A WWF Magyarország állásfoglalása a salátatörvény-javaslatról
A WWF Magyarország az Ukrajna területén fennálló fegyveres konfliktusra tekintettel kihirdetett veszélyhelyzeti rendeletek törvényi szintre emeléséről szóló T/11681. törvényjavaslatról (a továbbiakban: Törvényjavaslat) az Országgyűlés honlapjáról értesült. A törvényjavaslat kapcsán nem történt társadalmi egyeztetés, a törvénymódosítások tartalmáról szakmai eszmecsere korábban nem zajlott, ezért szervezetünk nyilvános állásfoglalásban fejti ki álláspontját bízva abban, hogy aggályainkat érdemi vita, megállapításainkat konstruktív eszmecsere fogja övezni, a döntéshozók megfontolják állásfoglalásunk figyelembevételét, és ennek mentén megtörténik a törvényjavaslat módosítása, visszavonása.
Hangsúlyozzuk, hogy szervezetünk nem az erdészeti ágazatot, és legkevésbé sem az erdőgazdálkodókat támadja. Mi is tisztában vagyunk azzal, hogy a klímaváltozás, az erőforráshiány és a gazdasági helyzet milyen kihívások elé állította az ágazatot, éppen ezért magán-erdőgazdálkodókkal és állami erdészeti társaságokkal egyaránt partnerségben dolgozunk az éghajlati kihívásokhoz rugalmasan alkalmazkodó gazdálkodás kialakítása érdekében. Ennek megfelelően messzemenőkig egyetértünk azzal, hogy a jelen kor problémáira válaszokat kell adni és ezen belül egyes jogszabályok is reformra szorulnak. Nyitottak vagyunk tehát arra, hogy érdemi diskurzus folyjon az erdőgazdálkodás rugalmasabbá tételéről az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás érdekében. Ezt a diskurzust azonban ellehetetleníti az a kész helyzet, amit a Törvényjavaslat előzmények és indokolás nélküli megjelenése teremtett. Egy Országgyűlés asztalán lévő javaslatról utólag már lehetetlen konstruktív vitát folytatni, alternatív klímaalkalmazkodási megoldásokat javasolni, így jelen állásfoglalásban pusztán a Törvényjavaslattal kapcsolatos kritikánkat fogalmazzuk meg.
I. Általános észrevételek
Alapvetően már a törvényjavaslat általános célja is vitatható. Magyarország Alaptörvénye lehetővé teszi, hogy a Kormány szomszédos országban fennálló fegyveres konfliktus, háborús helyzet vagy humanitárius katasztrófa, továbbá az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos esemény esetén, valamint ezek következményeinek az elhárítása érdekében különleges jogrendet, azon belül veszélyhelyzetet hirdessen ki. A veszélyhelyzet alapesetben 30 napig tart, de az Országgyűlés felhatalmazása alapján, ha a veszélyhelyzet kihirdetésére okot adó körülmény továbbra is fennáll, ez meghosszabbítható. Magyarországon 2020. március 11-e óta először a koronavírus-járvány, majd 2022 májusától az ukrajnai háború miatt elrendelt különleges jogrend áll fenn. Ennek kapcsán a Kormánynak lehetősége van a veszélyhelyzet során teendő intézkedések meghozataláról kormányrendeletek kibocsátása útján gondoskodni. Azonban, mint ahogyan 15/2021. (V. 13.) AB határozat is fogalmaz: a korlátlan vagy korlátozhatatlan hatalom eleve ellentétes az Alaptörvény szellemiségével, még különleges jogrend idején is. Ebből következően a veszélyhelyzeti felhatalmazás sem korlátlan, az Alaptörvény nem hatalmazza fel a jogalkotót arra, hogy a veszély leküzdésével össze nem függő alapjog-korlátozást vezessen be, sem arra, hogy egyes alapjogokat jobban korlátozzon, mint amennyire a rendkívüli körülmény indokolja, vagyis a rendkívüli intézkedéseknek a veszélyhelyzet leküzdése érdekében szükségesnek és az elérni kívánt céllal arányosnak kell lenniük.
