Szerző: Dr. Gálhidy László, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetője
Az Erdők Hetéhez kapcsolódva egy pár perces animációs kisfilm segítségével mutatjuk be, hogy mit érdemes tennünk az erdeinkért (nem csak láncfűrésszel), ha a jövőben is látni szeretnénk azokat. Hazánkban az idős, védett erdők sem mentesülnek a fakitermelés alól, miközben az élőhelyekre nehezedő nyomás egyre fokozódik, az őszi napsütés pedig évről évre égetőbb. Abban hiszünk, hogy ha az erdőket sikerül újra formába hozni, közelebb kerülünk ahhoz is, hogy a világunk élhető maradjon.
Bölények és vadonok
Aki ellátogat Lengyelországba, hogy túrát tegyen a Bialowieza-erdőben, ízelítőt kaphat abból, milyen lehetett a természet nagy része Európában a kora középkorban; néhol akár még jóval később is. Az ötvenméternyi magasságba tornyosuló, vagy éppen ledőlt, mohával borított faóriások – tölgyek, erdei fenyők – látványa éppúgy szokatlan, mint a sok víz, ami a hódok munkája nyomán elárasztja az erdő alját, itt-ott kis tavakat formálva. Amikor pedig néhány bölény körvonala tűnik tova a fák között, miközben reng a patáik alatt a talaj, akkor megértjük, hogy az élő természet sokkal több és gazdagabb lehet annál, mint amilyennek a hétköznapokból ismerjük. Mi lett az európai, így a kárpát-medencei őserdőkkel, vadonokkal? Miért kellene feltámasztani ezeket legalább részben, a nemzeti parkok egyik-másik távoli szegletében?
Félig teli a pohár, vagy inkább alig van az alján?
A közösségi médiában az elmúlt hónapokban gondolatébresztő, kritikus kis rajzokkal leptük meg a WWF Magyarország Facebook és Instagram oldalának követőit. A hazai erdőkkel, erdőgazdálkodással kapcsolatos téveszméket vizsgáltuk meg és tettük képszerűvé. Sok olyan észrevételt (is) kaptunk olvasóinktól, amelyek helytelenítették az ismeretterjesztő „kampányt” – mintha minden rendben lenne az erdeinkkel, és csak a „méregzöld” indulat tükröződne a rajzokon. Persze nem lepődtünk meg; egy olyan változatos és nagy kiterjedésű rendszer esetében, mint amilyen a hazai erdőtakaró, mindenki nézőpontja más lehet. Annál is inkább, mert nem mindegy, ki hol lakik, mennyire ismeri az erdőket, a benne élő növényeket és állatokat, van-e kapcsolata az erdők kezelőivel. Akad olyan, aki félig, esetleg egészen telinek látja azt a bizonyos poharat, más inkább üresnek. Ilyenkor érdemes ránézni a számokra, és/vagy újszerűen elmesélni a történetet. Tényleg ilyen erdőket akartunk létrehozni Mária Terézia uralkodása óta? (N.b.: ekkor íródott az első nagy jelentőségű erdőtörvény.) Jól érzi benne magát az élővilág a természettudományok mai állása szerint? Milyennek éli meg az, aki a közelében lakik? Mire számítsunk most, hogy itt a klímaváltozás?
Új narratívák, koncepciók megfogalmazása mellett lehet, sőt kell cselekedni is. Projektet indítani, ami példát mutat arra, hogy miként lehetne az erdőket másképp kezelni. Úgy, hogy a kezelési koncepció lehetővé tegye akár azt is, hogy visszanyerjék „vadonos” vonásaikat.
Hogy miért kellene letérni az erdőgazdálkodás két és fél évszázada kitaposott útjairól? Erről írnánk most dióhéjban, az Erdők Hete alkalmával. Lesz benne szó a Life4OakForests projektről (szabad fordításban „Az élettel teli tölgyesekért”), a hazai erdők helyzetéről, illetve a még mindig bennük rejlő lehetőségekről.
…na, de mi az Erdők Hete? Aki nem követte az elmúlt negyedszázadban: az Erdők Hete egy 1997 óta tartó rendezvénysorozat, amit az Országos Erdészeti Egyesület koordinál, és az ország sok helyszínén tematikus programok kapcsolódnak hozzá. Általában nem az erdőgazdálkodás szakmai részleteire helyezik a vendéglátók – állami erdőgazdaságok, nemzeti park igazgatóságok – a hangsúlyt, hanem arra, hogy a látogató jól érezze magát, és egy csipetnyi tudást is hazavigyen magával az erdőből.
