Szerző: Gálhidy László, WWF Magyarország
Hogy mit nevezhetünk Magyarországon „szentélyerdőnek”, azt egyelőre csak körülírni tudjuk. Nincs még a fogalomnak végleges meghatározása. Bevezetésével az a célunk, hogy ráirányítsuk a figyelmet a koruknál, természetességüknél és egyéb tulajdonságaiknál fogva a környezetükből kiemelkedő erdőkre, amelyek gyakran már a látványukkal hatást gyakorolnak ránk. Nézzük, hogy milyen módon lehet a szentélyerdőket megtalálni, hol számíthatunk leginkább a létezésükre az ország különféle tájain.
Természeti szentélyek
A természetvédelemmel foglalkozó hazai ismeretterjesztő irodalom, sőt a kutatói zsargon is, régóta nevez bizonyos természeti területeket szentélyeknek. A szóhasználatban rejlő spiritualitás bizonyára nem véletlen. Léteznek a tájban olyan (élő)helyek, ahol intenzívebben élhető meg a természettel való kapcsolatunk – amiben alighanem szerepet játszhat annak relatív háborítatlansága, természetessége, alkotó elemeinek formai gazdagsága, az ott élő fajok sokfélesége. Adja magát a gondolat, hogy a természeti szentélyeket érintetlen formában kell (vagy kellene) megőrizni, ahol ideális esetben semmilyen jelentős emberi beavatkozásnak nem volna szabad történni.
A természeti szentélyek lehetnek vizesélőhelyek, nyílt füves területek, akár erdők is – amelyek a hasonló tájrészletek utolsó képviselői, vagy esetleg ritka fajok jelentősebb állományainak adnak otthont. Az angolszász ismeretterjesztő szakirodalom szintén ismeri a wildlife sanctuary megnevezést; ahogyan a németben, olaszban, lengyelben stb. is van megfelelője, tehát tágabb értelemben egy régóta ismert fogalomról van szó. Magyarországon kimondottan erdőkre azonban eddig nem használtuk.
Szentélyek és erdők
Erdőkre vonatkoztatva a szentélynek van egy érdekes, kultúrtörténeti kontextusa is. Több kultúrában a vallási intézmények (pl. kolostorok), kápolnák, kegyhelyek a lakott területektől távolabb, védett természeti környezetben épültek fel, és maradtak fenn akár évszázadokig. Bár a táj az idők során nem egyszer nagymértékben átalakult, a vallásos célú építmények körül a természet egy darabja – általában erdő – rendszerint megmaradt, viszonylag érintetlen formában.
A helyi közösség megőrizte valamilyen módon – írott vagy íratlan szabályokat követve. Mindannyian ismerjük kirándulásainkról a hagyásfák tövében álló feszületeket, erdei kápolnákat, amelyek szűkebb környezetét az erdészek is szinte mindig megkímélik. Nagyobb létesítmények – templomok, kolostorok – esetében saját kert és további erdőterület veheti körül az épületeket. Utóbbi többé-kevésbé érintetlen erdő is lehet, különösen olyankor, amikor nehezen megközelíthető szurdokok, sziklafalak, hegyormok biztosítják a helyszínt.
Erre külföldön látunk jelentősebb példákat, hozzánk közel leginkább a Balkán-félszigeten – gondoljunk csak a bulgáriai, romániai, szerbiai kolostorokra, vagy akár a Görögország északi részén, a Halkidikí-félszigeten található Athosz-hegyi Köztársaságra. Magyarországon a kegyhelyek és az érintetlen erdők kapcsolata a tájban ma már alig-alig észrevehető, de az egykori egységüket fenntartó szellemiség ma is inspiráló lehet sokunknak.
Ki ne ámulna el például a Dobogó-kő alatti Mária-kegyhelyet körülvevő apró erdőrész faóriásai láttán, amelyek a zsúfolt kirándulóhelyen is megteremtik az örökkévalóság érzetét.
Kísérleti fogalom
A szentélyerdők, mint természeti szempontból kiemelt jelentőségű erdők körének behatárolására csak kellő rugalmassággal vállalkozhatunk, mivel sokféle és egymással nehezen rangsorolható szempontot kell használni a feladat elvégzéséhez. Van olyan erdő, ahol a faállomány kiemelkedő természetessége, máshol a ritkaságokat is felvonultató, gazdag fajkészlet adja az értéket – hogy csak két lehetséges szempontot említsünk. Új fogalommal való kísérletezgetésről van szó, amelyet nem használ (még) rendszeresen a szakma – és várhatóan csak akkor fog, ha annak idővel körvonalazódik a használati értéke. Kezdetben többféle értelmezésnek is érdemes teret engedni, és rábízni az időre, hogy végül mi bizonyul maradandónak.
