Sok víz lefolyt a Dunán a nagy folyószabályozások óta, és ezalatt a világ alapvetően megváltozott: azok a körülmények, amelyek miatt a folyók átalakítása másfél évszázada az árvízvédelem, a hajózás vagy a mezőgazdaság szempontjából indokoltnak tűnt, mára nagyrészt átalakultak. Miközben a csapadékeloszlás átrendeződik, a stabilnak hitt hidrológiai viszonyok kiszámíthatatlanabbá válnak. Egyszerre tapasztalhatunk hirtelen érkező nagy árhullámokat és súlyosbodó aszályokat. A változó adottságokhoz a tájhasználat – ezen belül a mezőgazdaság mint legnagyobb tájhasználó – és a vízgazdálkodás számos eleme továbbra sem alkalmazkodott. A közbeszédben még mindig gyakran egyetlen műszaki beavatkozás, a vízlépcső építése jelenik meg elsődleges válaszként a problémákra, annak ellenére, hogy az eszköztárunk ma már jóval összetettebb, és a természetes folyamatokra alapozó, nem azokkal szembemenő megoldásokat is kínál. De mik a tartós vízhiány okai, és hogyan lehetne valójában megoldani?
A 2026 nyarán uralkodó rendkívüli csapadékhiány és az extrém magas hőmérsékletek olyan jelenségek, amikre számítanunk kellett a korábbi vizsgálatok és modellezések alapján. Azok a tünetek, hogy mindent kiszáradni látunk és a vízhiány példa nélküli, nem csak a növekvő átlaghőmérsékletek miatt vannak. A WWF szakértőinek egyöntetű szakmai véleménye, hogy a drasztikus dunai vagy éppen alföldi vízhiány egy hosszú ideje tartó vízgazdálkodási és tájhasználati folyamat eredménye is.
A víz párolgását csak korlátozottan, a csapadékviszonyokat pedig egyáltalán nem tudjuk befolyásolni. Azt viszont igen, hogy ha van víz, az hová jusson el, hol töltse fel a talajt és a felszín alatti vízkészleteket. Első lépésként meg kell határozni, hogy milyen vízgazdálkodást és tájhasználatot szeretnénk a Kárpát-medencében, és mik legyenek a legfontosabb prioritások, majd ezekhez kell hozzárendelni a szükséges intézkedéseket és beavatkozásokat.
A világ számos régiójában a Kárpát-medencénél szárazabb viszonyok között is sikeresen gazdálkodnak. Ennek előfeltétele, hogy a víz ne pusztán egy vonalas elrendezésű nyersanyagként vagy közlekedési infrastruktúraként jelenjen meg a fejekben és a tervezőasztalon, hanem a tájainkat átszövő természeti tőkeként.
Ez a természeti erőforrás – a Duna és környezete – viszont helyreállításra szorul, mert állapota nagyon leromlott. Bár nagyon sok még a teendő, ebben már történtek előrelépések: a magyar Duna-szakasz mentén is készültek már restaurációs stratégiák, jelenleg pedig az EU természet-helyreállítási rendelete alapján készül a legátfogóbb nemzeti terv.
A megoldáshoz szükség lehet a folyószabályozási műtárgyak átalakítására, a feleslegesé vált partstabilizáló kőszórások szakaszos megbontására. Fontos a folyó aktív, nem „mentett” ártereinek kiterjesztése, egykori mellékágak újraélesztése. A szétterülve mozgó víz lelassul, így kevésbé mélyíti a medret, és több ideje van a talajba szivárogni.
A hajózás jelenlegi prioritásainak felülvizsgálata is elkerülhetetlen kérdés. A fenntartható alapelv nem az, hogy a folyókat alakítsuk a hajók igényeihez – tehát, hogy minél egyenesebb, zavartalanabb legyen a meder, és minél nagyobb a hajók merülési mélysége –, hanem az, hogy a hajózási ágazatot igazítsuk a folyók természetes adottságaihoz. Előbbi esetben ugyanis a vízi áruszállítás környezeti előnyei kisebbek, mint a nagyhajózás környezeti költségei.
A klímaváltozás korában kulcsfontosságú, hogy képesek vagyunk-e időben élni a rendelkezésünkre álló tudással és eszközökkel. A vízmegtartás, a természetes folyamatok helyreállítása és a tájhasználat átalakítása együtt jelenthetnek valódi választ az előttünk álló évtized vízgazdálkodási kihívásaira.
