Szerző: Dr. Gálhidy László, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetője
Tudjuk, hogy a hegyekből lecsordogáló patakokból a Dunába kerülő szemét végül a világtengerekbe jut, és így elméletileg akár egy trópusi mangrovefa gyökerei között is kiköthetnek közép-európai eredetű söröspalackok. De most nem mennénk ilyen messze. A mi dzsungeleink állapotáról lesz szó.
PET Kupa mindörökké
A kenuból először a lábszárközépig érő iszapba lépünk, majd óvatosan küszködve, hogy az agyonhasznált cipőnk-szandálunk rajtunk maradjon, kikecmergünk a partra. A naptól mélyen repedezett, agyagos, meredek rézsűn, a gyalogakác és a füzek ágaiba kapaszkodva feltornázzuk magunkat az ártéri erdőbe, ahol újabb megpróbáltatásként két méter magas csalánosok, szeder, szúnyogok, pókok fogadnak. No, meg rengeteg, a Tisza által hordalékként lerakott sáros pillepalack és egyéb műanyag szemét; előbbiek néha olyan minőségű folyadékkal a belsejükben, amit jobb nem helyben a napvilágra engedni. A folyó felső szakaszán a palackon gyakran olvasható idegen felirat – román vagy ukrán nyelven –, jelezve, hogy a szemét egy része a szomszédos országokból érkezik, ahol a hulladékkezelés és a természet tisztán tartásának kultúrája hazánkhoz képest (is) gyerekcipőben jár. Ezeket a „madárlátta”, vízszállította műanyagtárgyakat gyűjtjük jókora szemeteszsákokba, majd szállítjuk kenukkal saját építésű tutajokra, hogy napokon át mozgatva végül szakszerű ellátásban részesüljenek.
A WWF Magyarország csapata hetedik alkalommal vesz részt a bulinak sem utolsó PET Kupán. A párját ritkító civil kezdeményezés azzal a céllal indult 2013-ban, hogy a szervezők és a résztvevők felhívják a figyelmet a Tisza – és általában a folyóink – szennyezettségi állapotára, elsősorban az ott úszó irdatlan tömegű PET-palackra fókuszálva, ami egyfajta szimbóluma is lehet az éppen aktuális kártékony fogyasztói szokásainknak. A hiteles figyelemfelhívás talán legfőbb eszköze a befektetett munka, ami nem csak tutajépítésből, többnapos evezésből áll, hanem mindenekelőtt a sok tonna szemét begyűjtéséből. Az elmúlt évek eredményei önmagukért beszélnek, nem is térnék ki rájuk (sok-sok infó itt), mivel az írásom témája ezúttal az a természeti környezet lenne, amiben a sáros-karcolós-küzdelmes munka nagy része zajlik: az ártéri erdő, a szúnyogos, vízparti dzsungel.
Dzsungel
A szakmai nyelv persze nem így nevezi az ártéri erdőket, amelyek két nagy csoportra, „puhafa-ligeterdőkre” és „keményfa-ligeterdőkre” bonthatók. Ártéri (vagy folyó menti) ligeterdők tehát. Mitől tűnnek mégis „dzsungelnek”? Az inkább ponyvairodalmi jellegű szóról alighanem a zabolátlanul burjánzó, önmagától alakuló erdő képe villan fel, ahol különféle méretű és formájú élő és halott fákkal, liánokkal, sötétséggel és világossággal egyszerre találkozhatunk, továbbá bármelyik pillanatban elénk kerülhet valami barátságtalan élőlény – növény vagy állat –, ami csíp, szúr, harap, összekarmol, vagy jól belegabalyodunk. Nos, az ártéri erdő éppen ilyen.