A gyakorlati cél ugyanakkor világosan megfogalmazható: azonosítani szeretnénk a természetvédelmi szempontból legfontosabb, legnagyobb értékű erdőfoltokat Magyarországon, azzal a távlati céllal, hogy a fennmaradásukat, jó állapotukat folyamatosan biztosító, egyedi kezelést kaphassanak. Az értékek közül kiemelt figyelmet fordítunk az erdőben 1) az idős fák meglétére, 2) a természetességre, 3) a táji szintű jelentőségre, 4) a ritka fajok előfordulására.
Amikor még minden erdő szentély volt
A tájtörténeti múltban, amikor az erdők átalakítása távolról sem érte még el azt a mértéket, amely hazánkat jellemzi manapság, aligha lett volna értelme magas természetvédelmi értékű maradványokat, azaz szentélyerdőket keresni. Hiszen az erdők jelentős része hatalmas területeken megütötte volna a ma megfogalmazható minimum kritériumokat. Vannak a Földön olyan távoli, ritkán lakott tájak, ahol ez ma is igaz – gondoljunk Amazónia vagy Szibéria több millió négyzetkilométeres, úttalan vadonjaira. Európában csak néhány régióban maradtak számottevő méretű természetes (ős)erdők. A mi térségünk, Közép-Európa keleti fele ebből a szempontból viszonylag szerencsés, hiszen a Keleti- és Déli-Kárpátok egyes, településektől távoli zugaiban például ma is közel vadonszerű állapotokkal találkozhatunk. Ilyen paradicsomi viszonyok között az egész erdőterület mondhatni szentély; bármely terepen elkülöníthető része – az egyes völgyek, hegygerincek, vízfolyások környéke – a többivel egyenértékű, egyazon rendszer alkotója.
A Kárpát-medence belseje, Magyarország mai területe már egy másik világ. Az erdőket (akárcsak a többi élőhelytípust) a történelmünk viszontagságos évszázadai során itt szinte teljes mértékben átalakítottuk, megfosztva azokat a természetességük legtöbb vonásától. A gazdálkodás alatt álló erdőterületünk sok százezer úgynevezett erdőrészlete mind magán viseli a múlt békés és háborús fahasználatainak, valamint egyéb haszonvételeinek nyomait. Paradox módon azért nevezhetjük egy kis töredéküket – többnyire csupán néhány erdőrészletből álló foltokról beszélhetünk – szentélynek, mert a tájtörténet viharai közepette csak alig, de legalábbis visszafordítható mértékben alakultak át. Vagyis a természetességük elsősorban a környezetükhöz képest kiemelkedő. A szentélyerdő fogalom tehát szükségképpen kapcsolódik a mai és a történelmi tájhasználathoz egyaránt – pontosabban annak minél kisebb mértékű érvényesüléséhez.
Láthatatlan szigetek a lombtengerben
A tájtörténet az erdők szempontjából sajnos leginkább az irtásuk vagy az intenzív használatuk története. Van, ahol teljesen és véglegesen kiirtottuk az erdőket. Ezek helyén ma kaszálók, legelők, szántók, szőlők vagy beépített területek vannak. Másutt csupán átmenetileg szűnt meg az erdő, és a hosszabb-rövidebb ideig művelt szántók vagy gyepterületek helyén később újra erdő lett. Néha önerdősüléssel – vagyis a természetes folyamatok révén –, máskor az ember közreműködésével: újraerdősítés, erdőtelepítés által. Utóbbi esetben gyakran előfordult (és fordul elő ma is), hogy már nem az eredetihez hasonló, őshonos fafajokból álló erdőt hozza létre a gazdálkodó, hanem helyette faültetvényt, kultúrerdőt telepít. Végül léteznek olyan erdőterületek – legtöbbször a hegyvidéken –, amelyek mindig is erdők voltak, helyükön soha nem hozott létre az ember szántót, legelőt vagy gyümölcsöst. A szakma régi erdőknek nevezi ezeket – függetlenül attól, hogy jelenleg mennyire idős fákat találunk bennük8. Azonban a folyamatosan fennmaradt erdőterületeken is többnyire megváltoztattuk a fajösszetételt, korstruktúrát, és ezzel különféle alkotó- és szerkezeti elemeiket pusztítottuk el. Jellemző, hogy a korábbi természetes erdők mai származékai – például a középhegységi kirándulásainkról jól ismert, hétköznapi módon tölgyeseknek és bükkösöknek nevezett állományok – többségükben mind kevés fafajból álló, egykorú gazdasági erdők. Ebben a mesterséges táji mátrixban rejtőznek azok a „szigetek”, amelyek valamilyen sajátos oknál fogva elkerülték a sokszoros, intenzív átalakítást. Nagy ritkán megmaradtak (majdnem) őserdőnek. Ennél azonban gyakoribb eset hogy, a már egyszer átalakított állományban különféle körülmények miatt nem történt meg a szokásos véghasználat, így a fák egy része ismét elérhette a magasabb kort.