A Törvényjavaslat a veszélyhelyzet megszüntetését készíti elő azáltal, hogy a veszélyhelyzeti kormányrendeletek egyes jogintézményeit ültetné át a normál jogrendbe, vagyis többek között különleges körülményekkel összefüggő rendkívüli alapjog-korlátozásokat tartalmazó jogintézményeket emelne át a normál állami működésbe. A Törvényjavaslat azonban nem ejt szót arról, hogy ezek a korlátozások mely alapvető jog vagy alkotmányos érték védelmében szükségesek normál jogrend idején, sem az egyes alapjog-korlátozások arányossági mérlegeléséről nem közöl információkat. Elfogadhatatlan tehát, hogy különleges körülmények kezelése céljából meghozott, ideiglenes alapjog-korlátozásokat tartalmazó kormányrendeleteket érdemi indokolás nélkül a normál jogrend részévé kívánja tenni a Törvényjavaslat. Álláspontunk szerint az indokolásnak részletesen be kellene mutatnia azokat az alkotmányos értékeket és jogokat, amelyek védelme érdekében alapjogokat – például egészséges környezethez való jogot – korlátozó intézkedések szükségesek. Be kellene továbbá mutatni, hogy mindezek hogyan függenek össze a veszélyhelyzet kezelésével és miért szükséges a normál jogrendbe való átemelésük. Ez esetről esetre, szabályról szabályra változik. Rendkívül aggályosnak tartjuk azt a Törvényjavaslat alapján körvonalazódó opportunista gyakorlatot, ami a veszélyhelyzettel össze nem függő problémákat kezelését normál jogalkotás helyett egy salátatörvénybe rejtve, a társadalmi vitát megkerülve átgondolatlan – gyakran a kialakult helyzet miatt kényszerű – jogalkotási eszközökkel kívánja megvalósítani. Az ilyen indokolás nélküli ad hoc jogalkotási megoldások teremtenek a jogalkalmazásban bizonytalan helyzeteket és eredményeznek értelmezéssel nehezen feloldható normakollíziókat. A természeti erőforrásaink védelmét körülbástyázó jogszabályi garanciák megbontása, átalakítása esetén hangsúlyozottan el kell kerülni minden olyan jogalkalmazói döntés elvi lehetőségét, ami potenciálisan károsíthatja azokat, ugyanis egyetlen hibás döntés is hosszú távú károkat okozhat a nemzet közös örökségét képező értékeinkben. A 14/2020. (VII. 6.) AB határozat pontosan rámutat az állam ezirányú kötelezettségeire: „[22] Az Alaptörvény P) cikk (1) bekezdése a public trust környezeti és természeti értékekre vonatkozó koncepciójának alkotmányjogi megfogalmazásán alapul, melynek lényege, hogy az állam a jövő nemzedékek, mint kedvezményezettek számára egyfajta bizalmi vagyonkezelőként kezeli a rá bízott természeti és kulturális kincseket, és a jelen generációk számára csak addig a mértékig teszi lehetővé ezen kincsek használatát és hasznosítását, ameddig az a természeti és kulturális értékeket mint önmagukért is védelemben részesítendő vagyontárgyak hosszú távú fennmaradását nem veszélyezteti. Az államnak ezen kincsek kezelése és az arra vonatkozó szabályozás megalkotása során egyaránt tekintetbe kell vennie a jelen és a jövő generációk érdekeit.”
Mindezen felül meg kell jegyezni, hogy az Alaptörvény 53. cikkének (5) bekezdése világosan kimondja, hogy „a különleges jogrendre vonatkozó szabályok szerint alkotott rendelet a különleges jogrend megszűnésekor hatályát veszti”, vagyis jellegüknél fogva ezeknek a rendeleteknek nincs helyük a normál jogrendben. A veszélyhelyzeti rendeleteket tömegesen törvényi szintre emelő „salátatörvény” tehát egy rendkívül aggályos jogalkotási megoldás, amelynek önmagában már a létjogosultsága is vitatható.
II. Részletes észrevételek
Bár a Törvényjavaslat számos környezetvédelemmel összefüggő vitatható tartalmú veszélyhelyzeti jogszabályt kíván törvényi szintre emelni, a rövid időre és társadalmi egyeztetés hiányára tekintettel természetvédelmi szervezetként az alábbiakban pusztán két törvény módosításával kapcsolatban fogalmazunk meg részletesen aggályokat: a törvényjavaslatban a 140. §-ban a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény, valamint a 186-188. §-okbanaz az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról szóló 2009. évi XXXVII. törvény módosításait véleményezzük.