A pohár szinte üres…
Kezdjük a rossz hírekkel, némi statisztikával alátámasztva. (Több rossz hírünk is lenne, de maradnánk a négy legfontosabbnál, ami a tájak arculatát sok évtizedes léptékben formálja. Hagyjuk el ezúttal a vadkárt és az inváziós fafajok térhódítását, az utak okozta eróziót és élőhely-feldarabolódást, a lakosság által erdőbe hordott szemétkupacokat stb. A sötétebb megvilágítástól irtózó, vagy e számokat unásig ismerő olvasóinknak azt javasolnánk, hogy bátran ugorják át ezt a részt, és folytassák a pozitív listával.)
- Magyarország erdősültsége alig több mint 20%. Európa egyik erdőben legszegényebb országa vagyunk. Természetesen igaz, hogy a Kárpát-medence síksági erdeit könnyebben és nagyobb haszonnal lehetett legelőkké és szántókká alakítani az elmúlt századokban mint a hegyekben találhatóakat; illetve fátlan területek voltak már az ősidőkben is. Ettől azonban nem kevésbé valós tény, hogy az ország legnagyobb részén nincs meg az eredeti növényzet, hiányoznak az erdőben élő növény- és állatfajok, az erdőklíma. A táj „zöld összetevője” eltűnt, mindenestől, különösen a síkvidéken.
- Az erdőként számontartott területek – vagyis a fentebb említett 20% – csaknem fele nem valódi erdő, hanem kultúrerdő és faültetvény. Akácosok, nemesnyárasok, telepített fenyvesek több százezer hektáron. A huszadik század során faültetvényekkel pótoltuk, és pótoljuk ma is nagyrészt az elvesztett erdőket. Élőhelyként ezek a „műerdők” alig megfelelőbbek, mint bármilyen mezőgazdasági tábla, miközben sok esetben „igazi erdő” is lehetne a helyükön, vagy akár fajgazdag füves puszták. A gyakran még a szakmabeliek által is „fagyárnak” minősített kultúrerdők és ültetvények sérülékenyebbek, mint az igazi erdők – a szél, a tűz és a kártevők sokkal könnyebben pusztítják el őket. (Vajon miért söpörte ki a klímaváltozás a telepített lucfenyveseket?) Rekreációs célokra nem használhatók, és az erdők legtöbb „szolgáltatását” szegényes formában tudják csak biztosítani.
- Nem csak a faültetvényeket, hanem az őshonos fafajokból álló, az ország területéből ma is csak 10-12%-ot kitevő valódi erdőterület – tölgyesek, bükkösök, ártéri erdők – szinte minden négyzetméterét az intenzív erdőgazdálkodás szolgálatába állítottuk. Nem változott ez azután sem, hogy az 1970-es évek óta egyre több erdő lett védett, fokozottan védett vagy az európai Natura 2000 hálózat része. (Papíron az erdőterület 40%-a tartozik valamilyen szintű természetvédelmi oltalom alá.) A legnehezebben elérhető sziklás hegyoldalak kivételével mindenhol fát termelünk, még a nemzeti parkok közepén is. (Tudnak erről mesélni a Börzsöny vagy a Bükk túrázói.) A vágásterületekkel feldarabolt tájban súlyosan sérül az erdőklíma. A hagyományos, ún. vágásos erdőgazdálkodás markáns következménye, hogy az erdők egykorúak, és gyakran nem is azokból a fafajokból állnak, amelyek a helyszínen természetes módon meghatározók volnának.
- A magyarországi erdők nagyon fiatalok. Ennek részben az az oka, hogy a faültetvényeket már 30-40 éves korban kivágjuk, de az őshonos fafajú valódi erdők sem öregedhetnek meg igazán. 120-130 éves korban általában láncfűrész alá kerülnek – és nincs olyan számottevő méretű védett területünk, ahol erre ne kerülhetne sor. (A környező országok nemzeti parkjaiban az eredeti eszmei célokat követve jelentős kiterjedésű, háborítatlan övezeteket hoztak létre.) Egy arra alkalmas helyen álló bükkfa 280-300 éves korában kezd öregedni, a tölgyek életkora e szám kétszerese is lehet. Hazánkban a 100 évesnél idősebb erdők aránya csupán 5-6% körül van, a 150 év feletti fákat is tartalmazó erdőké pedig a 0,5%-ot sem éri el. (Sajnos aki idős fát szeretne látni, könnyebben nyílik rá lehetősége városi parkban, templomkertben vagy temetőben, mint erdőben.) Sok erdei ún. mikroélőhely – például nagyméretű odúk, vastag, száraz ágak, álló facsonk és földön fekvő holtfa, búvóhelynek alkalmas leváló kéreg stb. – csak öreg, 200-250 év feletti erdőkben található meg kellő mennyiségben, miközben az erdei fajok jelentős része – madarak, denevérek, rovarok, gombák – enélkül nem veszi birtokba az erdőt. Más szavakkal: Magyarország nagy részéről hiányoznak.