Mit tekinthetünk tehát tágabb értelemben szentélyerdőnek? Mindazokat az erdőtömböket, amelyek a természeteshez hasonló szerkezetük és fajösszetételük miatt szigetszerűen elkülönülnek a környezetüktől, és így kiemelkedő természetvédelmi értéket képviselnek.
Öreg vagy régi?
Ha megpillantunk néhány famatuzsálemet, esetleg néhány mohával fedett, vaskos holtfa is hever az erdő alján, nem meglepő ha öregnek véljük az egész erdőt. Holott lehetséges, hogy két évszázaddal korábban legelő volt a helyén néhány tucatnyi fával – amelyek mára igencsak megöregedtek, miközben a felhagyott legelőből zárt erdő lett. Az ilyen állományok talaja, élővilága a botanikus vagy talajzoológus szakembernek árulkodó – hiszen nem találhatók bennük például bizonyos növényfajok, amelyekre joggal számíthatnánk az adott termőhelyen. Amit idős erdőnek látunk (sok szempontból jogosan), az bizony tájtörténeti léptékben fiatal.
Csalatkozhatunk másképpen is. Átböngésszük egy átlagosnak tűnő, nem túl koros fákból álló gazdasági erdő aljnövényzetét, ami váratlanul fajgazdagnak bizonyul, sőt olyan fajokat is találunk bennük, amelyekkel inkább a háborítatlanabb erdőkből ismerünk. A talaja ugyancsak azt jelzi, hogy itt bizony mindig erdő volt. Ez az erdő, bár a fái nem idősek, és akár többször is történt benne tarvágás, tájtörténeti szempontból idős.
Akkor most melyik erdőt nevezzük öregnek – amiben öreg fák vannak, vagy amiben öreg erdőkre jellemző növények élnek? A félreértések elkerülésére például az angol szakirodalom más szót használ a folyamatosan létező régi erdőre (ancient forest), megkülönböztetve azt a jelenlegi szerkezeti elemeit tekintve öreg erdőtől (old-growth forest).
Természetesen egy erdő lehet öreg és régi, egyszerre. A őserdők gyakorta ilyenek; nem csak öreg fákat és szerkezeti elemeket találunk bennük, hanem az is kimutatható hogy régóta, folyamatosan léteznek. A jelenlegi tudásunk szerint a legutolsó, 12 000 éve véget érő jégkorszak idején nem csak Európában, de például az Amazonas-medencében sem volt mindenhol erdő, ám akadnak a világon olyan tájak – például a Maláj-félszigeten vagy Észak-Ausztráliában, ahol az erdők több millió éve folyamatosan léteznek. Ezek az állományok szinte felfoghatatlan módon, földtörténeti időskálával mérve is régiek.
Négy szempont
Mi tesz egy erdőt különösen értékessé? A természetvédelem, a természeti értékek nézőpontjából az értékességet mindenekelőtt az tükrözi számunkra, hogy mennyire őrzi az erdő a hosszú évezredek során kialakult növény- és állatvilágát, illetve milyen mértékben működnek benne a természetes erdődinamikai folyamatok. A bevezetőben említettünk négy szempontot, amelyek segíthetnek annak megítélésében, hogy az adott erdő kiemelkedik-e környezetéből, akár országos szinten is. E szempontok érvényesülése önmagában garancia lehet arra, hogy az adott erdő természetvédelmi szempontból értékes, illetve meg lehet benne az az élőhelyi potenciál, ami a stabil működéshez, a minél teljesebb fajkészlet megőrzéséhez, esetleg bővüléséhez szükséges.