Az Alaptörvény XX. cikke kimondja, hogy Magyarországon mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez, és e jog érvényesülését hazánk többek között a környezet védelmének biztosításával segíti elő. Az egészséges környezethez való jog érvényesülése kapcsán az Alkotmánybíróság már 28/1994. (V. 20.) AB határozatában elvi jelleggel kimondta az elért védelmi szinttől való visszalépés tilalmát, vagyis azt, hogy „az állam nem élvez szabadságot abban, hogy a környezet állapotát romlani engedje vagy a romlás kockázatát megengedje”, ebből később az Alkotmánybíróság több alkalommal is levezette, hogy a környezetvédelmi, természetvédelmi jogszabályokban, szervezeti szabályokban és eljárásokban biztosított védelmi szint nem csökkenthető. Ezen túlmenően a visszalépés tilalmát az Alkotmánybíróság több határozatában megerősítette, majd az Alaptörvény hatálybalépését követően a P) cikk (1) bekezdésére tekintettel a jövő nemzedékek érdekeinek védelmére is kiterjesztette (lásd pl. 28/2017. (X. 25.) AB határozatban). Az Alaptörvény P) cikkének (1) bekezdése a természeti erőforrások körében kiemelten utal az erdőkre és a biológiai sokféleségre, mely a nemzet közös örökségét képezi és amelynek védelme és fenntartása, valamint jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége.
Álláspontunkat előzetesen összegezve elmondható, hogy mindkét törvény tervezett módosításai ellentétesek az Alaptörvény P) cikk (1) bekezdésével, valamint a XX. cikk (1)–(2) és XXI. cikk (1) bekezdéseivel, megvalósítják az elért védelmi szinttől való visszalépést, melyet egyes veszélyhelyzet alatti rendkívüli indokok esetlegesen megalapozhattak, azonban a rendkívüli állapot megszűnésével nem maradt olyan ok, amely alapján korlátozni lehet az egészséges környezethez való jog érvényesülését és természeti erőforrásaink jövő nemzedékek számára való megőrzésének kötelezettségét.
II. 1. A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény módosítása
A Törvényjavaslat 140. §-a értelmében hatályát veszti a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Tvt.) 38. § (1) bekezdésének nyitó szövegében a „különösen” szövegrész.
Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy ez a törvénymódosítás nincs összhangban a Törvényjavaslat céljával és tartalmával sem, mivel a Tvt. 38. (1) bekezdését érintően nem született veszélyhelyzeti kormányrendelet. Ez már önmagában is elég indok arra, hogy a vitatott jogszabály-módosítás kikerüljön a Törvényjavaslatból. Ezen felül azonban a Tvt. módosítás tartalmilag is rendkívül problémás: a javaslat álláspontunk szerint alkotmányellenes, mivel egyértelműen megvalósítja az elért védelmi szinttől való visszalépést azáltal, hogy egy példálózó felsorolást taxatívvá alakít, amivel a természetvédelmi hatóságtól fontos mérlegelési jogkört vesz el, lényegében a hatóság többé nem dönthetne arról, melyek a védett természeti területeket károsító tevékenységek.
A Törvényjavaslat indokolása szerint ez pusztán pontosító rendelkezés, ez azonban a valóságnak nyilvánvalóan nem felel meg. A jelenlegi természetvédelmi hatósági gyakorlat ugyanis védett természeti területen nem pusztán a Tvt. 38. (1) bekezdésében felsoroltakat köti a hatóságok engedélyéhez, hanem a jogszabály példálózó jellegéből következően valamennyi tevékenységet potenciálisan engedélykötelesnek tekint. Bár jogalkotási szempontból ez nem egy szerencsés megoldás, azonban kiemelt természetvédelmi oltalomban részesített területeink veszélyeztetésének elkerülése magasabb rendű érdek, mint a kodifikációs megoldások uniformizálása iránti igény. A pusztán technikai célú módosításnak akkor lenne létjogosultsága, ha az gyakorlati jogértelmezési nehézségeket okozna. A szabályozás hatályos formája azonban hatósági jogalkalmazók számára egyértelmű és többször kiállta a bírósági jogalkalmazás próbáját is. Ezt igazolja az, ahogyan egy kaszálási ügyben kért perorvoslati eljárás elutasítása kapcsán a Kúria Kfv. 37.787/2024/2. döntésében is fogalmaz: „(…) a Tvt. 38. § (1) bekezdésének nem taxatív felsorolásából („Védett természeti területen a természetvédelmi hatóság engedélye szükséges különösen”) […] az következik, hogy a felperes által nem vitatottan védett természeti területen végzett kaszálási tevékenység engedélyhez kötöttsége szempontjából a művelési ágnak nincs jogi jelentősége. […] Hangsúlyozza a Kúria, hogy