az akkumulátorgyár-diskurzust, az alábbiakban mégis megpróbálunk környezetvédelmi szakmai szempontból néhány kérdést tisztázni.
A környezetvédőknek semmi sem jó
Nem újkeletű dolog, hogy az akkumulátorgyártás és az ehhez szükséges nyersanyagok bányászata[1];[2], de még a használt akkumulátorok újrahasznosítása is jelentős környezetterheléssel jár.[3] Valójában a gazdasági növekedést pörgető beruházásokra – beleértve a zöld átállást segítő új technológiák bevezetését – általában jellemző, hogy környezetterheléssel, üvegházhatásúgáz-kibocsátással járnak. Ezért a zöldülés eszközeinek megválasztása különösen fontos, hiszen hiába próbáljuk nyugtatni a lelkiismeretünket azzal, hogy a cél szentesíti az eszközt, a világ ennél összetettebb: gyakran előfordul, hogy egy rosszul megválasztott eszköz többet árt, mint amennyit használ.[4] Így van ez a zöldüléssel is: a gazdasági szereplők készséggel állnak elő olyan termékekkel, melyek látszólag kiváló választ adnak egy-egy környezetvédelmi problémára, s ha ezek illeszkednek a döntéshozók elképzeléseihez, pillanatok alatt, zöld ruhába öltöztetve köszöntenek be az emberek életébe.
Aki valóban érdeklődik bolygónk védelme iránt, az tudja, hogy a környezetvédelmi szakemberek, miközben méltatják egy-egy új technológia előnyeit, szinte mindig figyelmeztetnek annak alkalmazásának határaira, esetleges hátrányaira is. Mégis, a bolygópusztító életmódja miatt érzett lelkiismeret-furdalásának enyhítésére éhes közvélemény rendszerint csak az egyszerű, kényelmes megoldásokra kíváncsi. Ezen felül talán emberi gyarlóságunkból fakadóan, de hajlamosak vagyunk az egyrészt-másrészt típusú szövegekből csak a nekünk tetsző álláspontot meghallani. Az ilyen félreértelmezések, részproblémákra adott átgondolatlan megoldások vezetnek odáig, hogy a biológiai sokféleséget pusztító, kontraproduktív klímavédelmi megoldások egyre elterjedtebbé válnak. Gondoljunk csak a vadvirágoktól tarka réteket feketére festő napelemparkokra, melyek esetében joggal merül föl a kérdés: nem lehetett volna ezeket felhagyott iparterületekre, netán épületek tetejére telepíteni? Az akkumulátorgyárak problémája is hasonló kérdésekkel terhelt.
Hatásosak a hatásvizsgálatok?
Bolygónk egy felfoghatatlanul bonyolult rendszer. (Gondoljunk csak bele, hogy az emberi test működését alig ismerjük, s évezredek óta kutatjuk hiába számos betegség gyógymódját, pedig ez esetben csak egyetlen faj szervezetéről beszélünk.) A környezetünk megannyi élő és élettelen szervezet rendszere: gyakran feltáratlan kölcsönhatások, kapcsolatok szövik át a földfelszínt, levegőt és földtani közegeket. A ma ismert kiegyenlített, kiszámítható klíma jelen tudásunk szerint csak kb. 12 000 éve alkalmas arra, hogy letelepedésre, földművelésre alapozott emberi civilizáció képes legyen fenntartani magát.[5] A környezetvédelmi szakember ezért, mint egy sakkjátékos, kalkulál hatásokat, ellenhatásokat vizsgál, figyelembe veszi a klímaváltozásra és a biodiverzitásra, valamint szükséges mértékig még a társadalomra gyakorolt hatásokat is. Ugyanakkor egy ilyen bonyolult rendszerben a teljes tudományos bizonyosságra aligha van mód. Ez nem a környezetvédelem hibája: a természettudomány sajátossága, hogy valószínűségi szintekkel kalkulál. Ennek megfelelően egy-egy beruházás vagy tevékenység környezeti kockázatairól a legjobb esetben is csak valószínűségi kijelentéseket lehet tenni, és az esetleges problémák bekövetkezésének ideje is gyakran elhúzódó vagy kiszámíthatatlan. Éppen ezért különösen fontos az elővigyázatosság, hiszen az egészséges és biztonságos környezetünk nem pótolható technológiákkal. Ahol súlyos vagy visszafordíthatatlan kár fenyeget, ott a teljes tudományos bizonyosság hiánya is kockázati tényező. Például egy új technológiára épülő akkumulátorüzem esetében pusztán azzal, hogy nem ismerjük pontosan a kibocsátott anyagok káros hatásait, vagy azok vizsgálatára nem kötelezik a gyárat a jogszabályok, még nem indokolható a potenciálisan környezetkárosító beruházás engedélyezése, de ez fordítva is igaz: csak azért, mert még nem elterjedt egy technológia, nem kell tőle rettegni.