Kicsit szabatosabban körülírva a szerkezeti jellemzőit megállapítható, hogy az ártéri erdők ún. mikroélőhelyekben (nagy fakoronák, odúk, letört ágak, korhadó faanyag, liánok) rendkívül gazdagok, amelyekhez speciális igényű erdőlakó fajok tudnak kapcsolódni. Mivel a vizes környezetben a fák gyorsan nőnek, nemritkán fordulnak elő olyan faóriások, amelyek elbírják a nagytestű madarak – pl. fekete gólya, réti sas – gallyfészkeit. A gyorsnövésű folyóparti fafajok – nyárak, füzek – fája jellemzően puha, ezért a harkályok által könnyen alakíthatók ki bennük odúk, amelyeket más madarak, kisemlősök is használnak. Gyakran törnek le részeik, amelyek holtfaként fedik az erdő alját, és milliárdnyi növénynek-állatnak kínálnak aljzatot, lakóhelyet. A kúszónövények (liánok) közül jó néhány faj részesíti előnyben az év nagy részében vizes élőhelyet, ahol lendületesen növekednek, és néhol egész függönyöket képezve teszik vadregényessé a tájat.
Mindez a természetes bujaság azonban az éremnek csak az egyik oldala. A másik, hogy a folyó menti erdők valójában 1) nem túl idősek, 2) rendkívül kis területre szorultak vissza, és 3) meglehetősen rossz természetességi állapotban vannak – mindenekelőtt az idegenhonos, inváziós növényfajok (amerikai kőris, zöld juhar, gyalogakác, vadszőlők, süntök stb.) megjelenése miatt. Más szavakkal: az elmúlt kétszáz évben az ártéri „dzsungeleink” igencsak szűkös térbe, a folyókat kísérő töltések közé szorultak; állományaikat többször tarra vágták vagy felszámolták; és ha ez nem lenne elég, az idegenből behurcolt, nagy versenyképességű inváziós növények már nem csak felbukkantak bennük, hanem az egész erdőképet átalakították.
Az ártéri erdők zöld fala
A Tiszán evezve többnyire olyan a látvány, mintha a folyó – akár valamiféle közép-európai Amazonas – hatalmas erdőségen keresztül kanyarogna, ahol két zöld fal kíséri útját, megszakítás nélkül. A füzekből, nyárfákból álló erdő szürkészöld lombja egészen a vízig ér, itt-ott kidőlt fák fogják meg az uszadékot. A vadregényes látványt halra vadászó színes jégmadarak, reppenő szitakötők teszik mozgalmassá, sőt az utóbbi években a visszatelepülő hód nyomaival is rendszeresen találkozhatunk. A természetesség azonban néhány tízméterrel a folyótól távolodva már nyomokban sincs meg. Sőt, ha egészen kritikusak vagyunk, a víznél sem az igazi. Nagyon nem.
A füzek és nyárak szürkészöldjét rendre megtöri az amerikai kőris és zöldjuhar világos élénkzöldbe hajló lombozata, amire itt-ott vastag szőnyegként, néhol kupolaként borulnak a parti szőlő felkúszó hajtásai. Mindkét fafaj, sőt a vadszőlő is észak-amerikai jövevény. Az erdő alját pedig a gyalogakác – ugyancsak észak-amerikai cserje – sarjai tarkítják. Ahol a települések lakói korábban az erdőt ártéri legelőkkel vagy kaszálókkal cserélték le a tájhasználat során, a gyalogakác négy-öt méter magas sűrű, szinte kiirthatatlan cserjést alkot, ami egyre terjed a Tisza völgyében.
Mi a gond az inváziós fajokkal szerte a világban? Általában olyan, gyors és alig megállítható terjedésre képes növényekről van szó, amelyek más kontinensről származnak, jól tudnak alkalmazkodni a meghódítandó területek éghajlatához, termőhelyeihez, természetes ellenségeiket, vetélytársaikat pedig maguk mögött hagyták az óhazájukban. Idővel – akár néhány évtized is elég erre – kiszorítják az őshonos fajokat (köztük fákat, cserjéket), amikhez nagyban kötődik a hazai állatvilág legtöbb tagja. Különösen a rovarok, de rajtuk keresztül a madárvilág is. Elszegényítik tehát a természetes élő rendszereket, és megszüntetik ezáltal az érzékenyebb fajok létfeltételeit.
