– avagy hozzunk fákat délről, és ne sajnáljuk az idős bükkösöket, úgysincs nekik sok hátra… Vagy tudunk jobbat?
Szerző: Dr. Gálhidy László, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetője
A dél-európai fák bizonyára jobban tűrik a meleget, mint a hazaiak, de bőven lenne feladat, mielőtt idehozzuk őket. Kevesebb tarvágás jobban használna az erdőknek, mint a kamionnal ideszállított balkáni tölgymakk. Aki pedig az idős, védett erdőkre láncfűrészt emel, kétszer is meggondolhatná… Néhány szempont, amit Áder János volt köztársasági elnök figyelmébe is ajánlanánk. Vélemény.
A tavalyi év végén sokrétű beszélgetést hallgathattunk a világhálón Áder János volt köztársasági elnök, a Kék Bolygó podcast műsor házigazdája és Borovics Attila, az Erdészeti Tudományos Intézet (NAIK-ERTI) főigazgatója között. Nem csak abban egyeztek meg, hogy a magyarok megtanították Kanadának az erdőgazdálkodást – és már Kolumbiának is majdnem –, hanem hogy bizony Dél-Európából kellene hozni Magyarországra a jövő erdeinek alapanyagát. Mi amellett érvelünk, hogy az előttünk álló néhány évtizedben fontosabb irány, hogy az erdeinknek legalább egy részét megmentsük a hagyományos erdőgazdálkodás okozta stressz hatásaitól.
Búcsú az őshonos fafajoktól?
Bő évtizede már beszivárgott a hazai szakmai közbeszédbe, hogy az éghajlat változása miatt az őshonos fafajokat (hogy csak a legmeghatározóbbakat említsük: a tölgyfajokat és a bükköt) le kell „cserélni”. Vagyis a fakitermeléseket követően az őshonosak helyett más, esetleg délebbi tájakról származó fafajokkal lenne szükséges felújítani erdeinket. Olyanokkal, amelyek „előre láthatóan” jobb ellenálló képességet mutatnak majd a nyári hőhullámokkal, aszályos időszakokkal szemben, és összességében jobban illeszkednek az „új klíma” adta feltételekhez. A tudományos műhelyek által is felkarolt koncepciót leginkább a gazdasági megfontolások éltették – az aggodalom attól, hogy erdeinkben nem leszünk képesek ugyanannyi faanyagot termelni, mint eddig, illetve a fák egészségi állapotának romlása többlet költségeket eredményezhet. Való igaz, hogy a terepen is egyre inkább láthatóvá váltak a bajok – az ország tűlevelű erdeit például többféle kórokozó támadta meg az utóbbi időben –, nagy részüket tulajdonképpen idő előtt ki kellett termelni és a helyükön más erdőket létrehozni.
Az őshonos fafajok „lecserélésének” nagyszabású gondolata a sajtó különféle szegmenseinek érdeklődését is felkeltette. Idén januárban is olvashattunk erről elkötelezett, bár minden szakmai alátámasztást nélkülöző érvelést egy zöld portálon; ahogyan jelen sorok szerzője is többször kapott olyan kérdést interjúk, előadások alkalmával, ami a „lecserélés” elkerülhetetlenségét szinte magától értetődőnek tekintette… A széles körű érdeklődés alapján úgy tűnik, hogy a „szép új erdők” létrehozása sokak számára látszik izgalmas, korszerű kihívásnak, amihez „lehet kapcsolódni” – amelynek keretében a társadalom és a szakma ismét bebizonyíthatja, hogy kellő technikai felkészültséggel és mérnöki tudással az egész világot érintő problémákat is meg tudunk oldani a Kárpát-medencében. Érdemes azonban fenntartásokkal kezelni az efféle tájléptékű, techno-optimista megközelítéseket, hiszen az esetleges kivitelezésnek bonyolult, értékes élő rendszerek eshetnek áldozatul, védett fajok egyedeinek sokaságával együtt. Ráadásul nem először.
Mit cserélünk mire?