A szakpolitika és a döntéshozás feladata meghúzni azokat a határokat, hogy milyen kockázati szint mellett engedünk elvégezni egy beruházást, és mik azok a kockázatok, amelyek alacsony bekövetkezési valószínűség mellett is túlságosan nagy rizikót jelentenek. Továbbá ezek azok a döntések, melyekbe az érintett társadalmi szereplőknek, különösen a hatásviselő lakosságnak is beleszólást kell adni.
Elmulasztott iparági környezeti értékelés
A fent említett hatásokat bár esetről esetre kell vizsgálni, azoknak a keretrendszerét jogszabályaink részletesen meghatározzák. Vagyis annak érdekében, hogy az állami és társadalmi szereplők döntéseiket megalapozottan tudják meghozni, el kell végezni a tevékenységek környezetre gyakorolt hatásainak kellő részletességű értékelését, mely értékelés szempontjait kötelező érvényű szabályozás rögzíti. Ahhoz, hogy az akkumulátorgyárak ügyében igazságot tegyünk, ezeken a szabályokon muszáj legalább érintőlegesen átfutni.
A környezet védelmének általános szabályairól szóló törvény[6] az államot is kötelezi, hogy minden, a környezetvédelemmel összefüggő – a környezeti elemekre, a környezet minőségére vagy a környezettel összefüggésben az emberi egészségre hatást gyakorló – országos és regionális jelentőségű koncepció vagy jogszabály környezetre gyakorolt hatásainak vizsgálatára és értékelésére. Az értékelés eredményeit a törvény és annak végrehajtásának részleteit szabályozó rendelet[7] értelmében az érintett nyilvánosság elé terjesztett vizsgálati elemzésben kell összefoglalni (ezt az értékelést szakmai körökben stratégiai környezeti vizsgálatnak vagy közkeletű rövidítéssel SKV-nak nevezzük). Ide tartoznak többek között azok a tervek és programok is, amelyek kidolgozását jogszabály, illetve országgyűlési, kormány- vagy helyi önkormányzati határozat írja elő, illetőleg amelyeket a Kormány terjeszt az Országgyűlés elé elfogadásra. A törvény azt is leszögezi, hogy környezeti értékelés nélkül terv, illetve program nem terjeszthető elő.
A vizsgálati elemzésnek többek között be kell mutatnia, hogy a hazai feltételek mennyiben adottak a tervezett intézkedések bevezetéséhez, azok miként befolyásolják a környezet állapotát, elmaradásuk esetén milyen kár érheti a környezetet és a lakosságot, a közigazgatási szervek mennyiben felkészültek, az állami, pénzügyi, szervezeti és eljárási feltételek rendelkezésre állnak-e, és hogy a tervek mennyiben jelentenek eltérést a nemzetközileg általánosan elfogadott megoldásoktól.
A fentiekkel összevetve az a tény, hogy a néhai Technológiai és Ipari Minisztérium által 2022-ben előterjesztett, majd kormányhatározattal elfogadott[8] Nemzeti Akkumulátor Iparági Stratégia 2030[9] környezeti értékelésének (SKV-jának) nyoma sincs, önmagában joggal alapozza meg az akkumulátor-nagyhatalmi törekvésekkel szembeni bizalmatlanságot. Hiszen az SKV lenne hivatott vizsgálni azt, hogy adottak-e egyáltalán a tervezett mértékű iparági fejlesztés hazai környezeti, jogszabályi és intézményi feltételei, a tervezett és egyre szaporodó gyárak kumulálódó hatásai hogyan hatnak a környezetünk állapotára, sőt, ebben a dokumentumban kellene értékelni a lakosságra gyakorolt hatásokat is. Leginkább ezek azok a tisztázandó kérdések, amik miatt országos zöld szervezetek is aggodalommal tekinthetnek a szaporodó gyárak jelenlétére.
Na de hogy jön ide a szalámi?