Mindezek alapján nehéz másképp összegezni a helyzetet, mint hogy az eredeti természetes erdők nyomokban is alig maradtak meg Magyarországon. Mi lett az európai vadonokkal? – tettük fel a kérdést a bevezetőben. Nos, a 20. század elejéig kiirtottuk, illetve a gazdálkodás céljai, lehetőségei szerint átalakítottuk azokat – néha a felismerhetetlenségig. Az erdőben élő növény- és állatfajok létfeltételei ezáltal kritikusan beszűkültek. Miért probléma ez? Mert az erdei élővilág teljessége biztosítja az ökoszisztéma egészséges működését, hogy az erdő ellenálló maradjon a különféle bolygatásokkal, környezeti ártalmakkal szemben. Márpedig manapság akkora környezeti ártalom fenyegeti az erdőket, mint emberemlékezet óta soha: a klímaváltozás. A klímaváltozás egy zömében átalakított, az ellenálló képességének alapjaitól megfosztott erdőtakaróra zúdul rá.
Hőhullámok, aszályok, soha nem látott viharok és különleges időjárási helyzetek csapnak le az erdőkre szerte Európában, amelyek lángra lobbantják, összetörik az erdőket, hogy a romjaikat különféle „kártevők” (a helyzetre természetes módon reagáló rovarok, gombák stb.) lepjék el, majd végül ne maradjon más választása az erdőgazdálkodónak, mint a maradékot kivágni, feldarabolni, kiszállítani, és keserves munkával új erdőt létesíteni az egyre forróbb klímájú hegyoldalakon. Kérdés, hogy megéri-e egyáltalán az új erdő, hogy százhúsz év múlva majd hagyományos módon kitermeljék és felhasználják, vagy idő előtt elpusztul egy hasonló bolygatási esemény nyomán; még hamarabb, mint az elődje. (Ausztráliában már látszanak a jelei ennek a félelmetes forgatókönyvnek.) De olyan kérdés is adódik, hogy lehetne-e mindezt másképp. Nézzük, mi az, ami a pozitív oldalon vár bennünket.
A pohárban van azért még…
Néhány pontban azt is érdemes összeszednünk, hogy milyen természeti és szellemi tartalékok rejlenek a Kárpát-medencében, amelyek segíthetnek kihúzni erdeinket – és bennünket – a bajból.
- Az erdőterület egy része még mindig összefüggő tömbben, kevéssé szétdarabolva található, és zömmel őshonos fafajok alkotják. Láthatunk ilyen nagy kiterjedésű, magasabb természetességű erdőket a Bakonyban, a Mecsekben, vagy az Északi-középhegységben.
- Néhány ezer hektáron szétszórva ugyan, de léteznek még az átlagnál korosabb, veterán fáknak is otthont adó erdők. (Budapest határában, a Normafán található az egyik legszebb.) Noé bárkájához hasonlóan ezek a kis erdőtömbök képesek megőrizni a tájban az élővilág döntő hányadát, ha megmenekülhetnek a láncfűrésztől.
- Mária Terézia óta folyik az ország területén tervezett erdőgazdálkodás, ami európai összehasonlításban is komoly szakmai alapokat jelent a mai napig. Az Osztrák-Magyar Monarchia egykori, Selmecbányáról induló erdészképzésének Sopronban találjuk meg a folytonosságát, ahol ma is kiváló szakemberek hagyják el az intézmény patinás falait. A magyar erdészek a mindenkori társadalmi elvárásokat nehéz körülmények között is képesek voltak a gyakorlatba ültetni, amit számos alkalommal bizonyítottak. Az ezredforduló után Európa legprogresszívebb erdőgazdálkodási módszereit kezdték itthon alkalmazni – igaz, egyelőre kis területen. A természetvédelmi szempontok is folyamatosan épülnek be az erdőgazdálkodás eszköztárába, ahonnan már csak egy ugrás lenne az erdők célzott természetvédelmi kezelése.