Bár az idegenből való fafajok betelepítésének ötlete újszerűnek tűnik, annak bőven vannak hazánkban hagyományai. Tájátalakító reformok eredménye a homokvidékeket borító akácosok irdatlan tömege, a folyókat kísérő nemesnyárasok vagy a korábban legeltetett kopárokra ültetett feketefenyvesek. De vannak az országban vörös tölgyesek, amelyek alapfaja az akáchoz hasonlóan az Egyesült Államok keleti részéről származik, fekete diósok, nem beszélve a kivadulva terjedő bálványfáról, nyugati ostorfáról, turkesztáni szilről, ezüstfáról, kései meggyről, amerikai kőrisről – és a sor még hosszan folytatható. Mindegyik újonnan behozott fafaj esetében ott lehetett a korabeli döntéshozókban a remény, esetleg mély meggyőződés, hogy az valamilyen szempontból jobban beválik majd, mint a kárpát-medencei őshonosak. Többnyire nem váltak be. Vagy ha igen, akkor kizárólag szűk, gazdasági szempontok szerint. Jól hasznosítható a fájuk, esetleg megkötötték a talajt egy időre. Mindeközben azonban elfoglalják az őshonos fafajokból – tölgyekből, szilekből, kőrisekből, juharokból stb. – álló, egykor gazdag életközösségeknek otthont adó erdők területét, sőt nem egy közülük ún. özönnövényként magától terjed, melynek során további élőhelyek romlanak le. És hogy mekkora területről beszélünk? Hát nem kevésről. Az akácosok teszik ki az ország erdeinek negyedét, csaknem félmillió hektárt, és ehhez jön legalább még egyszer ennyi egyéb „műerdő”. A betelepített fafajok közül azok visszaszorítása, amelyek ma már semmilyen célból nem kívánatosak – különösen a védett területeken –, euró milliárdokat emésztenek fel; nem csak Magyarországon.
A témánk szempontjából érdekes, hogy néhány betelepített fafaj – különösen a fenyők közül – az elsőként esett áldozatul a klímaváltozásnak, ahogyan a cikkünk bevezetőjében említettük. Éppen az idegenhonosságuk tette őket sérülékennyé az aszállyal, viharkárokkal, kórokozókkal szemben. Olyan hirtelenséggel – néhány év alatt – érte utol őket a végzetük, hogy a gazdálkodóknak nem is maradt más választása, mint hogy kivágja a maradékaikat, és egészen más fákból álló erdőket ültessen a helyükre. És hogy miféléket? Nos, zömmel őshonos, vegyes fafajokból álló erdőket – erre látunk példákat Nyugat-Magyarországtól a Magas-Tátráig és Németországig. A kényszer szülte megoldás valószínűleg gazdaságilag is, de természetvédelmi, klímavédelmi és közjóléti szempontból mindenképp a legüdvözítőbbnek tűnik középtávon. A természetes erdők helyreállítása máról holnapra aligha vezethet olyan látványos kudarcokhoz, mint például a lucfenyvesek korábban egész Közép-Európában megszokott, a termőhelyi viszonyokat nagyvonalúan figyelmen kívül hagyó telepítése.
Akik a klímaváltozás kapcsán izgatottan várják az „új fafajok” kipróbálását, azoknak érdemes lenne tehát minél alaposabban áttekinteni, hogy ez a koncepció eddig mire vezetett egész Európában, de különösen hazánkban.
1) Hatalmas területek veszítették el az eredeti növénytakarójukat, és ezzel együtt az élővilágukat. (Sem a kék cinege, sem a hóvirág nem érzi jól magát az akácosban – az őshonos növény- és állatfajok többségének „műerdőben” egyetlen egyede sem fordul elő.)
2) A nagy lelkesedéssel ültetett fafajok többsége nem vált be, még gazdasági alapon sem. Ezek egy részének visszaszorítására óriási erőforrásokat kell felhasználni, aminek akár a gazdaságban, akár a természetvédelemben jobb helye lenne.
3) Az idegenből származó fafajokból álló gazdasági erdők, még ha jövedelmezők is, rendkívül sérülékenyek. Ha nem az időjárási eseményekre, akkor a váratlanul felbukkanó kórokozókra. Intenzív emberi közreműködés nélkül a legtöbb esetben nem tarthatók fenn.
Vagyis ha általánosságban szeretnénk az erdeink jövőjét biztosítva látni, akkor manapság az idegenhonos állományokat kellene őshonos fafajokból álló erdőkre cserélni, nem pedig fordítva, ahogy azt sokan sugalmazzák. Különösen védett területeken, ahol elvileg nem a faanyagtermelés lenne a fő szempont, hanem a természeti értékek megőrzése vagy az emberek kikapcsolódását segítő természeti környezet megóvása és helyreállítása. (A jelenleg hatályos természetvédelmi törvény egyébként ezt támogatja).