Az előbbiekből fakadóan nem lenne szabad hagyni, hogy a gyárakkal kapcsolatos országos vita az akkumulátorok szükségességéről vagy a gyárak létjogosultságáról szóljon. Az akkumulátorok szükségessége vitathatatlan, és azt is látni kell, hogy ezek a gyárak valahol így vagy úgy, de meg fognak épülni, ha nem hazánkban, akkor akár szomszédos országban, sőt, előfordulhat, hogy ugyanazon a határon átnyúló vízgyűjtőn, vízbázison történik a beruházás. Az üvegházhatású gázok bárhol is keletkeznek – a közhiedelemmel ellentétben —, ugyanúgy hozzájárulnak a globális klímaváltozáshoz. Mégsem felesleges az új gyárak telepítéséről beszélni, mert nagyon is sok problémát okozhat egy-egy rosszul megválasztott helyszín, még a legkörültekintőbben alkalmazott, legmodernebb és legtisztább technológia alkalmazása esetén is.
A helyszínek biztonságos kiválasztását országos szinten egyfelől a fent említett SKV segítene megállapítani, másfelől az egyes gyárak telepítésekor, már a konkrét beruházás közvetlen és közvetett hatásait mérlegelő környezeti hatásvizsgálati eljárás, melyet a gyárak engedélyezésekor az ún. egységes környezethasználati engedélyezési eljárás keretében szokás elvégezni.[10] Ez egy roppant részletes és költséges eljárás, rendszerint több száz oldalnyi műszaki dokumentációt kell feldolgoznia mind a hatóságnak, mind az ügyhöz érdemben hozzászólni kívánó érintetteknek, ennek megfelelően az ügyintézési határidő is hosszú, akár 105 napig is tarthat.[11] A környezetvédelmi hatósági engedélyezési folyamat biztosítja azt, hogy a szigorú környezetvédelmi jogszabályok mindenre kiterjedően érvényesüljenek, és hogy az épülő és üzemelő beruházások a lehető legkisebb kockázatot jelentsék.
Csakhogy a nagyobb akkumulátorgyárak rendszerint nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházások, melyek egységes környezethasználati engedélyezése maximálisan 90 napig tarthat[12], ami komoly időnyomás alá helyezi a hatóságot és a kiemelt közérdeklődés, a döntési felelősség növekvő súlya és az érintett nyilvánosság bevonásának szűkebb keretei is nehezítik a roppant bonyolult környezetvédelmi szakmai döntések meghozatalát. Az akkumulátorgyárak esetében ezt a folyamatot még egy tényező nehezíti: a hazai gyárak engedélyezése Nyíregyházán, Debrecenben, Komáromban, Gödön egyaránt több lépcsőben történt. Az egyes építkezések, bővítések, közműfejlesztések összeadódó hatásait legalább érintőlegesen vizsgálni kellett volna, ám a hatások kumulációját sok esetben akkor sem vették számításba, mikor a gyáraknak otthont adó ipari park kialakításakor már előre tudható volt, hogy az üzemek idővel bővülni fognak. Ez pedig felveti a gyárak engedélyezésekor az ún. „szalámitaktika” gyanúját.
A debreceni és a szalámi esete
A szalámitaktika az egyes nagyberuházások felszeletelését, résztevékenységekre bontását jelenti, melyet annak érdekében végeznek, hogy a környezetvédelmi engedélyezéskor a hatások kisebb jelentőségűnek tűnjenek, így az engedélyeket könnyebben, nagyobb valószínűséggel kiadják. Magát a taktikát a legkönnyebb megérteni talán egy útépítés vagy egy folyószabályozási beavatkozás kapcsán: ha mindig csak egy-egy szakasz épül meg, vagy egy-egy folyókanyarulat kiegyenesítését, partbiztosítását vagy kis területre kiterjedő növényzetirtás hatásait vizsgáljuk, akkor a beavatkozásoknak jelentős hatása nem mutatható ki. A sok ilyen kisberuházás hatásai azonban összeadódnak, márpedig ha ugyanaz a beruházó, vagy egymás tevékenységéről vélhetően tudomással bíró szervek, vállalatok hasonló céllal, illetve forrásból tervezik ezeket a kisberuházásokat, akkor ott feltételezhető, hogy ezek a tevékenységek egy nagyberuházás részei. Ezt a hatóságoknak hivatalból vizsgálniuk kellene, de a kapacitáshiány és a rájuk nehezedő nyomás gyakran nem teszi lehetővé az utánajárást. Márpedig a környezetvédelmi jogszabályok és az ezeket részben megalapozó uniós irányelvek egyaránt a kumulálódó hatások vizsgálatát tűzik ki célul, a szalámitaktikát elvileg kontrollálni kell.