- A természetvédelmi erdőkezelés elméleti alapjait ugyancsak kidolgozta nálunk az erdészek egy felkészült csapata, részben a hazai erdőökológusok kutatásaira, ismereteire támaszkodva. Ez a több évtizedes szakmai együttműködés hívta életre a tölgyesek helyreállítását célzó Life4OakForests projektet is, ahol már a gyakorlati megvalósításé a főszerep. A projekt szakmai ajánlásai az olaszországi partner révén már a határainkon túl is ismertté váltak.
Erdők, klímaváltozás, túlélés
Az Erdők Hetén merjünk a távolabbi jövőbe tekinteni! A jövő pedig manapság aggasztóbb, mint valaha. Olyan erdők égnek Európában, ahogy más kontinenseken is, amelyek történetük ismert szakaszában még soha nem kaptak lángra. A fafajok egy része bizonyos termőhelyeken már egyre rosszabbul tűri az időjárási megpróbáltatásokat. Ha pedig az erdőtakaró megadja magát a klímaváltozásnak, azt a gazdaságunk is meg fogja érezni. Életminőségünk romlásával számolhatunk. Akihez a természet a hétköznapokban is közel áll, a veszteségeket még közvetlenebbül megszenvedheti. Sajnos a kihívás alighanem itt marad velünk életünk végéig, ha akarjuk, ha nem. De ölbe tett kézzel azért mégsem várakozhatunk. Miért kellene beletörődni, hogy egy hatalmas élő rendszer, amiben sokkal több tartalék van a túlélésre, mint amit jelenleg felhasználni tud, a mi önző átalakító tevékenységünk nyomán meggyengülve, végül a szemünk láttára jusson el a végromlásig? (Húzzuk alá még egyszer: az erdők azért esnek áldozatul könnyen a klímaváltozás csapásainak, mert felforgattuk a fafajösszetételüket és a korosztályszerkezetüket, valamint megbontottuk az erdőklímát.) Miért ne lehetne legalább egy kis részüket megerősíteni, sőt megmenteni azzal a kézenfekvő megoldással, hogy hagyjuk természetesen működni? Néhol abbahagyni a fakitermelést, és engedni, hogy az erdő újra vadonná alakuljon. Miért ne kellene kifogni a sérült, gyengélkedő lovat a hámból, ha ráadásul hegymenetre készülünk?
A természet érintetlenül hagyása, passzív helyreállítása nem új ötlet a világban (gondoljunk a keresztény és buddhista kolostorokat övező háborítatlan erdőkre, a nemzeti parkok eredeti eszméjére vagy az Egyesült Államok Wilderness Act-jére) – de alighanem egyre növekszik a tétje, hogy megértsük ennek a lehetőségnek a kiemelt szerepét. Magyarországon különösen fontos lenne ilyen irányba lépni. Hazánkban, ahol sok évszázada nem adunk vissza érdemi méretű területet a természetnek, hanem szakadatlanul csak használjuk az erőforrásait, valódi paradigmaváltásról lenne szó. (Erről szólt a WWF Magyarország 2012-es, a börzsönyi Csarna-völgy háborítatlanságáért indított kampánya.) Ha a természet helyreállítása világszerte sikerrel járna, az alighanem modellként szolgálhatna sok más hétköznapi tevékenységünk átalakításához, ami nélkül nem biztos, hogy az emberiség túléli a klímaváltozás kihívásait.
Vannak persze a világon gyökeresen más koncepciók is az erdők megmentésére. Ezek központi eleme a fafajkészlet részleges vagy teljes lecserélése az eddigi intenzív erdőgazdálkodási gyakorlatok fenntartása mellett. A sajtóban a „délről származó fafajokkal lecserélni az őshonosokat” sémaként jelennek meg ezek a szinte kizárólag gazdasági célokban utazó, techno-optimista koncepciók, amelyek sajnos kevéssé érzékenyek arra a körülményre, hogy a szűklátókörű fafajcserékkel az ökoszisztéma működésének alapját adó őshonos élővilág kerülne még nagyobb veszélybe.