amíg az alsóbb fokú bíróságok között nincs eltérés a tekintetben, hogy az egyes jogszabályokat miként kell értelmezni, illetve hogyan kell alkalmazni, addig a joggyakorlat egységének biztosítása nem kívánja meg a Kúria iránymutatását. Ilyen esetben ugyanis azt az értelmezést kell bírói gyakorlatként elfogadni, amelyet az alsóbb fokon eljáró bíróság(ok) kialakított(ak) (Kfv.VII.37.336/2023/2., Kfv.VII.37.107/2024/2., Kfv.VII.37.126/2024/2.). A rendkívüli perorvoslati eljárás lefolytatásának szükségességét önmagában nem alapozza meg, hogy a fél a jogerős ítéletben foglaltakkal nem ért egyet, azt jogszabálysértőnek – így például téves jogértelmezésen nyugvónak – tartja.” Mindebből következik, hogy nincs semmilyen gyakorlati indoka a jogszabály „pontosításának”, mivel annak alkalmazása egyértelmű, a joggyakorlat világos, a felsorolás példálózó jellege arra utal, hogy a hatályos jogszabály szerint minden olyan tevékenység engedélyköteles védett természeti területen, amely a terület jellegére hatással lehet, vagy a természeti értékeket potenciálisan veszélyeztetheti, károsíthatja. Ennek a veszélynek a megítélése pedig csupán a természetvédelmi hatóság mérlegelésével lehetséges, mivel az összes, jövőben potenciálisan káros tevékenység nem sorolható fel taxatív jelleggel. Egy ilyen lista összeállítására nem pusztán életszerűtlen lenne kísérletet tenni, de a jogalkotó nem is próbálkozik azzal, hogy bővítse a felsorolást, így a törvénymódosítás jelentősen szűkíti a természetvédelmi hatóság hatáskörét, ezáltal megvalósítva az elért védelmi szinttől való visszalépést, amiről az Alkotmánybíróság egyértelműen kimondta, hogy a természet védelmére vonatkozó anyagi és eljárásjogi szabályozásra egyaránt vonatkozik.
II. 2. az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról szóló 2009. évi XXXVII. törvény módosításai
A Törvényjavaslat 186–188. §-ai az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról szóló 2009. évi XXXVII. törvény (a továbbiakban Evt.) módosítását tartalmazzák
A Törvényjavaslat címéből, és a törvénymódosítások egyes tartalmi elemeiből arra lehet következtetni, hogy azok a veszélyhelyzet ideje alatt a tűzifaigények biztosításához szükséges eltérő szabályok alkalmazásáról szóló 287/2022. (VIII. 4.) Korm. rendelet (a továbbiakban: tűzifarendelet) egyes rendelkezéseinek törvényi szintre való emelését célozzák. Szükséges itt is megemlíteni, hogy a kormányrendelet normál jogrendbe való átültetésének nincs érdemi indoka – nem pusztán azért, mert a Törvényjavaslat ezen módosításainak indokolása lényegében hiányzik, hanem mert a háborúval összefüggő energiaválságban felmerülő rendkívüli tűzifaigények kielégítése csak rendkívüli körülmények között értelmezhető. A tűzifarendelet rendelkezéseinek normál jogrendbe való átemelése azt feltételezi, hogy a jövőben folyamatosan a veszélyhelyzeti energiaválság időszakához hasonlóan magas tűzifaigények kiszolgálására kell felkészülni, ezért az erdeink állapotának megőrzését, javítását a tűzifatermeléssel szemben stratégiai szinten is háttérbe kell szorítani. Egy ilyen döntés meghozatala azonban széleskörű szakmai konszenzust és érdemi társadalmi egyeztetést igényel, tehát nem való egy veszélyhelyzeti rendeletekről szóló salátatörvénybe.
Ismereteink szerint jelenleg nem jelent problémát a lakossági tűzifaigények kielégítése, ezt jól mutatja például a tűzifa árak országszerte csökkenő tendenciája. Semmiképp nem támasztható alá szakmai alapon, hogy az esetleges többlet tűzifaigényeket a jogszabály módosítás által érintett, magas természetességi állapotú, természetvédelmi, tájképvédelmi, Natura 2000, netán közjóléti elsődleges rendeltetésű erdeinkből kellene kielégíteni, ahol kiemelt cél a természeti értékek megőrzése, vagy állapotuk javítása. A NÖSZTÉP keretében végzett ökológiai állapotértékelés szerint a magyarországi erdők 40%-a rossz, további közel 10% gyenge ökológiai állapotú, és csak körülbelül 5%-ot sorol a kiváló ökológiai állapotú kategóriába. A veszélyhelyzettel összefüggésben megalkotott, és a jelenlegi tervezetben is megjelenő jogszabály-módosítások mint a tűzifaellátást támogató eszközök, amelyek elsősorban a sarjaztatás és azzal összefüggésben a tarvágások alkalmazásának lehetőségeit bővítik, akadályozhatják az erdők ökológiai állapotának javítását, adott esetben ökológiai állapotromláshoz is vezethetnek.