Le kell szögezni, hogy az akkumulátorgyárak esetében a szalámitaktikának csupán a gyanújáról beszélhetünk, szándékos alkalmazása nem megerősített, azonban a rendelkezésre álló információk miatt mindenképpen beszélni kell az eshetőségéről. Mivel több helyen elhangzott a kormányzati kommunikációban, hogy a Debrecenbe tervezett akkumulátorgyár minden idők legnagyobb magyarországi beruházása, mely közvetlenül 9000 új munkahelyet hoz létre – és nem beszélünk még arról, hogy a gyárnak milyen multiplikátor hatása lesz, milyen újabb kapcsolódó üzemeket, építkezéseket, kiszolgáló infrastruktúrát hív létre –, aligha beszélhetünk helyi ügyről, ezért ezt a gyárat választottuk példaként. Itt államtitkári beszámolóból tudható, hogy a CATL gyára egy 221 hektáros területen valósul meg, és a beruházás összértéke nagyjából 3000 milliárd forint lesz.[13]
Ehhez képest a gyár egységes környezethasználati engedélyezéséhez mellékelt hivatalos, a hatóság kérésére korrigált dokumentumok szerint a CATL Kft. dolgozóinak tervezett létszáma 2668 fő, a telephely pedig csupán 64,6 hektáros területet foglal el.[14] A számokban való eltérés oka bevallottan az, hogy az engedélyezés folyamata fázisokra lett bontva, jelenleg a „Phase 1” azaz 1. fázis engedélyezése folyik. A gyár tervezetten bővülni fog, ahogyan történt ez például a gödi és a komáromi gyárak esetében, ahol aztán elsősorban az infrastruktúra-bővítések során merültek fel olyan környezeti elemekre gyakorolt terhelések – elsősorban a vízhasználat kapcsán –, amelyek környezetvédelmi engedélyezése már felvet komolyabb kérdéseket.
Depressziós Debrecen
Az akkumulátorgyártás kapcsán a víz- és energiaigény kielégítésének lehetőségei okozzák a legnagyobb fejtörést a környezetvédőknek. Ismereteink szerint a villamosenergia-igények kapcsán a Greenpeace végzett – e sorok írásakor még nem publikált – kutatásokat, ezért az alábbiakban csak a vízhasználati kérdéseket taglaljuk.
A debreceni CATL gyár vízigényét nagyon fontos lenne pontosan látni, mivel a város alatt van az országban tapasztalható legnagyobb vízkivétel okozta ún. depresszió. Ez azt jelenti, hogy a felszín alatti vízadóból pontszerűen, nagy mennyiségű vízkivétel történik, és a felszín alatti víz szintje tölcsérszerűen besüllyed. A Debrecen alatti hatalmas depresszió megváltoztatja a felszín alatti áramlási viszonyokat és a szennyezéseket leszívja a peremi területekről, amik így az ivóvízkutakba kerülnek. Részben ennek, részben a környező energiahordozók – jellemzően földgáz – kitermelésének (jelenleg is több földgázkitermelő kutat engedélyezett a Hajdú-Bihar Vármegyei Kormányhivatal[15]), és kisebb mértékben a tektonikus viszonyoknak köszönhető, hogy Debrecen város területén volt tapasztalható Magyarország legnagyobb térszínsüllyedése: Debrecen és környezete a ’90-es évekig évente több mint fél centimétert veszített tengerszint feletti magasságából[16]. A felszín alatti víz kitermelésének mérséklődésével azonban a térszínsüllyedés lelassult, a terület mára stabilizálódott. Mindezek miatt ugyanakkor jelentős a kockázata annak, hogy a gyárak miatt újból nagy mértékben megnövekvő felszín alatti vízhasználat megbontja ezt a stabilitást, és a süllyedés újraindul, ami pedig már húsz-harminc éves távlatban is komoly ár- és belvízvédelmi kockázatot jelent.[17] Nem is beszélve a klímaváltozás csapadékeloszlásra gyakorolt kiszámíthatatlan hatásairól, továbbá arról, hogy Debrecen jól ismeri milyen, ha egy vízbázisát elveszti: a térségben a talajvíz és a sekély rétegvíz alapvetően szennyezett, a Biogal Rt. területén történt szennyezés pedig már a mélyebb vízadó rétegeket is elérte. Bár ez utóbbiak kármentesítése folyamatban van, a felszín alatti vízbázisok szennyezésével azért kell nagyon vigyázni, mert kármentesítésük gyakorlatilag lehetetlen. Debrecenben ezek a szennyezések olyan mértékűek, hogy felveti a kérdést egy új vízmű kialakítására.[18]