És hogy hol tart ez a folyamat jelenleg? A magyarországi ártéri erdők nincsenek jó helyzetben – van, ahol a fiatal facsemeték túlnyomó többsége már valamelyik amerikai fafajba tartozik. Még néhány évtized, és talpalatnyi, leromlott állapotú hírmondója sem marad az Alföld ősi, ártéri növényzetének. Igaz, sok már most sincs belőle – hiszen maradékaik is csak a folyók közvetlen közelében találhatók meg.
A zöld falon túl
Bár a kenuból végtelennek tűnik az erdő, kicsit jobban szemügyre véve látszik, hogy az amerikai jövevényfafajokkal tarkított szürkészöld lombok mögött gyakran katonás sorokba ültetett nemesnyársáv emelkedik (ami nem valódi erdő, hanem faültetvény), mögötte pedig már ott húzódik a folyó töltése. A töltésen túl pedig szántóföldek – valójában ezek nyúlnak a végtelenbe, és határozzák meg a síkságok képét, nem az erdők. (Aki még inkább meggyőződne a táji összefüggésekről, nézzen rá bármely mobilos alkalmazás műholdfotós fedvényére. Jól kivehető, hogy az árterek zöldje erdőkkel és ültetvényekkel együtt mennyire keskeny szalag csupán, a terjedelmes szántóföldek közé szorítva.)
Nem mindig volt ez így – az Alföld középkor eleji természetes képét a folyók mellett óriási kiterjedésű vizesélőhelyek, rétek, mocsarak és erdők mozaikja jellemezte. A nomád állattartás e paradicsomát a szántóföldek iránti társadalmi igény számolta fel. Sok száz év kellett hozzá, de végül szinte maradéktalanul megtörtént. Az alföldi erdők igen nagy részét a török hódoltság idején vágták ki. Köztük az ártéri erdőket is, amelyek faanyagát a legkönnyebb volt elszállítani, hiszen az úsztatásuk feltételei helyben adottak voltak. A 19. századi folyószabályozásokkal pedig nem csak megszűnt az addig élő, dinamikus kapcsolat a folyók és a környező táj között, de a víz nagy része el is tűnt a síkságról – a töltések közé szorítva folyik át az országon. A vízzel borított területek felszámolásával az ártéri erdők – puha- és keményfa ligeterdők – hasonló arányban szűntek meg, és kerültek a maradványaik a töltések közé. Egyes elemzések szerint a ligeterdők az eredeti kiterjedésüknek csupán 0,7%-án találhatók meg – ha a tájátalakítások ellenére megmaradtak itt-ott, vagy újonnan létrejöttek.
Bár az ország hegyvidékein az ún. fokozatos felújító vágás az erdőgazdálkodás leggyakoribb módja, ártéri erdőkben továbbra is a hagyományos tarvágás uralja a gyakorlatot. Vagyis amint a faállomány eléri az erdőterv szerinti vágásérettségi korát, egyetlen ütemben kivágják – szakszóval véghasználják. Igazán idős fákat ezért nem találunk, még a védett területeken sem. Az árterekben az árhullámok levezetése is fontos szempont, ami esetenként lehetővé teszi a cserjeszint eltávolítását és egyéb olyan beavatkozásokat is, ami nagymértékben felszámolja az ártéri erdők szerkezeti elemeit, gazdag élőhelyi változatosságát.