1) Idős fák
Jelenlétük általában arra utal, hogy az erdőben nagyon régen volt a teljes területet érintő erdészeti beavatkozás – tarvágás vagy végvágás. A famatuzsálemeknek helyet adó erdők közül néhány valóban, minden szempontból idős, szerkezetét és fajösszetételét hosszú ideje a természetes folyamatok alakítják. Más részük lehet fás legelő eredetű (erről később bővebben is lesz szó), ez kevesebb, de még mindig figyelemre méltó öregerdő-struktúrát jelent, ami nagyon kedvező feltételeket teremt számos ott élő növény-, állat- és gombafajok számára. A famatuzsálemek, veterán fák nagymértékben emelik egy szentélyerdő értékét, mint élőhelyek és táplálékforrások. Afféle „tájtörténeti útmutató táblákként” használhatók, amikor régóta háborítatlan, a környezetüknél természetesebben működő erdőfoltokat keresünk. Több ilyen „ősfás” folt akad a hegyvidékeinken – egy részük erdőrezervátum, mint a Tátika-hegy teteje vagy a Kékes, de tipikus példa rá a Normafa is. Domb- és síkvidéken ritkábban, de szintén akadnak szakmai körökben jól csengő nevű öreg erdőállományok – mint amilyen például a Baktai-erdő.
Úgynevezett őserdők, úgynevezett vadonok
Könnyen túlzásokba esünk, amikor olyan erdőket igyekszünk méltatni, amelyek vadregényesnek látszanak a táji környezetükhöz képest – például öreg fák állnak bennük. Érdemes azonban tudni, hogy az erdők, amelyeket a népszerűsítő cikkek, leírások, térképek őserdőnek neveznek, általában évszázadokig fakitermelésre használt, akár többször is tarra vágott, a környezetüknél ugyan korosabb, ám 150-200 évnél rendszerint fiatalabb állományok. Magyarországon a szakma egyöntetű álláspontja szerint egyetlen őserdőről tudunk – ami ma a Kékes Erdőrezervátum része, korábban a Károlyi család vadászterülete volt a Mátrában. A nevezetes bükki Őserdő vagy a bizonyos szövegekben Mályvádi őstölgyes-ként hivatkozott helyszín, bár a nevükben őserdők, a valóságban mind csupán hosszú ideje háborítatlanul hagyott idős erdők, erdőtöredékek. A „Szalafői őserdőnek” nevezett állományról még azt is tudjuk, hogy szántó helyén jött létre.
A vadon szó is túlzásnak hangzik a hazai viszonyok között, hiszen ehhez a fogalomhoz a nagy kiterjedésű (több tízezer hektáros), „embernemjárta rengetegek” tartoznak, amelyekből a mai Magyarországon mutatóban sem maradt. Szemben az őserdővel, a vadon ugyanakkor sokkal rugalmasabb fogalom. Felvethető tehát, hogy az angol wilderness kifejezéshez hasonlóan érdemes lenne alkalmazni olyan kisebb erdőterületekre is, amelyek viszonylag természetes állapotúak, és az ember már jó ideje – legalább néhány évtizede – nem háborgatja. Lényegében a magterület, vagy háborítatlan erdőterület szavakkal párhuzamosan használhatnánk, amely elsősorban a védettség jellegére, illetve a kezelés hiányára utal, míg a vadon egyfajta állapotot – a természetes folyamatok szabad érvényesülését tükrözi.
Rövid nyelvészeti kitérőként érdemes megjegyezni, hogy eredetileg a vad szó jelentette az erdőt – ami a régi időkben valóban sok nap alatt átjárható, medvék és farkasok lakta úttalan rengeteg volt –, míg az erdő kifejezést (amely az eredő alakból származhat) az irtások helyén felverődő fás növényzetre értették.
2) Magas természetesség
Az erdő a kiemelkedően idős fák hiányában is lehet viszonylag természetes. Különösen akkor, amikor a szóban forgó folt egy összefüggő erdővel borított táj része, és döntően az ott jellemző őshonos fafajokból áll. Ha aránylag régen volt véghasználat, esetleg a kezelő „elhanyagolta”, vagy tudatosan kímélte a területet, előfordulhat, hogy az erdő sok fafajból áll, és az átlagosnál változatosabb korosztályszerkezettel rendelkezik. Ilyen esetekben szinte törvényszerű, hogy a biológiai sokféleség magasabb szintjével találkozhatunk, és az erdőfoltot adott esetben szentélyként lenne érdemes megőrizni. Ilyen többek között az Aggtelek melletti, önerdősüléssel létrejött Kardos-völgyi erdő, a börzsönyi Csarna-völgy vagy akár az ócsai Nagy-erdő.