Víznagyhatalomból akkumulátor-nagyhatalom
Ehhez képest a sajtóban érdekes számháború folyik a debreceni gyár vízhasználata körül. A környezethasználati engedélyezés dokumentumai rendre 3 378 m3/nap-os értékben határozzák meg a telephely átlagos vízigényét, a csúcsvízigényt pedig 6 242 m3/nap mennyiségre teszik, és ennek becslések szerint a 70–75%-a tisztított szennyvízzel kiváltható. Való igaz, hogy ez egyáltalán nem jelent extrém terhelést, csakhogy a város honlapján elérhető egy közgyűlési határozat, mely a jövőben épülő akkumulátorgyárnak is otthont adó déli gazdasági övezet ipari parkjának infrastruktúra-fejlesztéséről szól. E szerint a jelenlegi 180 m3/órás víziközmű-kapacitást több ütemben 1 080 m3/órásra fejlesztik, ami messze meghaladja a gyár előbbiekben említett vízigényét, hiszen ez – a mértékegységeket egyeztetve – 25 920 m3/nap ivóvíz biztosításának lehetőségét jelenti.[19] Még izgalmasabb, hogy először felkerült, majd eltűnt a kormányhivatal weboldalára egy Enviro-Expert Kft. által jegyzett szakértői tanulmány, mely a gazdasági övezet fejlesztését végre nem felszalámizva, hanem az igénybevétel összeadódó hatásait kumuláltan, azaz a fentiekben részletezett jogszabályi elveknek megfelelően vizsgálja. A tanulmány megfogalmazása szerint „a déli ipari park (DIP I-II-III.) teljes ivóvízigénye a felfutást követően megrendelői adatszolgáltatás alapján ~1770 m3/h (~42 500 m3/nap), melyet egyenlőtlenségi tényezővel számolva a reális vízigény 40 000-60 000 m3/nap intervallumon belül lesz”.[20] Bár a szakértői tanulmányt hibásnak minősítve levették a kormányhivatal weboldaláról, az abban szereplő számok helyességét mégis megerősíti a debreciner.hu hírportál által felkutatott – és kérésünkre rendelkezésünkre bocsátott – együttműködési megállapodási szerződés, mely a Magyar Állam és Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata között jött létre.[21] A szerződés alapján a város vállalja, hogy a déli gazdasági övezet számára biztosított ivóvíz-kapacitást 1770 m3/órára, vagyis 42 480 m3/napra bővíti. A dokumentumok együttes olvasása alapján kirajzolódik, hogy itt egy három szeletre feldarabolt beruházásról van szó, melynek a megnyugtató, részben szürkevízzel kielégített I. fázisa csupán a kezdet. Mindebből és más gyárak vízigényéből következtetve kijelenthető, hogy hihető az a feltételezés, miszerint a CATL tervezett gyárának szükségletei Debrecen teljes vízigényét – 38 000–40 000 m3/nap – meghaladják. A gyár minden fázisának megvalósítását követően Debrecen vízfelhasználása közelítene a rendelkezésre álló vízbázisok kapacitásához, mivel a vízmű közlése szerint az elméletileg elérhető kapacitás, ami még nem veszélyezteti a vízkészletek utánpótlódását 105 000 m3/nap. (Információink szerint azonban ez az érték ennél kevesebb, mivel ebbe valószínűleg beleszámították az elszennyezett, kármentesítés alatt lévő kutakat, melyeket a korábbiakban említettünk.)
Természetesen fontos hangsúlyozni, hogy a déli gazdasági övezet nem kizárólagosan az akkumulátor-alkatrészeket gyártó létesítmények számára van fenntartva. Ugyanakkor semmi esetre sem szabad az 1. fázis vízigényét a CATL gyár teljes erőforrásigényének tekinteni. Sajnos a szalámizás gyanúját erősíti, hogy nagyon hasonló iparipark-fejlesztési problémák merültek fel Gödön és Komáromban, ahol utólag kell megoldani az ipari és kommuniális vízigények kielégítését.[22] Fontos lenne tehát választ kapni arra, hogy milyen összefüggés van a tervezett ipari parki fejlesztések és az ide települő gyárak erőforrásigénye között.