A vázolt tájtörténeti viszontagságok és a napi gyakorlat eredménye, hogy Magyarországon lényegében egyetlen (!) olyan ártéri erdőfolt sincs, ami legalább nagy vonalakban megidézi a régmúlt természetes növényzetét. Amiről egy főrendű 19. századi utazó, Rudolf trónörökös a következőképpen írt (a Dráva-foknál járva):
„Valamennyi berek között, a melyeket életemben valaha láttam, elvitathatatlanul ez volt a legszebb és a legérdekesebb; a természet féktelenségét és őseredetiségét illetőleg ez érte el a legnagyobb tökéletességet. Magas füzek voltak benne a jellemző fák, melyek között hatalmas fekete és fehér nyárfák nyulakodtak fel száraz ágaikkal; az alja-növényzet néhol teljesen hiányzott, másutt pedig sűrű bokrok képében vadul burjánzott. Vén fák, az évek súlya alatt meggörnyedve, a fiataloktól agyonfojtva a leggirbe-gurbább görcsös formákban hajoltak meg; mások, a villámtól sújtva, félig összeroskadt romokként állottak benne: vihartól kidöntött törzsek pihentek a földön, vízzel részben elborítva, a fenékbe erősen beékelődve; porló kérgök termékeny talajul szolgált a fiatal nemzedéknek s magas füvek és egész fák nőttek elődeik tetemén; más törzsek ismét, az ártól fölemeltetvén, szerteszéjjel úsztak a vizén s széles hátukon ugyancsak virágzó szigetek fejlődtek.” (Tizenöt nap a Dunán. Rudolf trónörökös, 1890; idézet az Őserdők a Kárpát-medencében című kötetből. Bartha D. – Oroszi S. 2000)
Mit tehetne a természetvédelem?
Az árterek viszontagságos eseményeinek felidézése után már csak egy kérdés maradt: lehet-e még tenni bármit az egykori erdők legalább jelzésértékű feltámasztására?
Nemzeti parkjainkat azért hoztuk létre az 1970-es évektől kezdve, hogy ott biztosítsuk a helyi élővilág fennmaradását, a látogató pedig részesévé válhasson a természeti környezet nyújtotta élményeknek, ismereteknek. Akkor hát miként lehet, hogy a tíz nemzeti park egyikében sem találunk természetes ártéri erdőt? Ráadásul annak ismeretében, hogy egy viszonylag gyorsan regenerálódni képes élőhelytípusról van szó.
Valójában semmi másra nem lenne szükség, mint az ártéri erdők két-háromszáz hektáros darabjának kiválasztására valamelyik nemzeti parkunk területén, ahol hagyományos fakitermelés helyett az idegenhonos fajok visszaszorítására fókuszálna az erdőkezelés, illetve biztosítanánk, hogy a természetes vízjárás ismét kormányozni kezdje az élőhely működését. Néhány évtized kellene csupán ahhoz, hogy visszakapjuk a tájtörténetünk egy régi darabját: a természetes ártéri erdőt. Hasonló helyreállítások már évek óta folynak határainktól nem messze a „szomszédban”, a Bécs és Pozsony között húzódó Donau-Auen Nemzeti Parkban. Nálunk ilyen helyreállításra legalkalmasabb talán a Gemenc térsége lenne, ahol az ártéri erdők átalakítva ugyan, de a legnagyobb kiterjedésben maradtak meg.
És hogy minek kell még történnie a helyreállítható területek kijelöléséhez? Létre kell hozni a nemzeti parkok övezeti rendszerét, amelyet az 1996-os természetvédelmi törvény több mint negyedszázada előír, ám a mai napig nem valósult meg. De ami késik, nem múlik. Bízunk benne, hogy a nemzeti parki zónák kialakítása nem várat sokáig magára – ha ez a kormányzat támogatásával megtörténik, elvben neki lehet állni a feladatnak. Ennek keretében ugyanis már lennének olyan, hosszú távon háborítatlan, vagy csak természetvédelmi erdőkezelést kapó ún. magterületek, ahol valóban a működő természet helyreállítása a cél. Szakértelemből, tudásból egészen biztosan nem lesz hiány a feladat megoldásához, hiszen Európában kevés országnak van annyi tapasztalata az ártéri erdők átalakításában, mint éppen nekünk. Ha az átalakítás sikerült, a visszaalakítás sem foghat ki rajtunk.