Kell az emberi segítség
A cikk bevezetőjében idézett Áder-Borovics beszélgetés szerencsére már meghaladta a 2010-es évek szélsőségeit, és kifejezetten azt a koncepciót erősíti, hogy az őshonos fafajokból kell elképzelni a jövő erdeit. Ami megmaradt viszont a korábbi elgondolásból, hogy az ültetendő fafajok – többek között tölgyek – magjait a tőlünk délre fekvő országokból, például Romániából, Bulgáriából, Törökországból kell beszerezni. Hogy pontosan honnan és hová, azt döntéstámogató modellek alapján, kifejezetten erre a célra fejlesztett szoftverek segítik. Az ERTI főigazgatója tájtörténeti elemzések segítségével indokolja a feladatot: a jégkorszak után a különféle fafajok átlagosan 5 kilométert voltak képesek haladni észak felé száz év alatt – ma, a felgyorsult klímaváltozás idején egy év alatt “kellene” ezt produkálniuk. Mivel az őshonos fafajoktól ilyen terjedési sebesség nem várható, ezért a magokat teherautóval kell északra szállítani. A szemléletes magyarázat azonban mintha figyelmen kívül hagyná, hogy a szóban forgó fafajok már évezredekkel ezelőtt eljutottak egészen északi tájakra is, tehát Európa nagy részén nem a jelenlétüket kell megteremteni, hanem a szerepüket erősíteni. Miért hozzunk Bulgáriából kocsánytalan tölgyet Magyarországra, ha már most is itt van? A genetikai állományok eltérései miatt? Tudjuk, hogy a gazdaságilag is hasznosított, domináns fafajok genetikai állománya rendkívül változatos, ezért ez nem feltétlenül mérvadó szempont. A fafajok elterjedési területén történő szaporítóanyag-szállítás kérdőjeleit néhány éve már tárgyaltuk az Erdészeti Lapok hasábjain, ezért itt egy másik szempontot vennénk elő, ami nem kevésbé kapcsolódik az emberi közreműködés fontosságához.
Az erdőt járó laikus számára talán a leginkább szembetűnő jelenség a hagyományos erdőgazdálkodás okozta beavatkozások – a tarvágások, végvágások – látványa. A többhektáros végvágás nem csak vizuális élményként lehangoló. Drasztikus beavatkozás az erdő életébe, ami hirtelen megváltoztatja a helyi klímát, és lerombolja az erdő, mint élőhely egy darabját. A fizikai környezet durva megbolygatása jelentős környezeti stresszel – például a légnedvesség csökkenésével, erős napsütéssel, talajerózióval – jár, ami az erdő természetes felújulását is megnehezíti. Az emberi tevékenységektől távol eső tájakon vagy más országok olyan védett területein ahol nincsen fakitermelés, ilyen sokkot az erdőnek csak nagy időjárási katasztrófák idején kell „kiheverni”. Magyarországon – beleértve a védett területeket is – szinte valamennyi erdő végvágására sor kerül néhány évtizedenként, ami azt jelenti, hogy egy nem túl nagy, néhány százhektáros tájrészletben is minden évben létrejön az erdő számára nehezen kiheverhető bolygatás.
Ha valóban az volna a cél, hogy az erdők természetes felújulása és a klímaváltozással szembeni ellenálló képessége erősödjön, akkor alighanem a legnagyobb jelentősége annak lenne, ha változtatnánk az erdőgazdálkodás módszerein. A délről származó szaporítóanyagnak lehetnek előnyei, ugyanakkor kézenfekvő kérdés, hogy milyen hatást várunk az ilyesféle “finomhangolástól”, ha közben nincs érdemi előrelépés az alkalmazott módszerekben.
Az öreg erdők sorsa meg van pecsételve?
A „szép új erdő” témának van egy sajátos leágazása. Ha valakinek meggyőződésévé válik, hogy a klímaváltozás miatt az őshonos fafajokból álló, természetes erdőknek leáldozott, és új fafajoké a jövő, a legkevésbé sem fog könnyeket hullatni egy kivágott, idős erdő után, sőt. A hagyományos erdőgazdálkodás hazánkban eleve ciklusokban gondolkodik, vagyis a vágásérett korú erdő „sorsa” nem lehet más, mint hogy kivágják. A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás „sürgető” kényszere azonban további érv lehet az idős erdőktől való “megszabadulás” mellett – főleg azok számára, akik részben vagy teljesen félreértik a problémát. Az idős erdők ugyanis jól alkalmazkodnak.