Jelenleg, amikor a változó éghajlat egyre szélsőségesebbé, kiszámíthatatlanabbá teszi a csapadékeloszlást, történelmi aszályok sújtják Európát, joggal teszik fel a kérdést helyi lakosok – különösen a süllyedő „hajón” ülő debreceniek –, illetve mezőgazdasági termelők és civil szervezetek, hogy a tervezett iparosítás összesen mennyi vizet igényel, honnan fog származni ez a víz, milyen mértékben teszi ki a klímaváltozás hatásainak az egyébként is szárazodó vidéket. Ez a kérdés nem csupán az akkumulátorgyártókat érinti, hanem a jelen és jövő nemzedékek lehetőségeit is, hiszen, ha a végletekig kiaknázzuk a rendelkezésre álló erőforrásokat, akkor a helyi kis- és középvállalkozások fejlődésének lehetőségei és az élelmiszertermelés biztonsága is kérdésessé válik. Könnyen elképzelhető, hogy fel kell tenni a kérdést: akkumulátorgyártást vagy élelmiszeripart akarunk ezekbe a térségekbe? Különösen Debrecen és Nyíregyháza esetében érdemes erősen fontolóra venni, milyen célokra kötjük le a vízkészleteket.
A zöldmezős beruházás: a zöld mezők elpusztításának eufemizmusa
Összességében tehát igenis fontos lenne elkészíteni a környezeti hatások országos értékelését (SKV-t) és a kumulatív hatásokra figyelemmel is értékelni az egyes beruházások, gyárbővítések környezeti igényeit (KHV). Egy-egy ilyen értékelés nem feltétlenül azt jelenti, hogy a beruházás megvalósításától a nagy erőforrásigény miatt el kell tekinteni, viszont a telephelyek megválasztásakor igenis alternatívákat kell mutatni a társadalomnak. Vannak olyan területei az országnak, ahol a roppant ipari vízigények is akadálytalanul kielégíthetők, és vannak olyan kritikus régiók, ahol a vízkivétel jelenleg is problémákat okoz, mint amilyen a süllyedő Debrecen és környéke.
A vízkészletek rendelkezésre állása mellett óriási problémát jelent, hogy a nagyobb gyárépítések szinte kivétel nélkül ún. zöldmezős beruházások. Ez azt jelenti, hogy a gyárépítések termőföldeken valósulnak meg. Ez több szempontból is problémát jelent: egyrészt a kiszolgáló infrastruktúra kiépítését újonnan kell biztosítani, vagyis közműhálózatot, utakat kell létesíteni, s ez jellemzően állami forrásokból valósul meg. Ezért is beszélünk külön az ipari park fejlesztéséhez kiépülő vízkapacitásokról és a gyár vízigényéről. Másrészt minden egyes zöldmezős beruházás a biológiailag aktív felületeket csökkenti. Márpedig ezek azok a felületek, ahol a víz beszivárog a talajba, onnan a felszín alá vízbázisaink utánpótlását adva, továbbá az ilyen felületek a nyári napokon a hőhullámokat párolgással mérséklik, otthont adnak mezőgazdasági területeinknek, itt képződik az éltető talaj, és hosszan lehetne még sorolni, miért fontosak az egészséges, élhető környezet szempontjából. A zöldmezős beruházások jellemzően a termőföldek megsemmisítésével járnak.
A rónákon végig tekintve persze úgy tűnhet, hogy egy párszáz hektáros területi igényű gyár létesítése csak csepp a tengerben, azonban a sok kis csepp összeadódik, és mára ott tartunk, hogy a rendszerváltás évéhez viszonyítva duplájára emelkedett az elvesztett termőföldek aránya: 2019-ben már az ország több mint egyötöde valamilyen művelés alól kivett terület volt. Ha ebben az ütemben fogyasztjuk a termőföldjeinket, akkor tíz év alatt átlagosan kb. 5%-os termőföldcsökkenéssel kell számolni, bár az adatok gyorsuló tendenciákat mutatnak. (Fontos azonban megjegyezni, hogy 2020 óta a kivett területekről nincs nyilvánosan elérhető, országos statisztikai adatszolgáltatás).[23] A helyzet megítélését persze nehezíti, hogy a „művelés alól kivett” területek nem csak zöldmezős beruházások, növekvő városok és egyéb okokból lebetonozott biológiailag aktív felületek lehetnek, ezek egy része olyan vízfelület, mint a Balaton és a Fertő, de abban azért biztosak lehetünk, hogy az elmúlt 30 évben tapasztalható jelentős növekedést nem a vizesélőhelyek kiterjedésének változása indokolta, sokkal inkább a városiasodás, iparosodás, infrastruktúra-fejlesztés.