Fontos megjegyezni, hogy a hatalom korlátozhatóságának korábbiakban kifejtett szempontjai alapján a veszélyhelyzeti kormányrendelet alapjogot korlátozó szabályai tartalmi alkotmányossági vizsgálat alá vonhatók. Tekintettel arra, hogy a tűzifaigények kiszolgálásának érdekében erdeink hosszú távú károsítása már a veszélyhelyzet idején is aggályosnak bizonyult, a tűzifarendelet alkotmányossági vizsgálata több alkalommal is felmerült. Egyfelől jelenleg is az Alkotmánybíróság előtt van a tűzifarendelet kapcsán egy utólagos normakontroll indítvány II/01907/2022. ügyszámon, melynek elbírálása még nem történt meg. Másfelől a kormányrendelet a jogalkalmazók rostáján is fennakadt: a tűzifarendelet 1. § (2) bekezdése a) pontja elleni bírói kezdeményezés eredményeképpen a 9/2024. (IV. 30.) AB határozatban az Alkotmánybíróság megsemmisítette a rendelet ezen vitatott pontját. Az AB határozat indokolása alapján úgy véljük, hogy a Törvényjavaslat Evt. módosításai sem állnák ki az alkotmányossági követelmények vizsgálatát.
Mindezen túlmenően az erdészeti szakma és ágazati irányítás sem tartotta kellően indokoltnak a tűzifarendeletben foglalt rendelkezéseket, ezt bizonyítja, hogy a veszélyhelyzet ideje alatt a tűzifaigények biztosításához szükséges eltérő szabályok alkalmazásáról szóló 287/2022. (VIII. 4.) Korm. rendeletnek az állam tulajdonában álló erdőkben történő végrehajtásának részletes szabályairól szóló 5/2022. (VIII. 16.) AM utasításban maga az agrárminiszter, az állami erdészetek tulajdonosi joggyakorlója is korlátozta annak alkalmazhatóságát. Ahogy a 3223/2017. (IX. 25.) AB határozat fogalmaz: „A visszalépés tilalma egyaránt vonatkozik a környezet és természet védelmére vonatkozó anyagi jogi, eljárásjogi és szervezeti szabályozásra, hiszen ezek együttesen biztosíthatják csak az elv maradéktalan, az Alaptörvényből következő érvényesülését”. Ennek megfelelően az AM utasításban foglalt speciális korlátozásokra is vonatkozik a visszalépés tilalma, tehát a tűzifarendelet törvényi szintre emelését célzó módosításoknak a miniszter korlátozásait át kellett volna emelniük. A Törvényjavaslat azonban az agrárminiszter korlátozásával nem foglalkozik, az kizárólag az erdők védelmének fellazítását célzó szabályokat emelné át a normál jogrendbe.