3) Táji értékek
Akadnak az országban – különösen a sík- és dombvidékeken – szigetszerűen fennmaradt erdőfoltok, amelyek valamely élőhely – például sziki tölgyes, láperdő – utolsó hírmondói közé tartoznak. Általában gyenge-közepes természetességűek, és idős fák sem gyakran találhatók bennük. Ha azonban nincsenek reménytelenül leromlott állapotban, az önszabályozó képességük részben még működik vagy helyreállítható, fontos természetvédelmi cél ezeket szentélyként kezelni. A védettség alá vont síkvidéki erdeink megőrzését sok esetben már a múltban is motiválhatta ez a szempont. Talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy ezek voltak az első szentélyerdők, amelyeket a hivatalos természetvédelem már korán felismert. Az alföldi Bockerek-erdő vagy a kunpeszéri Tilos-erdő egyaránt ebbe a körbe tartoznak, nem beszélve a debreceni Nagyerdőről, aminek egy része az ország első, 1939-ben alapított védett területe lett. (Sajnos ugyanakkor a síkvidéki erdőtöredékek – különösen az erdőssztyepp-erdők – többségét ma is a teljes leromlás veszélye fenyegeti.)
4) Gazdag élővilág
Végül, de nem utolsósorban a szentélyerdőknek képezhető egy olyan halmaza is, ahol valamely ritka növény- vagy állatfaj stabil állománya él. Az ilyen erdőkben sem feltétlenül találunk idős fákat, de általában magasabb természetességűek, hiszen egy ritka, érzékeny faj hosszú távú fennmaradása erősen leromlott környezetben kevéssé valószínű. Ezeknek a szentélyerdőfoltoknak a megőrzése ugyancsak kiemelt, sőt az előzően említett szemponthoz hasonlóan már régóta elfogadott, „klasszikus” természetvédelmi cél. A Szentgáli-tiszafás mellett jó példa a vértesi Haraszt-hegy is.
Domborzat és tájtörténet
A síkságokon és a hegyvidékeken markánsan eltérő folyamatok alakították a múltban a tájat. A témánk kapcsán az erdőkhöz való hozzáférést érdemes kiemelni – vagyis honnan volt a legegyszerűbb kivágni és elszállítani a faanyagot. Az erdők drámai megfogyatkozásával idővel azok megőrzése, fenntartható hasznosítása is szemponttá vált, ám ennek kereteit – bár a szabályt erősítő kivételek akadtak – ugyancsak erősen meghatározták a földrajzi körülmények. Síkságon már az is komoly „fegyvertény”, ha egy nem túl nagy erdőtömböt – akár lerontott és agyonhasznált állapotban is, de – folyamatosan megőriztek az ott élők; nem lett belőle átmenetileg sem szántó, legelő vagy gyümölcsös. Ezzel szemben a hegyvidéken érintetlenebb idős erdők, akár őserdők is maradhattak – utóbbira számos példa van a környező országokban.
Hegygerincek, kőgörgetegek, szurdokok
Hegyvidéken, ahol a növénytakaró látszólag összefüggő formában, nagy területeken megmaradt, azok a foltok hordozzák a legnagyobb értéket, amelyek itt-ott az őserdők tulajdonságait mutatják. Nehéz hozzáférésük, távoli fekvésük miatt kevésbé szenvedték el az emberi hatásokat, mint a lakott területekhez közelebb lévők, ezért jobban emlékeztetnek az egykori természetes erdőkre. Nem vágták őket tarra néhány évtizedenként – mint ahogyan a síkságokon gyakorta előfordult –, ezért ép a talajuk, az aljnövényzetük és cserjeszintjük fajkészlete többé-kevésbé hiánytalan. Esetleg most is aránylag hosszú idő óta háborítatlanok, így elindulhattak bennük a természetes erdőfejlődési folyamatok, amelyek a teljes regenerációhoz vezetnek. A relatív természetesség szempontjaihoz adódnak hozzá azok az értékek, amik a táj eredeti mintázatából maradtak meg – például egy-egy faj országosan különleges előfordulása, mint amilyen a keleti gyertyáné Csákvár mellett, vagy a tiszafáé Szentgál közelében. A fentebb tárgyalt négy szempont közül hegyvidéken tehát az idős fák jelenléte és a magas természetesség, ami leginkább segít a szentélyerdők azonosításában; ugyanakkor ritka fajok előfordulása is lehet további hozzáadott érték.