Aggodalomra adhat okot az is, hogy egy olyan dinamikusan fejlődő iparágban, mint az akkumulátorgyártás, rövid idő alatt elavulhatnak az üzemekben alkalmazott technológiák, és ez a gyártás korai leállításához vezethet. Ha egy gyár működése közép- és hosszú távon nem garantálható, akkor különösen megfontolandó a magyar termőföldek feláldozása az üzemek érdekében, hiszen a felhagyott ipari területek így is elég gondot okoznak hazánknak.
Zöld mezők és barnamezős beruházások kellenek
A zöldmezős beruházások alternatívája lehet a barnamezős beruházás. Barnamezős beruházásról akkor beszélünk, ha a beruházás olyan területen valósul meg, melyen a termőföld már sérült vagy megsemmisült, mivel korábban azt már használtak valamilyen – jellemzően ipari – célra. Ezek jellemzően mezőgazdasági újrahasználatra már alkalmatlan, felhagyott területek. Előnyük, hogy környezetükben az infrastruktúrát már kiépítették, hátrányuk, hogy nagy részük környezeti kármentesítésre szorul, mivel gyakori jelenség az, hogy az egykori üzemek szennyezések hátrahagyásával vonultak le a területről. A gyártók általában azért nem szeretik a barnamezős beruházásokat, mivel a terület adottságait nem alakíthatják ki tetszésük szerint, így a kivitelezés kompromisszumokat igényel. Ugyanakkor a szocialista ipar leépülését követően Magyarországon számos olyan területet találunk, amiket jó kompromisszumokkal lehetne hasznosítani, és a beruházás előkészítése során egyúttal a kármentesítésükre is sor kerülhetne.
Hazánk érdeke tehát azt diktálja, hogy ne a termőföldjeinket pusztítsuk több száz hektáros új ipari parkokkal, hanem a barnamezőink hasznosításával törekedjünk a fenntartható iparosításra. Lehet persze azt mondani, hogy óriási akkumulátorgyár építésére alkalmas barnamezős területeket lehetetlen találni hazánkban, de az az igazság, hogy ismereteink szerint jelenleg ezt nem is vizsgálták és nincsen semmiféle adatbázis, ami nyilvántartaná, hogy milyen barnamezős potenciállal rendelkezik az ország. Ezen mindenképpen változtatni kell, mivel a termőföldekre is vonatkozik az, ami a vízre: egyre kevesebb van belőlük, egyre kiélezettebb a verseny irántuk, és ez a verseny egyre egyenlőtlenebbé válik az óriási multinacionális vállalatok megjelenésével.
Társadalmi párbeszéd és Alaptörvényből fakadó felelősség
Ahhoz, hogy a gyárak telepítésével kapcsolatos társadalmi bizalom javuljon, szükséges lenne olyan lépéseket tenni, ami a környezetvédelmi jogszabályok hatékonyabb alkalmazását és az intézményrendszer megerősítését szolgálja. Az országos vizsgálatok elmaradása, a szalámitaktika gyanújába keveredő engedélyezések, a szennyező fizet elv alkalmazásának elmaradása, illetve a környezethasználat költségeinek állami átvállalása, továbbá a visszatartó erővel nem rendelkező, gond nélkül beárazható környezetvédelmi bírságtételek a laikusok jogérzékét is sértik. Mégis nehéz az érdekérvényesítés. Nem várható el magánemberektől, hogy ismerjék a környezetjogi szabályokat, pontos fogalmakat és elveket, ahogyan azt is nehéz elképzelni – bár nem példa nélküli –, hogy bátor helyi civilekből verbuválódott kicsinyke csoport bíróság elé áll egy multinacionális céggel és egy kormányhivatallal szemben. A környezetvédelmi ügyekben történő fellebbezési jog megszüntetésével ugyanis éppen az ilyen egyenlőtlen felek közti ügyekben lehetetlenült el az érdekérvényesítés.
Szintén bizalmatlanságra ad okot a környezetvédelmi mérések lassúsága, a mért adatok transzparenciájának hiánya, továbbá a veszélyhelyzet ürügyén lehetetlenül lassúvá tett adatigénylés. Az is gyakran előfordul, hogy egy szennyezés bejelentését követően igen sokára érkezik ki a hatóság, amikor a zaj már elcsitult, a víztest szennyezése kihígult, a szag már nem érződik. Ezt tetézi, hogy a szakemberek – az Országgyűlés által is elfogadott hivatalos dokumentumokban[24] is – többször jelezték már a vízminőség-védelmi jogszabályrendszer komplex továbbfejlesztésének szükségességét, azon belül is a kibocsátás szabályozásának, a kibocsátásihatárérték-rendszer továbbfejlesztésének, a monitoringrendszer szabályainak és a víztest, mint befogadó terhelhetőségi vizsgálati módszertanának fejlesztését. Ide tartozik, és az akkumulátor gyárak szempontjából különösen fontos lenne a gyárak önellenőrzési kötelezettségének kiterjesztése az általa kibocsátott, szennyvízben megtalálható szennyező anyagok körére vonatkozóan. Hiszen hiába szigorítják az ellenőrzés gyakoriságát, az ellenőrzőkutak sűrűségét, ha az önellenőrzési kötelezettséggel érintett anyagok listája sokkal szűkebb, mint a potenciálisan kibocsátható szennyezések.