Háborítatlan erdők, visszavadított erdők
Nézzük, mit lehet szerintünk még tenni az erdők természetes ellenálló képességének helyreállításához. A csaknem tízéves futamidejének kétharmadánál járó Life4OakForests projektünk legfontosabb célja, hogy bemutassuk, miként lehet egy tölgyest olyan élőhellyé alakítani a leghatékonyabban, ahol akár ritka erdőlakó növény- és állatfajok is megtalálják az életfeltételeiket. Az ellenálló képesség helyreállításának kulcsa tehát az ökoszisztémához tartozó fajok fennmaradásának, visszatérésének támogatása. Gazdasági erdőből „kvázi vadont”, „funkcionális vadont” hozunk létre úgy, hogy mesterségesen alakítunk ki lékeket, odúkat, álló és fekvő holtfát.
A későbbi háborítatlanság megteremtésének első lépéseként aktív természetvédelmi erdőkezelést alkalmazunk tehát – amihez bizony hagyományos láncfűrészekre is szükség van. (A látszólagos ellentmondást könnyű feloldani: a sokszor démonizált fakitermelő eszköz egy-egy fa vagy farész eltávolításával nem károsítja a teljes ökoszisztémát; szemben azzal az esettel, amikor egész hegyoldalak letarolásában kap főszerepet.) A munkafolyamat némileg hasonlít is az erdőgazdálkodásra – a kivágandó fákat megfelelő szempontok szerint ki kell jelölni, a beavatkozásokat el kell végezni. Cél, hogy megváltozzon az erdő szerkezete, és speciális élőhelyek jöjjenek létre. Olyan fajok számára biztosítunk ezzel életteret, mint a fehérhátú harkály, az örvös légykapó, a kék galamb, de hasznos valamennyi denevérfajunknak, erdei kisemlősöknek, rovaroknak, lágyszárú növényeknek és gombáknak. Megváltoztatjuk az erdő fafajösszetételét is a célirányos gyérítésekkel, vagy például tölgymakk-kihelyezéssel. Ez utóbbiak magas tálcákra kerülnek, ahonnan a szajkók széthordhatják, és szokásuk szerint elültethetik.
Miért van szükség ezekre a különös, az erdő természetes folyamatait felgyorsító beavatkozásokra? Nem csak azért, mert a klímaváltozás miatt egyre kevesebb időnk van kivárni, hogy az erdő önmagától természetesebbé váljon. A kritikus folyamatok már régebben elkezdődtek, az erdők nagyszabású átalakításával. Az erdőhöz kötődő fajok állományai sok évtizede fogyatkoznak, sőt az egyes helyszínek fajlistája is rövidül. Helyi kihalásokról beszélünk. A mesterségesen kialakított élőhelyek a fajvesztést célozzák megállítani. Addig is, amíg az erdő képes lesz magától előállítani a speciális élőhelyeket, az ember segíthet azokat mesterségesen kialakítani, és így maradásra bírni a harkályokat, denevéreket, szarvasbogarakat, lepkéket, gombákat.
Magyarországon három nemzeti park igazgatóság területén – a Balaton-felvidéken, a Bakonyban, a Budai-hegységben, a Visegrádi hegységben, a Börzsönyben és a Bükkben – találhatók meg a mintaterületek, ahol nem csak aktív természetvédelmi erdőkezelések zajlanak, hanem néhány helyen már a háborítatlanságot is nagyrészt biztosítja a kezelő. A Life4OakForests projekt vezető partnere az észak-olaszországi regionális park, a Parco Regionale della Vena del Gesso Romagnola igazgatósága, ami kiváló lehetőség arra, hogy a magyar és olasz tapasztalatokat kicseréljük. Idén tavasszal izgalmas volt látni, hogy a Ravenna feletti gipszhegyeken miként alkalmazzák a magyarországi módszereket az ott honos erdőségek helyreállításában.
Az Erdők Hetére ajánljuk kisfilmünket, amely vizuális eszközökkel segít átélhetőbbé tenni a tájhasználat változásait éppúgy, mint a jelenkor erdeinek kezelési kihívásait. A Life4OakForests projekt, amelyet a WWF Magyarország részéről Bódis Pál, a természetvédelmi szervezet Erdő programjának szakértője koordinál, ugyancsak felbukkan a kisfilmben, amely rajzos formavilágával kelti életre a természetvédelmi erdőkezelés legfontosabb elemeit.
További blogbejegyzéseink a témában:
https://wwf.hu/egeto-szukseg-atgondolni-a-magyar-erdok-kezeleset/