A végvágást elkerülő, idősödő erdő – a magról folyamatosan megjelenő természetes újulatnak köszönhetően, még az emberi hatások mellett is – egyre inkább többfajú és sokkorú, összetett szerkezetű erdővé alakul. Élővilága gazdagodik, ami magával vonja az önszabályozó képességének növekedését, és ez egyértelmű előny a klímaváltozással járó szélsőséges időjárási események vagy kártevők megjelenésével szemben. Az idős erdő meglehetősen ellenálló – ahogyan láttuk azt a Budai-hegységben 2014-ben történt jégtörés után. A Normafa körüli, 200 évnél korosabb fákat is tartalmazó erdőrészletek gyakorlatilag pár év alatt kiheverték a csapást, amit az akkori média valóságos katasztrófaként ábrázolt. Egy fajgazdag, természetes idős erdőnek az átlagnál kevésbé van arra szüksége, hogy délről származó szaporítóanyaggal „gazdagítsák” és növeljék az ellenálló képességét.
Az idős erdők ugyanakkor másban is bajnokok. Igen nagy mennyiségű szenet tárolnak, nem csak a hatalmas élő fatörzsekben, koronákban, hanem a holt faanyagban és a viszonylag bolygatatlan talajban is. Ennek levegőbe juttatása az erdő kivágásával olyan veszteség, amit adott esetben 180-200 év várakozása sem feltétlenül hoz helyre. Hibás érvelés, ami úgy szól, hogy „az idős erdő már nem köt meg szenet” (sajnos gyakran kerül elő ez a felvetés a hazai médiában is – néha idegenből átvett híranyagokat részben idézve, félrevezető kommentárokkal ellátva). Hogyan is kötne?! Hiszen a maximális mennyiséget tárolja, ami jóval több, mint amit egy fiatalabb korban levágott gazdasági erdő valaha tartalmazhat. A nagy koronájú fák, a szintezett lombsátor, a holtfa, a talaj vízmegtartó képessége is átlagon felüli, így a helyi klíma mérséklésében ugyancsak fontos szerepe van az idős állományoknak. Aki tehát a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás ürügyén szorgalmazza bármilyen természetes, idős erdő kivágását a Földön, az éppen a megfogalmazott cél ellen cselekszik.
Ne tegyünk minden tojást egy kosárba!
“Ne tegyünk minden tojást egy kosárba!” – tartja az angol közmondás. Vélhetően azért, mert ha le is ejtjük véletlenül valamelyik kosarat, a másikban épen maradt tojásokból még kijöhet egy rántotta… Ugyanez a bölcs logika óvhat meg bennünket attól, hogy egyféle módon bánjunk valamely értékünkkel, amivel többféleképpen is lehetne; a választott módszer pedig végül csődöt mond. Ha az egész hegyoldalon fenyvesítünk, pedig más fafajokból álló erdőt is telepíthetnénk itt-ott, majd egy gombafertőzés elpusztít minden szál fenyőt, akkor egyszerre vész el az erdőtakaró, és kezdhetünk mindent elölről. Ugyanígy követnénk el hibát abban az esetben is, ha a klímaváltozásra adott válaszként az ország minden erdejében – védett és nem védett területen, állami és nem állami erdőben, ültetvényben, idős és fiatal erdőkben – hasonló beavatkozásokat hajtanánk végre. Például délről hoznánk oda szaporítóanyagot.
Pontosan nem tudjuk, hogy mit hoz még a klímaváltozás, aminek számtalan, előre nem látható következményével kell számolnunk, földrajzi régiók szerint is eltérő módon, miközben az erdők a tájtörténetük miatt jelentősen eltérnek egymástól. Ezért arra kellene felkészülni, hogy többféle eszközzel lépünk fel a klímaváltozás hatásainak mérséklésére, – minden konkrét esetben kicsit másképp. Sajnos elképzelhető, hogy néhány évtized múlva a változások nagyon drasztikussá válnak, és valóban szükség lehet nem csak az erdők természetesebbé tételére, az őshonos fafajösszetétel fokozatos átalakulásának segítésére, de az ország egy-egy területén meg kell próbálkozni mással is.
Védett területeken kívül – ahol eddig sem kötötte meg túl sok korlátozás az erdőgazdálkodás lehetőségeit – a jövőben is lehet kísérletezni. Észszerű keretek között, biztonságos technológiák mellett elvileg lehet olyan fás kultúrákat fenntartani, amelyek mindenekelőtt a faanyagtermelés céljait szolgálják. A jelentős kiterjedésű nem védett tájaink bőséggel kínálnak lehetőséget arra is, hogy ott a délről származó szaporítóanyagok előnyeit kihasználva akár „szép új őshonos fafajú erdőket” is létrehozzunk. Ilyenre eddig kevés példa volt hazánkban – talán a Gemenc környéki szlavón tölgyesek említhetők.