Végezetül fontos lenne, hogy az állam és a gyártók valódi párbeszédet folytassanak a társadalmi szereplőkkel, s a civilekben ne elsősorban ellenséget lássanak. Természetesen nem arról van szó, hogy minden egyes politikai döntésben ki kell kérni a civil társadalom álláspontját, de amikor egy újabb iparágra alapozzuk gyermekeink jövőjét, igenis van beleszólása a társadalomnak a döntésekbe.
Az Alaptörvényben foglaltak szerint a természeti erőforrások – különösen a termőföld és a vízkészlet – a nemzet közös örökségét képezik, amelynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége. A gyárak hatásai miatt aggódó civilek sem tesznek mást, csak komolyan veszik alkotmányunk preambulumában foglaltakat: „MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI (…) Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.”
Nyitókép: a gödi akkumulátorgyár (forrás: Google Earth)
Források:
[1] Global Battery Alliance. (2019): A Vision for a Sustainable Battery Value Chain in 2030 Unlocking the Full Potential to Power Sustainable Development and Climate Change Mitigation
[2] Nature (2021): Lithium-ion batteries need to be greener and more ethical, Nature 7:595, doi: 10.1038/d41586-021-01735-z
[3] Mrozik W, Rajaeifar MA, Heidrichab O and Christensen P (2021): Environmental impacts, pollution sources and pathways of spent lithium-ion batteries.Front. Energy Environ. Sci. 14:6099-6121 doi: 10.1039/D1EE00691F
[4] Onofrei M, Vatamanu AF and Cigu E (2022) The Relationship Between Economic Growth and CO2 Emissions in EU Countries: A Cointegration Analysis. Front. Environ. Sci. 10:934885. doi: 10.3389/fenvs.2022.934885
[5] Gowdy J (2001): Our hunter-gatherer future: Climate change, agriculture and uncivilization. American Antiquity, 66:3, pp. 387–411, doi: 10.2307/2694241
[6] 1995. évi LIII. törvény a környezet védelmének általános szabályairól – A környezetvédelem érvényesítése a szabályozásban és más állami döntéseknél, 43–44. §
[7] 2/2005. (I. 11.) Korm. rendelet egyes tervek, illetve programok környezeti vizsgálatáról
[8] 1766/2021. (X. 29.) Korm. határozat A Nemzeti Akkumulátor Iparági Stratégia 2030 elfogadásáról
[9] https://kormany.hu/dokumentumtar/nemzeti-akkumulator-iparagi-strategia-2030
[10] 314/2005. (XII. 25.) Korm. rendelet a környezeti hatásvizsgálati és az egységes környezethasználati engedélyezési eljárásról
[11] egységes környezeti használati engedélyezés folyamatának megértését segítő táblázatos kormányhivatali összefoglaló: https://nmkh.hu/images/kozerdeku_adatok/ugymenet/KVO/Egyseges_kornyezethasznalati_engedely_202012.pdf
[12] 2006. évi LIII. törvény a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházások megvalósításának gyorsításáról és egyszerűsítéséről, 3. § (5) a)
[15] https://www.kormanyhivatal.hu/hu/hajdu-bihar/kornyezetvedelmi-es-termeszetvedelmi-hirdetmenyek
[16] https://doktori.bibl.u-szeged.hu/id/eprint/335/1/tz_eredeti2981.pdf
[18] http://www.tivizig.hu/uzemelo_vizbazisok
[20] https://24.hu/belfold/2023/02/03/debrecen-catl-akkumulatorgyar-szorolap-hazugsag-vizfogyasztas
[21] https://www.debreciner.hu/cikk/12646_egy_megallapodas_catl_debrecen_debreciner_unikum
[22] https://www.kormanyhivatal.hu/download/d/0c/f7000/29140-1.pdf
[23] https://www.ksh.hu/stadat_files/mez/hu/mez0008.html
[24] https://vizeink.hu/vizgyujto-gazdalkodasi-terv-2019-2021/vgt3-elfogadott