Hegyvidékeken különösen a bükkösök, a szurdokerdők, valamint a délies kitettségű, sziklás hegyoldalakat borító molyhos tölgyesek között akadnak olyan állományok, amelyek kiemelkedő természetességet mutatnak. Az utóbbiak esetében már több évtizedes gyakorlat, hogy véderdőként nem folyik bennük rendszeres faanyagtermelés. Néhány foltjuk bekerült az 1990-es évek végétől kialakított erdőrezervátum-hálózatba, ám korántsem az összes (mint majd szót ejtünk róla később, ez nem feltétlenül hátrány az erdő jövője szempontjából).
Az öreg fákból álló hegyvidéki erdők országos elhelyezkedése mutat némi kézenfekvő törvényszerűséget. A lakatlanabb, úttalanabb, leginkább szabdalt domborzatú hegyvidékeken például nagyobb eséllyel maradtak meg szentélynek alkalmas erdők. De meglepetések is érhetnek bennünket. Vajon hogyan lehet, hogy a természetes állapotú, idős erdők közel fele a Bükk hegységben található, miközben az Aggteleki-karszt vagy a Zempléni-hegység ennek töredékével sem rendelkezik? És hogyan fordulhat elő, hogy az ország legnagyobb, 200 éves fákból is álló erdőtömbjére Budapest XII. kerületében akadhatunk rá – a leginkább zsúfolt kirándulóhelyként ismert Normafán?
Dombok, síkságok, árterek
Síkságokon, alacsony dombvidékeken – vagyis Magyarország területének nagy részén – más mércével, sőt más szempontok szerint kell értékelnünk az erdők természetességi állapotát. Hatalmas síkvidéki tájakról már a középkorban – kiváltképp a török hódoltság idején – eltűntek az erdők. A nagy folyókat kísérő ártéri ligeterdőket érte el leghamarabb a végzet, hiszen a vízen a legkönnyebb megoldani a faanyag szállítását. Természetesen a folyóktól távolabb sem ütközött nagyobb nehézségbe az erdők – pusztai tölgyesek, gyertyános-kocsányos tölgyesek stb. – letarolása, ahol a termőföld vagy legelő nyerése éppen olyan fontos cél volt, mint magának a faanyagnak a kitermelése. Egyre kisebb szigetek formájában éltek csak túl az erdők – a feldaraboltság jól látszik a 18. század végén, a Habsburg-időkben készített első katonai térképeken is.
A síkságok erdei ma is ilyen szigeteket képeznek, és gyakran külön földrajzi néven szerepelnek – pl. Ohat-erdő, Fényi-erdő, Pálfája-erdő – mint a táj régen elkülönült elemei. Értéküket leginkább a puszta létük adja – mint a tájra egykor jellemző élőhelyek utolsó hírmondói, amelyekben még él az egykor jellemző növény- és állatfajok kisebb-nagyobb hányada. Azok a foltjaik, részeik különösen értékesek, amelyek helyén mindig is erdő volt – többek között ilyen töredékek találhatók a kunpeszéri Tilos-erdőben. Többnyire erősen leromlott állapotúak. Jól átgondolt természetvédelmi erdőkezelés nélkül félő, hogy a természetességük jelenlegi (alacsony) szintje sem őrizhető meg, és így a még megtalálható erdei élővilág helyzete is kritikussá válhat.
Az erdőtakaró persze domborzati, vízrajzi, éghajlati, földtörténeti okokból a régmúltban is kisebb-nagyobb foltokból tevődött össze. Egy hegyvidéken egymás mellett láthatunk patakmenti égereseket, üde gyertyános-tölgyeseket, majd egy gerincre érve máris száraz, melegkedvelő tölgyesben vezet az utunk. Síkságokon ugyancsak jellemzők a különféle erdők, gyepek és vizesélőhelyek alkotta mozaikos tájak. Az élőhelyek természetes mozaikossága azonban az emberi tájhasználattal tovább alakult, egészen odáig, hogy az eredeti mintázat sokszor már alig felismerhető. Ebből a kavalkádból szűrnénk most ki azokat a szigetszerűen elkülönülő, zömmel idősebb erdőtömböket, amelyeket fontos volna megőrizni az utókornak.
Képek (fotó: Gálhidy László, WWF Magyarország)