Szakmai fórumokról értesültünk arról, hogy a tűzifarendelet eszközeinek átemelése gazdaságossági szempontok mellett a magyar erdők éghajlatváltozással kapcsolatos kihívásait hivatottak kezelni. A klímaváltozás nehézségeivel a természetvédelmi ágazat is szembesül, a probléma létezése vitathatatlan, a WWF Magyarország évek óta kiemelten foglalkozik az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás számos ágazatot – többek között erdészeti ágazatot – érintő kérdésével (kifejezetten ilyen témájú a jelenleg is futó, erdőgazdálkodókkal közösen megvalósított Klímabarát erdőkezelés Közép- és Kelet-Európában – CLIMAFORCEE LIFE projektünk). Ugyanakkor a klímaalkalmazkodás erdészeti ágazatban alkalmazott eszközeit érintően jelenleg nincs szakmai konszenzus. Támogatjuk az Evt. klímaalkalmazkodási célú módosítását, de nem értünk egyet a törvényjavaslatban foglalt eszközökkel. Határozott álláspontunk, hogy az éghajlatváltozás elleni küzdelem nem a legjobb természetességi állapotú, természetvédelmi oltalom alatt álló erdőink tarvágásával kezdődik, a legtöbb esetben biztosan nem ez a megfelelő eszköz erdeink klímaváltozással szembeni ellenállóképességének megerősítésére. Számos klímaalkalmazkodási lehetőség létezik, a természetvédelmi oltalom alatt álló erdők tarvágása az eszközök között csak az utolsó megoldások egyike lehet. Rendkívül aggályos tehát, hogy a jogalkotás mégis ezzel kezdené a klímavédelmi célú beavatkozási lehetőségek körének szélesítését és a kíméletesebb eszközök alkalmazásának részletes szabályozása helyett lényegében a tarvágásra és sarjeredetű felújításra szorítkozik. A természetvédelmi oltalom alatt, illetve Natura 2000 területen álló erdeink tarvágását szigorú tervezési, méret- és időzítési korlátokkal, mintegy ultima ratio jelleggel kizárólag szükségmegoldásként lehet alkalmazni, például amikor az állomány tömegesen, visszafordíthatatlanul sérült , ezért viszonylag gyorsan szükséges lecserélni, vagy valamilyen speciális védelmi funkció indokolja az erdő életközösségébe történő ilyen drasztikus beavatkozást. Minden más esetben az erdő mint élőhely, továbbá az erdőklíma megőrzése a cél. A kisebb lékekkel, folyamatos erdőborítással dolgozó üzemmódok jobban szolgálják az erdők klímaszabályozó funkcióját és egyéb ökoszisztéma szolgáltatásának fenntartását. Véleményünk szerint a speciális problémákat jelenleg is kezeli a hatályos Evt. 10. § (2) bekezdésének c) pontjában szereplő kivétel, mely kiutal az Evt. 73. § (6) bekezdésére, vagyis lehetővé teszi a tarvágással történő fakitermelést, ha az az erdő egészségi állapotának megőrzése, javítása, veszély elhárítása vagy az erdő felújítása érdekében szükséges. Klímaalkalmazkodási célból nincs szükség tehát az állam tulajdonában álló, Natura 2000, természetvédelmi, talajvédelmi, tájképvédelmi és közjóléti elsődleges rendeltetésű erdők esetében újabb kivételeket teremteni, mert ez félreértésekre adhat okot, esetlegesen visszaélésekre adhat lehetőséget, ami visszafordíthatatlan károkat okozhat a fenti szempontok szerint legértékesebb erdeinkben. Elismerjük ugyanakkor annak a létjogosultságát, hogy az erdőfelújítás során a sarjaztatást az esetek szélesebb körében alkalmazhatóvá lehessen tenni. (Ami nem feltétlenül jár együtt a módszer alkalmazásának területi növelésével.) A kérdés megnyugató rendezéséhez azonban egy gondosan előkészített, garanciákkal övezett, ágazatok közötti konszenzuson alapuló jogalkotási folyamat szükséges. Erre a Törvényjavaslat nem ad lehetőséget.
Hangsúlyozzuk, a veszélyhelyzetben kihirdetett tűzifarendelet utólagos átértelmezése elfogadhatatlan. Amennyiben az erdészeti ágazat az éghajlatváltozás miatt reformot kíván végrehajtani, annak semmi akadálya a normál jogalkotás keretében és ehhez tapasztalatainkat, tudásunkat, javaslatainkat magunk is szívesen megosztjuk az erre irányuló jogalkotási folyamat társadalmi egyeztetése során. Ugyanakkor határozottan tiltakozunk az ellen, hogy a természetvédelmi, tájképvédelmi, közjóléti szempontból legértékesebb erdeinket veszélyeztető fakitermelési gyakorlatot a Törvényjavaslat merőben eltérő céljai mögé bújtatva ültessünk át a normál jogrendünkbe.
A Törvényjavaslat 186. §-a az Evt. 27. §-át a következő (3) bekezdéssel egészíti ki:
„(3) Természetvédelmi rendeltetésű, őshonos fafajokból álló, mageredetű természetes felújulásra nem képes erdőben – annak sarjeredetű természetes felújítása esetén – az erdőterv szerinti tarvágás a Tvt. 33. § (5) bekezdés a) pontjában meghatározott térmértékig végezhető.”