Védett területeken ugyanakkor más koncepciók mentén lenne szükséges az erdőtakaró védelme. Az erdész ágazat döntéshozói, valamint a rájuk támaszkodó politikai szereplők sajnos gyakran megfeledkeznek erről, és az Áder-Borovics beszélgetésben sem esett róla szó – hogy védett és nem védett területeken más az erdők kezelésének a fő célja. A nemzeti parkokban, így a Bükkben vagy a Balaton-felvidéken a táji értékek és a természet működésének megőrzése, illetve helyreállítása lenne a fő feladat, nem az intenzív fakitermelés, ahogyan azt manapság látjuk. A védett területek klímaváltozásra való felkészítése rendkívül komplex feladat, amiben az őshonos fajok és természetes élőhelyek megőrzésének kell elsőbbséget adni. A védelem alatt álló erdők egy részében – különösen a nemzeti parkok magterületein – fel kellene hagyni a gazdasági célú, hagyományos fakitermeléssel, illetve olyan kezeléseket alkalmazni, ami segíti az őshonos fajokból álló élővilágot abban, hogy könnyebben alkalmazkodjon a klímaváltozás kihívásaihoz. E társadalmi szempontból is kiemelt jelentőségű helyszíneken aligha képzelhető el, hogy az idejétmúlt és rendkívül hátrányos erdőgazdálkodási gyakorlatok alapvető reformja nélkül, csupán az idegenből származó szaporítóanyaggal igyekezzünk orvosolni a problémát. (Egy szakmai hírportál tanúsága szerint a Balaton környéki védett erdőket is kezelő Bakonyerdő Zrt. állami erdőgazdaság már komoly lépéseket tett a hazánkban nem őshonos szürke tölgy betelepítésével kapcsolatban.)
A védett területekkel kapcsolatban – azok minden turisztikai népszerűsége ellenére – gyakran előkerülnek a „gazdasági érvek”, miszerint hazánk nem engedheti meg magának az erdők „magára hagyását”. Minden szál fára szükség van; nem pazarolhatunk. Nem térnénk most ki arra, hogy az egészségesen működő és turisztikailag is értékes természetes erdők megóvása a fakitermelés hatásaitól miért fontos gazdasági szempontból is – helyette csupán azt nézzük meg, hogy „hány tojásról” beszélünk, amit egy másik kosárban kellene utaztatnunk.
Vegyünk két végletes példát, a gazdasági célú akácosokat és a 150 évnél idősebb, magas természetességű, őshonos fákból álló erdeinket. Előbbiből mintegy 460.000 hektár van, utóbbiból alig 10.000 hektár. Van emellett az országban még több mint 100.000 hektár nemesnyáras, közel 180.000 hektár fenyves és nagyjából 1.100.000 hektár mindenféle egyéb, nem túl idős erdő. Vagyis egy tojást ezer hektárnak tekintve úgy állunk, hogy az ország rendelkezik 2000 tojással, amiből 460 található az „akácos” nevű kosárban, 100 a „nemesnyárasban” és 180 a „fenyvesben” – ez utóbbiról tudjuk, hogy már sok összetört benne… Az „őshonos fafajú, idős erdő” nevű kosárban – ahol a fakitermelésből való kivonás mindenképpen indokolt lenne – 10 (!) darab tojás van. Tényleg nem engedhetne meg magának az ország egy picivel többet? Természet- és klímavédelmi, valamint turisztikai szempontból rengeteg érv szól mellette. Azonban hiába hátrányos örökség a „kosarak” ilyen arányú leosztása, még erre a kiinduló helyzetre is vigyáznunk kell. Ha ugyanis egyféleképpen akarunk javítani az állapotukon, akkor még nagyobb károkat okozhatunk.
Amit a WWF Magyarország javasol:
1) Amíg lehet – és különösen a védett területeken – építsünk az őshonos fafajokra.
2) Kíméletes erdőkezelés mellett növeljük az erdők természetességét.
3) Védett területek egy részén hagyjuk abba a fakitermelést, és segítsük elő, hogy az erdő maga védekezzen a klímaváltozás ellen. Erdeinknek akár a 10%-a is megérdemelné ezt a sorsot – amit egyébként az Európai Unió 2020-ban elfogadott Biodiverzitási Stratégiája is támogat.
Nyitókép: Vágásterületek a Mátrában (Fotó: Gálhidy László)