Evt. 24. § (2) bekezdésének a) pontja alapján természetvédelmi rendeltetésű erdő a védett természeti területen lévő erdő. Tvt. 33. § (5) bekezdésének a) pontja szerint védett természeti területen lévő erdőben tarvágás csak nem őshonos fafajokból álló, vagy természetes felújulásra nem képes állományokban legfeljebb 3 hektár kiterjedésben engedélyezhető, de ez a térmérték a Tvt. 33. § (6) bekezdése szerint növényegészségügyi okból és az újulat fennmaradása érdekében, vagy természetvédelmi indok alapján kivételesen meghaladható.
Összességében tehát a törvénymódosítás megerősíti a tarvágás lehetőségét védett természeti területen lévő erdőben, párhuzamosan a Tvt. 33. § (5) bekezdésében foglalt hatályos szabályozással. A jogszabály-módosítás a Törvényjavaslat 187. § a) pontjában és 188. §-ában foglaltakkal egybeolvasva nyer értelmet.
A Törvényjavaslat 187. § a) pontjában foglalt módosítás szerint az Evt. 10. § (2) bekezdés záró szövegrészében az „a (3) bekezdésben és” szövegrész helyébe az „az 51. § (5) és (5a) bekezdés szerinti felújítás érdekében szükséges tarvágás, valamint” szöveg, [lép].
Ez azt jelenti, hogy az állam 100%-os tulajdonában álló természetvédelmi, Natura 2000, tájképvédelmi vagy közjóléti elsődleges rendeltetésű, és a bennük található erdei életközösség természetességi állapota szerinti legjobb természetességi állapotú erdők – természetes, természetszerű és származékerdő – esetében a tarvágás lehetővé válna, amennyiben sarjaztatással történik az erdőfelújítás.
Ezzel párhuzamosan a Törvényjavaslat 188. §-a értelmében hatályát vesztené az Evt. 51. § (6) bekezdése, ami előírja, hogy amennyiben a termőhelynek megfelelő őshonos állományalkotó főfafajok mageredetű természetes felújításának feltételei adottak, ezt a felújítási módot kell alkalmazni. Vagyis megszűnik a mageredetű felújítás előnyben részesítése és ebből következően a tarvágás utolsó korlátja is az előírás hatályon kívül helyezésével. A módosítással lehetővé válik ugyanakkor az állományalkotó fajok lecserélése is, tehát a területen lévő erdei életközösség jellegének mesterséges megváltoztatása. Egy ilyen beavatkozás lehet éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás szempontjából kívánatos, de ökológiai kockázatokat is magában hordoz, ezért a fafajcserés beavatkozás természetvédelmi garanciákkal övezett részletes szabályozást igényelne. Ezzel szemben a Törvényjavaslatban szereplő korlátlanul megengedő hozzáállást tükröző megoldás elfogadhatatlan.
A három törvénymódosítás együttesen lényegében kiüresíti a tarvágás tilalmát azzal, hogy Magyarország legjobb természetességi állapotú, természetvédelmi oltalom alatt álló erdeiben mindenhol lehetővé válik a tarvágás, amennyiben azt sarjeredetű felújítás követi.
Nem világos, hogy a tarvágás és a sarjaztatás közötti oksági viszony hogyan teremtődik meg. A sarjeredetű erdőfelújításhoz nem szükséges tarvágást végezni, a Törvényjavaslat 187. § a) pontja mégis lényegében a sarjeredetű “felújítás érdekében szükséges tarvágás” lehetőségét teremti meg. Az őshonos fafajokból álló erdeink sarjaztatásos felújítását – néhány kivételtől eltekintve – elsősorban erdészeti szakmai okokból hosszú évtizedek óta jelentősen korlátozza az Evt. és az azt megelőző erdészeti törvények is. Elképzelhető, hogy sarjaztatásnak, mint erdőfelújítási módnak a jelenleginél szélesebb körű visszavezetése indokolt lehet bizonyos körülmények között, ugyanakkor a jelenlegi, társadalmi és szakmai vitát teljesen nélkülöző és széleskörű, tarvágással összekapcsolt bevezetése teljesen elfogadhatatlan.
Összességében elmondható, hogy mindezen módosítások aligha vezethetők le a tűzifaigények növekedéséből, vélelmezhető, hogy sokkal inkább az erőforráshiányos, környezeti problémákkal küzdő erdészeti ágazat nehézségeit kívánja költséghatékony módon orvosolni. Különösen aggályos, hogy 187. § a) pontja egy olyan rendelkezést emelne vissza a jogrendbe, melyet az Alkotmánybíróság 14/2020. (VII. 6.) AB határozatában már egyszer megsemmisített, és ezt a döntés [122.]–[132.] pontjaiban részletesen meg is indokolta. A jogszabálymódosítás tehát álláspontunk szerint egyértelműen Alaptörvény-ellenes.
A Törvényjavaslat 187. §-ának b) pontja, amely az Evt. 41. § (1) bekezdése szerinti bejelentési határidőt 21 napról 14 napra csökkentené.
Evt. 41. § (1) bekezdése szerint az erdőgazdálkodó az erdőtervben foglalt erdősítési, erdőnevelési és fakitermelési tevékenységet és az erdőtervben nem szereplő fakitermelést az erdészeti hatóság részére tett bejelentést követően végezheti. A bejelentés nem engedélyezési eljárás, vagyis akár erdőtervtől eltérő fakitermelés, például tarvágás is történhet sima bejelentés alapján. Az erdészeti hatóság bizonyos esetekben a természetvédelmi hatóság bevonásával a bejelentett tevékenységet ellenőrzi, és ha az nem felel meg a jogszabályban foglalt követelményeknek, akkor azt a tevékenység megkezdésére való jogosultság megnyílásáig terjedő időszakban – azaz a jelenleg hatályos jogszabályban 21 napon belül, a tűzifarendelet értelmében 8 nap alatt, a Törvényjavaslat szerint pedig 14 napon belül – a hatóságok megtilthatják, korlátozhatják, illetve feltételekhez köthetik. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy már a jelenleg hatályos Evt-ben szereplő 21 nap sem volt elegendő arra, hogy a természetvédelmi hatóság vitás esetben képes legyen tisztázni a tényállást és minden szükséges adatot beszerezzen, egyeztetést folytasson a természetvédelmi kezelővel, esetlegesen megítélje azt, hogy szükséges-e Natura 2000 hatásbecslési vizsgálatot lefolytatni. A veszélyhelyzet idején a tűzifarendeletben szereplő 8 napos időtartam gyakorlatilag ellehetetleníti a természetvédelmi kontrollt, de nyilvánvaló, hogy a 14 nap sem lesz elegendő társhatóságok és természetvédelmi kezelő bevonásával megítélhető bonyolult szakkérdések tisztázására. A módosítás nem jelent bürokrácia-csökkentést, mivel a bejelentés módjában nem történik változás, ugyanakkor a bürokráciát viszont terheli, a közérdek védelmét szolgáló hatósági munka minőségét rontja a rövidített határidő, hiszen a hatósági munka tervezésének és a tényállás tisztázásának lehetőségei így ellehetetlenülnek. Mindez azt jelenti, hogy egy fontos közérdekvédelmi funkció sérülését kockáztatja a jogalkotó csak azért, hogy 7 nappal rövidebb időn belül lehessen fakitermelést végezni. Másfelől a jogalkotó láthatóan nem számolt azzal, hogy a jogalkalmazás reagálhat úgy is a módosításra, hogy a természeti értékek védelme érdekében a természetvédelmi hatóság a Tvt. 78. § (1) bekezdésében eddigiekben ritkán alkalmazott jogkörével élve felfüggeszti vagy megtiltja a védett értékeket veszélyeztető tevékenységet, vagyis a határidő rövidítésének nem várt hatása még jelentős bürokrácia-növekedés is lehet. Álláspontunk szerint védett természeti területen és Natura 2000 területen az erdőtervtől eltérő fakitermelések esetében inkább az engedélyezés irányába kellene a jogalkotásnak változnia, nem pedig tovább gyengíteni az eljárási és jogorvoslati szempontból önmagában is aggályos bejelentési eljárást. A módosítás egyébiránt megvalósítja a már hivatkozott 3223/2017. (IX. 25.) AB határozatban is foglalt eljárásjogi szabályozásra vonatkozó visszalépést is, tehát véleményünk szerint Alaptörvény-ellenes.
Összegezve elmondható, hogy nem értünk egyet a Törvényjavaslattal, mivel olyan jogalkotási eszközöket tartalmaz, amelyek megbontják az érintett ágazatok szabályozásának integritását és a környezet védelmét övező garanciarendszert. Tartalmi és elvi kifogásaink véleményünk szerint megalapozzák a kifogásolt törvénymódosítások törlését a Törvényjavaslatból. Ezzel együtt az Evt. jövőbeni, átgondolt és egyeztetett módosításával kapcsolatos egyeztetésekre nyitottak vagyunk, a Törvényjavaslatban szerepelő formában azonban elfogadhatatlannak tartjuk a szabályozás változását.
